Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Hívő, hitetlen, alázatos, lázadó, szigorú, groteszk (The Selected Poems of Emily Dickinson)

2020. február 16. - Timár_Krisztina

dickinson.jpgPáran tudják rólam: nem vagyok kezdő versolvasó. Megtanultam szépen, hogy amikor az ember verset (vagy legalábbis  verset) olvas, azt darabonként legalább háromszor tegye, ha fel is akar fogni belőle valamit. Ez persze hatványozottan jelentkezik idegen nyelvű vers esetén.
Amit pedig Emily Dickinson művel, az nagyjából a tizedik hatvány. De mehetünk fentebb is.
Olvastam én a kisasszonytól egyetemista koromban is verseket, szóval nagyjából sejtettem, hogy nem katicabogarak meg nappali pávaszemek kergetőzésében fogok gyönyörködni, különös tekintettel arra, hogy az a bizonyos másik Emily volt a példaképe. * De azért azt nem gondoltam volna, hogy órák hosszat ülök majd négy-, nyolc- vagy tizenkét soros kis versikék fölött, gombóccal a torkomban, sajgó halántékkal. Eleinte szégyelltem magam, aztán rájöttem, hogy nem kell: ilyen „ellenféllel” szemben nem szégyen veszíteni.
(Még jó, hogy amikor a kötetet vettem, akkor a boltban éppen nem volt „Complete Poems”-kötet. Ami kb. négyszer ekkora. Abba már tényleg beletört volna a bicskám.)

Rövid kis csekélységek. Kicsi versek, kicsi sorok, nagyjából három-négy ismétlődő rím- és ritmusképlettel. Szűk, zárt világok, kevés téma: élet, halál, hit és hitetlenség, természet, némi (vágyakozó vagy keserű) szerelem. Azt hinnéd, egyszerűek. Hát ja. Formás kis öntöttvas ládikók, egyenként szépen lezárva. Ezeket feszegetheted, szuggerálhatod, ezek nem nyílnak. Vagy ha nyílnak is, visszacsapódnak, és a kezedre ütnek.

Fájdalmas versek, szigorúak, groteszkek, néha még humoruk is van.
Szerepjátszó versek. Hol férfi, hol női hangon szólnak, de egyik esetben se lehetsz bizonyos benne, hogy pontosan ki is az, akinek a hangját hallod.
Vallásos versek. Istennel csöndesen perlekedő versek. Hitetlen versek. Alázatos versek és lázadó versek.
Nem felejthető versek. Időnként felfedeztem a kötetben az egyetemi antológiák által kiválogatott szövegeket. „The Snake”, „Ghosts”, „The Chariot”. Olvasás közben jöttem rá, hogy én ezekre még mindig emlékszem.

Ja, és felejtsd el, hogy tudsz angolul. Nem a rímek miatt mondom ezt. Pedig az az érzés kezdettől fogva kísérti az olvasót, hogy a kiejtés körül valami hiba lehet, mert a mássalhangzó mindig stimmel, a magánhangzók viszont szeretik egymást kipofozni a helyükről. Nem, ez esetben nem az olvasó készüléke szorul javításra: ezt Dickinson direkt csinálja. Tud ő rendes rímet is, csak nem mindig akar. Azért, mert csak. Néha a legváratlanabb pontokon félreviszi és kizökkent. Ebbe egy idő után beleszokik az ember.
De abba, hogy átlag nyolc soronként egyszer szótározni kell, mert különben négy-ötbetűs kis szavaktól nekimégy a falnak? És naná, hogy pont annak a szónak a jelentése kell a vers megértéséhez (való csekélyke közelítéshez).
Előfordul, hogy ismered, de itt most a huszadik jelentését kell figyelembe venni. Aztán esetleg kiderül, hogy mégse ismered, mert ez most egy kizárólag Észak-Amerikában honos énekesmadárnak a hangját jelöli. (Ez még a jobbik eset.) Rózsaolaj, muslica, gerenda, gyóntat (germán eredetű szóval, mert nehogy már a közkeletű confesst használja)… Aztán hirtelen egy sor háromnegyedét egyetlen öt szótagos szó teszi ki, amelyik esetleg latin tanulmányaidból rémlik, ha rémlik, de leginkább nem.
A szóképzés egyedi. Ha rájössz, melyik a szótő, megveregetheted a válladat. A szórend arra való, hogy felborítsák. Az olvasó törje a fejét, mert az meg arra való.

Nagyon tudott verset írni ez a nő!!!

Na de könyörgöm: minden XIX. századi amerikai írónak/költőnek kötelező volt legalább nyolc sornyi rajongást összerakni a vasútról?!

* Látszik is. Félelmetes, hogy mennyire. Pedig Emily Brontënak alig néhány verse jelent meg életében, és az amerikai kolléganő csak azt a keveset olvashatta – és tisztelhette végtelenül. (A végrendeletében meghagyta, hogy a temetésén is Emily Brontë-verset olvassanak fel, a „No Coward Soul Is Mine”-t. Illett a helyzethez, minden szempontból.) Mégis kísérteties módon köszönnek vissza olyan szófordulatok, ritmusok, hangulatok, amelyeket Dickinson nem is ismerhetett. (A Brontë-versekről itt írtam.)

Ezt 2014. november 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Wordsworth, Ware, 1994. 214 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7515477484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása