Nagyon szeretem a népmeséket és a középkori történeteket, nagyon szeretem Walest (jó volna egyszer eljutni végre oda), és nagyon akartam szeretni a Mabinogiont, ezt a középkori walesi mese- és mondagyűjteményt. Valamiért mégsem tetszett úgy, ahogy tetszenie kellett volna.

Azt nem mondhatnám, hogy túlságosan idegen lett volna a benne ábrázolt világ. Arthur király udvartartásának meséivel etetnek, mióta megvagyok. Igaz, ebben nem volt se Lancelot, se Excalibur, és Merlint is csak nyomokban tartalmazott, de Yvain (Owain), az oroszlános lovag vagy Parsifal (Peredur) meséjére is jól emlékeztem Halász Katalin előadásairól (nyugtassa Isten, én nem feledem, annyira jól tudott előadni a középkori francia regényekről, úgy hallgattuk, mint a gyerekek a mesét). A többi mesében is találtam nemzetközi mesemotívumokat.

Máshol éppen az kápráztatott el, ami az eddigi ismereteimtől eltért, pl. a lovak leírása – és azt is hamar megtanultam elfogadni, hogy a női szépség fokmérője a háromszor levedlett sólyoméra hasonlító szem és a seprűzanót virágára hasonlító haj.

(Azt nem mondom, hogy nem röhögtem rajtuk hangosan, főleg ami a sólyomszemet illeti.)

Valahol Parsifal-Peredur történeténél jutott először eszembe, hogy talán ugyanaz lehet a gond, ami a XX. század elejének kalandregényeivel, ha Rejtő regényei után olvassa őket az ember. Előttük még élvezhetőek az egymásra lapátolt sablonok, de utánuk az ember már várja a poént, és szinte fáj, hogy a poén nem jön, hogy komolyan kell venni azt, amit a Rejtő-regények kinevetnek.

A Mabinogiont se felnőttként, és különösen nem a Don Quijote után kellett volna olvasni.

Mert hát ebben benne volt az összes sablon, amelyekből később a lovagregények táplálkoztak, amelyeket Cervantes sorban kinyírt a Búsképű Lovag kalandjaiban. Amikor megjelentek a törpék, aranysisakok, azonnal ható gyógykenőcsök meg a kilenc napig nem alvó lovagok, törékeny és béketűrő virágszál-hölgyeikkel – hát bocs, de rögtön másra asszociáltam, mint kellett volna.

Pedig különben kiváló ez a gyűjtemény, megőrzésre érdemes. Először is a temérdek munkáért, amelyet belefektettek. Angolból fordították, de állandóan összevetették a walesi eredetivel is. Ráadásul ez nemcsak mesegyűjtemény, hanem meseértelmező szakirodalom is. A végén rendkívül pontos és lelkiismeretes jegyzetanyagot tartalmaz, a korabeli walesi helynevekről, történelemről, törvényekről, szokásokról; a walesi földrajzról, nyelvről, lásd szójátékok és beszélő nevek; és állandóan kapcsolatokat talál a különféle mesék között, valamint figyelmeztet a nemzetközi mesemotívumokra is. Folyton hátra kell lapozni, ez még nehézkesebbé teszi az olvasást, de megéri. Némelyik jegyzetet el is tettem az agyam valamelyik megjelölt fiókjába, még elő fogom venni párszor.

A későbbi korok nyugat-európai kultúrájának sok-sok gyökere a kelta mesekincsbe nyúlik vissza. Egészen odáig, hogy Winnetou meg Old Shatterhand. Azokról is megkérdeztem egyszer (már felnőttként) a húgomat (aki velem együtt olvasta szó szerint salátává a Karl May-összest), hogy szerinte mi a bánatot csinálnak azok egész évben. Mire azt felelte, hogy körbe-körbe lovagolnak, és aki az útjukba kerül, azt megmentik. Na, kb. ennyi dolguk van a Mabinogion lovagjainak is. Csak nem Henry-karabély meg Ezüstpuska van náluk, hanem a világ legjobb kardja meg lándzsája, esetleg pajzsa, és bükkfából van a nyereg a lovukon.

És minden, amit művelnek, jelképes, csak én az összes jelképnek még a felét se tudom értelmezni, jegyzetanyaggal együtt se, de ez, mondjuk, sose szokott zavarni. A walesi nevek ellenben nagyon zavartak, és sehogy nem tudtam megszokni azt az erdőnyi g-t, dd-t, w-t, ll-t, y-t, amelyek között magánhangzó legfeljebb mutatóba fordul elő. Az egyik kedvencem a „Garselyd Wyddel” név. Víz le nem mossa róla, hogy ez a „perselyed vidd el” magyar kifejezésből származik. Erről tanulmányt fogok írni egyszer. A másik kedvencem a „gwyddbwyll” játék (ötször kellett belenézni a könyvbe, míg ezt az egy szót kigépeltem).

A sok-sok ismétlődő, formulaszerű cselekmény- és leíráselem miatt (is) nehéz olvasmány ez, pedig a maga korában éppen ettől volt könnyű – ettől lehetett jól megjegyezni, szóbeli előadás céljaira. Lehet, hogy ez is visszatartott attól, hogy jobban szeressem. Meglepő viszont, de a legnehezebben olvasható részeken – a borzalmas, többoldalas névlistákon – szórakoztam a legjobban. Némelyik néven sírva röhögtem, és szerintem a kódexmásoló is így lehetett vele, mert olyan nevek szerepeltek a listában („Csömör fia Elég”), amelyeket kizárt dolog, hogy a maga korában is komolyan vettek volna. Hiszen egyébként nem idegen ezektől a meséktől a paródia sem. Önmagukat is tudják parodizálni, csak sajnos elég ritkán.

De nagyon tetszettek az átváltoztatós mesék (főleg az egeres), a színszimbolikát alkalmazó mesék, a mesebeli állatok (kivéve a disznót) és varázslatos kastélyok. És tetszett, amikor a lovagok leültek dolgozni (!). Naná, hogy akkor mindjárt a legjobb minőségű holmit készítették mindenből, és mindig mindjárt meg akarták ölni őket, de akkor is, legalább dolgozni láttam őket.

A hármas szám állandó jelenlétét pedig igazán meg lehetett szokni. Itt még hármabb volt mindenből, mint a magyar népmesékben. Három Legszerencsésebb Rejtekhely. Három Ember, akinek Bánatában Megszakadt a Szíve. Három Szerencsétlen Ütés. Három Követelés Nélküli Vezér. Három Arany Varga. Három Szerencsétlen Felfedés.

Azért a Három Nagyhatalmú Disznópásztor már majdnem kicsapta a biztosítékot. De végem csak Britannia Szigetének Három Legfőbb Ökrénél lett. :D Ott viszont nagyon. 

Ezt 2015. május 15-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Szerény küllemű, ijesztően vastag könyv, jó nagy írástükörrel, sűrűn szedve. Komoly tudományos munkákat megjelentető sorozat része. A szerző fényképe a neten: illedelmes, szelíd angol úriember. Az ilyenek szoktak visszajárni az ókortudományi szigorlat után a töri szakosok rémálmaiban.
Azt' akkorát szól, mint két operaházi üstdob.
Nemcsak rendkívül alapos munka, elképesztő felkészültséggel megírva, hanem még olvastatja is magát. Pedig ez aztán tényleg nem az ismeretterjesztés kategóriája.

Ha nem tukmálják rám (szó szerint!) a könyvtárban, hát nem ezt vittem volna haza nyári olvasmánynak. Pedig köztudottan flúgos vagyok. De ennyire azért nem. Csak hát ha már tukmálják… meg egész érdekesek a fejezetcímek is… meg érdekel a Sanyi… meg amúgy is kell most a hadtörténet a munkámhoz… na jó, hazaviszem…
Tíz pont, és megyen a kedvencek közé. Utóbbit már akkor tudtam, amikor még nem is értem a végére.

Sándor a későbbiekben tudatosan úgy viselkedett, mint Héraklés és Achilleus egyenes ági leszármazottja, és szívesen tulajdonított magának e hősöket idéző jellemvonásokat (…). A hérósok tetteinek utánzására már kezdettől fogva késztetést érzett. (...)

Saját származásával mint „propagandisztikus eszközzel” élve az Európában és Ázsiában élő görögök egyesítését hirdette. Achilleus és Priamos leszármazottai most vállvetve fognak küzdeni a közös ellenség ellen. Ezáltal az összgörög öntudat egy igen sajátos válfaját alakította ki, és csatára készülő seregébe „a múlt árnyait is besorozta”.

Az nem kifejezés, hogy életre kelti a Kr. e. IV. századot. Egyszerűen kizárom annak a lehetőségét, hogy ennél jobban is lehessen érteni a témához. Komolyan mondom, és idézettel alá tudom támasztani, hogy ez az ember nemcsak a forrásait tudta kívülről, hanem még azt is tudta, amit le se írtak. Pl. észreveszi, hogy egy menetelés leírásából az egyik forrásban egy nap hiányzik. Mert kiszámolja, hogy mihez képest mikor volt holdfogyatkozás. Eszem el ne hagyjon. Vagy hogy hogy állt Kr. e. 326-ban a drakhma árfolyama. Vagy hogy melyik partrészen hol képzelhető el egy lovas ütközet, ahol se hegy, se vízmosás nincs, illetve nem volt ezelőtt kétezer-háromszáz évvel. Szerintem ez vagy végigjárta az egész utat gyalog, vagy betáplálta az agyába az összes ókori és modern domborzati és vízrajzi térképet.

Mindennek, amit leír, helye van, pont akkor és pont ott kell elhangoznia ahhoz, hogy érthetővé váljon a gondolatmenete. A holdfogyatkozásnak is, a drakhma árfolyamának is. Régen jól ismerem már a hadjáratok történetét, mégis oldalanként tudott újat mondani. A második rész pedig arról a háttérről szól, amelyre más könyvek nem szoktak kitérni: a Nagy Sándor korabeli hellén városállamokról,* a hadsereg felépítéséről, a birodalom szervezeti és pénzügyi működtetéséről. Logisztika, igazgatás, adómegállapítás, úthálózat, hírközlés, ami belefér. Lehet, hogy ez az ember pszichopata volt, de hülye nem. Ahhoz, hogy ilyen birodalmat hozzon létre, nem volt elég a stratégia, a kegyetlenség meg a földrajzi érdeklődés. Iszonyat mennyiségű információt kellett fejben tartania és állandóan mozgatnia. Nagyon nagy formátumú egyéniség, a koncepciója pedig mindenképpen tiszteletre méltó az első pillanattól az utolsóig.

Csak éppen az Úristen megőrizzen az ilyen ember közelségétől. Bosworth azt is világosan (és az előzőekhez hasonló olvasmányossággal, átélhetőséggel) értésére adja az olvasónak, hogy mi volt ennek a fényességes karriernek az ára. Hogy mi látható a fonákján. Nem hagyja, hogy elfelejtsük.

Azonban gyakran elfelejtik mindennek az emberéletekben fizetett árát, ezért kell emlékeztetni rá. Millióknak jelentett jogos gyászt az a dicsfény és misztikum, amellyel Sándor hódításai bearanyozták a birodalmak minden nemes eszmétől távol eső területi gyarapodását.

Az utolsó fejezet pedig, amely az uralkodókultusz eredetéről szól, oly mértékig életre kel, hogy a nagyját nyugodtan alkalmazni lehetne a közelmúlt és a jelen diktatúráira is. Mégsem mondanám, hogy ez a legaktuálisabb fejezet. Az egész könyv aktuális, úgy, ahogy van, a kétezer-háromszáz évével együtt. Tisztelet-becsület Bosworthnek, hogy megírta, és Vilmos Lászlónak, hogy a magyar olvasók számára is elérhetővé tette. Meg annak a könyvtárosnak is, aki odanyomta a kezembe. A héten kiderítem, milyen csokit szeret, és viszek neki.

* Hogy ezek mit össze nem veszekedtek magukban meg egymással, Úristen, mintha élőben látnám láttam már ilyet élőben is eleget állami szinten azért mégsem ja, de.

Ezt 2018. augusztus 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

El lehet gondolkodni rajta, mitől van akkora ereje Nagy Sándor alakjának, hogy évezredeken keresztül meg tudja mozgatni a legkülönbözőbb embercsoportok fantáziáját, és egymással homlokegyenest ellenkező szemléletű történetek főszereplőjévé teszik. El lehet gondolkodni. Meg utána is lehet nézni. Kb. ilyen felkészültséggel meg alapossággal érdemes csinálni, mint Stoneman. Aztán el lehet jutni odáig, hogy felrajzolunk egy ilyen irodalom-, kultúr-, illetve leginkább gondolkodástörténeti ívet. Mert az, hogy melyik közösség mit lát bele ebbe a figurába, az réges-régen nem Nagy Sándorról szól, hanem arról, hogy melyik közösség hogyan gondolkodik/ott (vagy milyen gondolkodást tart/ott példaértékűnek) a háború szerepéről, az életről meg a halálról, aztán a hatalomról, az aktuális (közeli) ellenségről és távoli világokról. Mivelhogy ez az ember tényleg fenekestül felforgatta a fél világot. Annyi mindent csinált, és annyi minden megtörtént vele, hogy az eleve a fantasztikum határát súrolja. Így aztán gyakorlatilag kétszer, háromszor, tízszer annyit is hozzá lehet tenni a történetéhez, semmi nem fog túlságosan kilógni belőle. Legfeljebb a történet változik meg közben, de a velejéig, úgy, hogy ha az alany hallaná, rá se ismerne már. 

Stoneman összeszedi a történet ókori és középkori feldolgozásainak általa ismert ÖSSZES változatát, történetírói műveket, lovagregényeket, elbeszélő költeményeket, balladákat, tényleg mindent, görögöt, latint, franciát, németet, arabot, egyiptomit, perzsát, hollandot, mongolt, szanszkritot, meg még ki tudja, hányfélét (ezek nagy részét eredetiben olvassa), és folyamatosan összeveti egyiket a másikkal, másikat a mindegyikkel. Hogy ne folyjon szét, vezérmotívumokat választ, ezek a fejezetcímek. Például: melyik feldolgozás hogyan mutatja be Nagy Sándor születését? Vagy: melyik hogyan viszonyul az általa alapított városokhoz? Melyik tekinti tömeggyilkosnak, melyik kíváncsi utazónak, melyik kultúrhérosznak, melyik tricksternek, sőt feltalálónak?

Pár száz évvel az események után már egyik közösséget sem a történelmi tények érdeklik. (Mondjuk, nem is kellett ahhoz pár száz év.) A saját életük, a saját gyilkos indulataik, kíváncsiságuk, vágyaik és félelmeik érdeklik őket, ezeket mesélik bele a történetekbe, Nagy Sándor alakja pedig gyakorlatilag mindenre alkalmas. Bármilyen alakot fölvehet, a meséje pedig mindig kibír egy-egy újabb kalandot, míg a végén hosszabbra dagad, mint egy Jókai-összes.

Bűbájos, ahogy a perzsák történelmet hamisítanak: mivel kell a mítosz, hogy Perzsiát soha nem győzte le külső hódító, rendkívüli kreativitással kitalálják, hogy hogyan lehetett Nagy Sándor (saját tudtán kívül) félig perzsa, aki voltaképpen a neki törvény szerint járó trónt jött átvenni, nem pedig fegyverrel megszerezni azt. Az egyiptomiak természetesen egyiptomi fáraótól származtatják a hódítót, és ügyesen beleírják Nagy Sándor anyjának történelmi tényként ismert kígyóimádatát. A zsidók megteszik Nagy Sándort egyistenhívőnek, sőt prófétának. A mongolok Dzsingisz kán felmenőjének. A keresztes hadjáratok idejének muszlim és keresztény írói változatos eszközökkel azonosítanak Nagy Sándor aktuális ellenfeleként olyan közösségeket, amelyeknek gondolkodása, minő meglepetés, keresztény és/vagy muszlim elemekkel gazdagodik. (Mert azért odáig nem mennek, hogy bármelyik vallás alapítását visszavigyék x száz évvel korábbra, ahhoz már Herbert Illig kellett volna.) Közben kiderül egy-két hasznos adalék arról, melyik embercsoportot mikor hogyan démonizálták, meg egyáltalán hogy hogyan kell ellenfelünket kellő hatékonysággal démonizálni. Vannak olyan történetek is, amelyek eredetileg nem is róla szóltak, hanem valamelyik másik királyról, de apró módosításokkal be lehetett helyettesíteni az ő nevét a cselekménybe, tehát beillesztették az ő hagyományába.

Oldalanként legalább háromszor bukkannak fel klasszikus fantasztikus történetelemek, amelyek egyszerűen kimeríthetetlen kincsesbányának bizonyulnak minden kor írói számára. Stoneman modern irodalmi feldolgozásokat is hoz, látványosan kedveli Borgest, Klaus Mannt, Ecót. Itt vannak például a Baudolino szürreális emberi lényei és a hetedik napon megpihenő homokfolyója. A baziliszkusz és ellenfele, a tükör. Rappaccini lányának méreggel átitatott teste. Nem beszélve Gógról és Magógról. Innen több száz éve válogat a nép, és aztán alakítja persze tovább, amit kiválaszt, mert eredeti ötlet már régen nincs, de eredeti feldolgozás, az van. A Nagy Sándor-regények a legjobb példák rá.

Amit untam, de nem a könyv hibája: az elképesztő bibliográfiai pontosságot, amely nem egyszer rettentő szárazzá tette a könyvet. Az alfa szövegben ez így szerepel, a zétában két motívum meg van változtatva, a gamma szöveg latin fordításából készült alsó-szorb fordítást 1234-ben írták, és abban egész mást találunk, mint Curtius Rufusnál, azért, mert az alsó-szorbok éppen hadban álltak a hottentottákkal, akiknek az uralkodója, V. (Nagyfejű) Bangita azt mondta, hogy bikk, és ezért az alsó-szorb fordítás is ezt mondatja Parmeniónnal, de milyen érdekes, hogy közben a lambda szöveg 1345-ös síita fordítása szerint Parmenión azt mondta, hogy bakk, a szunnita fordítás szerint meg nem is mondott semmit. Ezeket a részeket rendszeresen többször vissza kellett olvasnom az elejüktől kezdve, hogy tényleg, de tényleg nincs bennük semmi normális információ? Mert időnként meg kiderült, hogy de, csak el volt rejtve a kappa meg a lambda közé.

Amit viszont nagyon hiányoltam: a Nagy Sándorról szóló modern életrajzi regényekre való utalás. Az, hogy a középkor végével lezárul a legendárium változása, világos. A reneszánsz már egész más igénnyel fordul az ókor felé. Az is rendben van, hogy említ újgörög népmeséket Nagy Sándorról, jó volna belőlük egy kötetnyi, sőt az újgörög vásári komédia egyik alakja is ő, sárkányölő minőségben. De azt állítani, hogy ezeken kívül a figura többé nem eleven? (Plusz ellentmondani saját magának, mikor előtte Klaus Mann filozofikus regényét idézte?) Hiszen történelmi regényt, ha még annyira hiteles adatokra épül is, azért szokás írni és olvasni, mert a történelmi regények mindig a jelenhez szólnak, annak a problémáit, kérdéseit vetik fel, próbálják megválaszolni. És nincs akkora túlkínálat Nagy Sándor-regényekből, hogy egy ilyen kaliberű ember ne utalhatna legalább néhány mondatban a jelentőségükre. Mert a figura még mindig őrzi változékonyságát, még akkor is, ha sokkal jobban meg van már kötve a regényíró keze annál, hogy csak úgy következmények nélkül beleírhasson még egy emberfejű beszélő fát meg egy kitömött ökörbőrökkel likvidált emberevő sárkányt a sztoriba.

Ezt 2019. augusztus 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nem vagyok se történész, se klasszika-filológus, csak érdeklődő állampolgár, ezért időnként gyorsolvasásra kellett kapcsolnom az agyamat, mégis nagyon megérte elolvasni ezt a rövid kis könyvecskét, és a tanulság, amelyet levontam, mindenképpen megjegyzésre méltó.

A tanulság pedig a következő: a Nagy Sándor-történet olyan szinten foglalkoztatja az emberiség fantáziáját kétezer-háromszáz év óta, hogy még ott is tetten lehet érni, ahol nincs is. Ne tessék röhögni, ez halálosan komoly.
(Még a fenti idézet egyes elemeiben is, ha nem is mindegyikben.)

Nagyon érdekes, ahogy Borzsák kimutatja, hogy oly sok más nemzet között a magyar is imádta a saját legjobban tisztelt hőseit a Nagy Sándor-regények alapján ábrázolni. Az, hogy Mátyás királyról úgy tudjuk, oroszlánsörényként lobogó, dús haja volt, ruganyos izmai, szép simára borotvált képe és mittommilyen éles tekintete, jelentheti azt is, hogy tényleg így nézett ki, de még inkább azt, hogy a korabeli krónikások mindenáron ilyennek akarták látni/láttatni, mert így olvasták a hős leírását a Nagy Sándor-regényben. „Idealizálni” annyit jelentett, mint „a közismert történetnek megfeleltetni.” És ha a király nem úgy nézett ki, akkor is jobban jártál, ha olyannak láttad.* Posztmodern klasszika-filológia, avagy hogyan használta fel a középkor marketing-célokra ezt az ókori eredetű, eszméletlen tartós történet-anyagot.

Hogy a Sanyi tényleg úgy nézett-e ki, ahogy leírják, vagy már az ő megjelenését is marketingesek dolgozták ki, arról nem szól a fáma. :D Ami meg az életeseményeit illeti… Amit a középkori Nagy Sándor-regények elmesélnek róla, annak a tizede is sok lett volna szegénynek arra a harminchárom életévére. De ha végignézzük a hiteles(nek tekinthető) életrajzokat, akkor is marad éppen elég, amivel utána kétezer-háromszáz évig elfoglalhatja magát a kalandszerető emberiség. Akkor meg már nem mindegy, hogy szép volt vagy csúnya?

* Szokva voltak ám az ilyesmihez a középkoriak, nem kellett őket félteni. Aki már látott középkorban lejegyzett mesét vagy trubadúrverset, az tudja, hogy az összes lovag és hölgy szőke, kék szemű, hibátlan megjelenésű, karcsú, kecses v. erőteljes stb. A töredékük nézett ki így. De ha a hölgynek ferde orra volt és kancsal szeme, akkor is kötelező volt ezekkel a sablonokkal írni róla, ha a trubadúr jót akart magának.

Ezt 2015. május 14-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Mesét akartam, megkaptam. Gonosz király vállából kinövő emberevő kígyót, hős gazdájával egy időpontban születő lovat, óriásmadárként jelentkező tündér keresztanyát, emberfelettien erős, ám becsapható démont. Mindezeket koncentráltan leginkább több száz éves művekben lehet megkapni (mert manapság, ahogy rövidülnek a távolságok, úgy lehet egyre kevesebb képtelenséget lenyomni a közönség torkán), ezért kezdtem bele egy ezeréves perzsa eposzba. Meg a Nagy Sándor kedvéért, mert ő is szerepel benne. És akkor még a Devecseri Gábor gyönyörűséges fordítását nem is említettem.

S magasságba tartván a szép serleget,
Világrészt, hetet, benne szemlélgetett;
A forgó nagy ég tettei s titkai
A serleg falán sorra nyíltak neki;
A hét nagy világtájat így leste ő,
Vajon hol tünik majd az ifjú elő.

Sajnos csak válogatást nyújthat ez a kötet Irán klasszikus eposzából, amely az első ezredforduló környékén íródott, népmesei és -mondai alapokkal. A teljes eposz angolul sincs meg (bár a magyarnál bővebb az angol, cserébe nem verses), orosz fordítása van. Eggyel több ok, hogy rendesen megtanuljak oroszul. (Mert a perzsa esélytelen.) Még jobban sajnálom, hogy nem mindig azokat az elemeket válogatták ki, amelyek engem érdekeltek volna, ennek a felháborító ténynek köszönheti a pontlevonást. Most komolyan nem tudom, mit képzeltek, a sebezhetetlen hős látens Oidipusz-komplexusát beleírták, azt meg, hogy milyen mágikus erejű víztől lett – majdnem – sebezhetetlen, bezzeg kihagyták. Nem lélektani regény ez, hanem eposz!

De még így is rengeteg mindent megmutat ez a válogatás, és el tudja bűvölni az olvasóját ezer év után is. Tessék föltenni az 1001 könyv listájára. Ilyeneket nem lehet lehagyni róla, akkor se, ha a fordítás nem teljes. Sok évszázadot átfogó családtörténet, amely a mitikus előidőkben kezdődik, és a történelemben végződik. A kettő között hallunk országok sorsát megfordító, nemzedékeken át tartó családi viszályról, vallásháborúról, kultúrhéroszokról és az ő eposzi méretű csatáikról, mindent feláldozó szerelmesekről, valamint olyan egzotikusan vad kalandmesékről, hogy azokat szerintem már a saját korukban se hitték el. Kőolajjal és méreggel átitatott, majd levegővel felfújt ökörbőr segítségével legyőzött emberevő sárkány. Haggyá má!!! Gyorsan be is szereztem egy ugyanilyen témájú középkori regényt, mert nekem ebből még kell. És újra fogom olvasni a Münchhausent is. Hadd említsem meg továbbá azt, ami még vadabbul hihetetlennek tűnik: egész normálisan kezelik a női szereplőket.

De minden kalandossága ellenére melankolikus történet is ez. Már az előszó is kiemeli azt, ahogyan Firdauszí az elmúlás törvényszerűségét ábrázolja. Minden elmúlik, majd valami újabb lép a helyére, hol értékesebb, hol értéktelenebb, visszavonhatatlanul. Annak pedig, ami elmúlt, nyoma sem marad. Csak a szó. De az aztán a legtöbb: 

A vén világ sorja ez: ő nincs sehol,
de itt él a szó, lásd, amely róla szól.
Harminchat magához hasonló királyt
ölt meg; s mondd, markában van-é a világ?
Tíz várost hozott létre, pompázatost,
s a tíz város tarlóföld, sík puszta most.
Olyat tett, mit még senki, s ez annyi csak,
hogy róla az égtájak mind szólanak.
De legtöbb a szó: mert az nem palota,
hogy hólétől, záportól szétomlana.
A szót itt megőrzi az emlékezet,
a szó több, mint császári szent ékszerek.

Sőt, nemcsak „a legtöbb”, hanem még közkincs is, azaz föltették az egészet a Terebessre. 

Ezt 2018. augusztus 20-án írtam.

Pontszám: 10/9

Nem éppen irodalmi remekmű, de az a fajta klasszikus szórakoztató irodalom, amelyet nagyon szeretek, és még a fordító/szerkesztő is kiválóan dolgozott. Ezért egy árva pontot se vagyok hajlandó levonni, főleg, hogy még igen hasznos tanulmányt is illesztettek a kötet elejébe (amelyet ajánlott inkább utószóként olvasni).

Ezt hívják igazi jó kollektív alkotásnak, meg a gótikus katedrálisokat. Aki ezt valaha másolta vagy fordította, az ebbe mind beleírt. Létezik görög, latin, szír, örmény, kopt, sőt mongol verziója is,* és pár száz év alatt Afrika nyugati partjától Kína keleti partjáig eljutott. Csak egy a tuti, hogy nem az írta, akinek a nevéhez kötik.** De mivel jobbat nem tud senki, ott hagyták a nevét a cím fölött, elébe biggyesztve azt, hogy ál-. A modern angol fordító meg vért izzadt, amíg az egyes változatokat sorra összegyűjtögette, és valami egységes történetívet össze tudott rakni belőlük. Minden tiszteletem az övé.

Alig néhány önellentmondással és ismétléssel sikerült megoldania a feladatot. Számított rá, hogy az olvasó nem fogja bánni az ilyesmit, és részemről igaza is lett. Pont én vagyok az az előszóban emlegetett „general reader”, aki azért vesz meg ilyen könyveket (a szórakozás vágyán kívül), mert a főszereplőhöz kötődő mindenféle mondai-mesei hagyományanyag érdekli, és tojik rá, hogy közben kétszer foglalják el Thébát, háromszor akar a főszereplő belehalni a hideg fürdőbe, és Kis-Ázsiából Egyiptom felé menet útba ejtik Rómát. Hát Istenem, tettek egy vargabetűt, kicsire nem adunk.

Azért azt hozzáteszem, hogy közben egy nagyon lelkiismeretes, alapos és tárgyilagos történészi munkát is olvastam, de nem ellenőrzési célokkal, hanem mert az éremnek a másik oldala is érdekel. Tudom ajánlani a módszert. Egyrészt mert Bosworth is igen jól ír, másrészt mert így legalább látszik, mi az, amit nem kellett a regénybe kitalálni, mert – amennyire bármi is ellenőrizhető kétezer-háromszáz év távlatából – csakugyan megtörtént. Meglepően sok minden. Mármint meglepő annak, aki nem tudja, mire számítson. Tényleg nem volt akárki ez az ember, nem csoda, hogy már ötven évvel a halála után, sőt már életében legendákat szőttek köré. Számítottak rá, hogy erről az emberről bármit elhisz a nép – és annak a bárminek legalább egy része igaz is.

Pont a párhuzamos olvasás miatt engem most nem az érdekelt, ami megtörtént, hanem amit hozzáadtak. El vagyok bűvölve egészen. Emberevő ló, amelyet csak Sándor tud megszelídíteni, de ő kb. fél másodperc alatt. Vízből jósló, viaszfigurákkal (igen hatékonyan!) háborút nyerő egyiptomi varázsló. A hadsereg elől visszahúzódó tenger. Homokká változó folyó. Az örök sötétség országa. A világ első búvárharangja. Mitikus madarak által kosárban a levegőbe emelt főszereplő. Olyan fauna, hogy az ember füle kettéáll, csúcspontján az odontotyrannos nevű fenevaddal. Vannak benne összecsapódó hegyek is! És igen, itt az a beszélő fa és az a víz alatt eltűnő sziget, amelyet Firdauszí is felhasznál pár száz év múlva. Meg a Szindbád-mesék írója.

Ahogy mondtam: ehhez mindenki hozzátette a sajátját. Némelyek érdekből (pl. a rhódosziak hozzátettek egy passzust Nagy Sándor végrendeletéhez, amely – nahát! – használ a rhódosziaknak), mások öncélúan, mert elindult a fantáziájuk, és nem volt, ami visszafogja (pl. földrajztudás meg egyéb ilyen kényelmetlen dolgok). És különösen tetszett, ahogyan az előszó részletezi, hogy utóbb mi mindenre hatott ez a regény (meg mi minden hatott vissza rá) az egyes területeken. Az iszlám világban a Korán egynémely szúráit írták belőle, a keresztény világban a legendákba mentek át egyes fordulatai, aztán a legendákból vissza a regénybe. És tényleg, tényleg ott vannak azok a motívumok, amelyeket emleget, a népmesei alapú Legenda aureában. Jó így belelátni, hogyan és mitől alakul a világirodalom. 

Van ám a fordítónak irodalomtörténeti munkája is a témáról. És az megvan a Szabó Ervinben. És az énnekem kell. (Frissítés: meglett.)

Elektronikusan is megvenném, ha volna (mármint az irodalomtörténeti munkát), de azt azért hadd tegyem hozzá, hogy ha olyan volna, mint ez a kiadvány, hát nem biztos, hogy megérné. Ez a regény mint termék csapnivaló. Az előszó rendben, a függelék rendben, magában a regényszövegben meg sehogy nem lehet eligazodni, mert nem kifejezés, hogy elszúrták az oldalszámozását. Könyvjelzőzni például reménytelen. Örülök, hogy egyáltalán létezik ez a változat, meg Richard Stoneman munkáját nem lehet eléggé megfizetni, de azért a tisztelt epub-szerkesztő is odatehette volna magát egy kissé.

* Boldogan fedeztem föl, hogy a fordító-szerkesztő azzal is tisztában van, hogy létezett magyar fordítása a műnek a középkorban. Nem ír róla többet, nincs is miről sajnos, mert nem maradt fönn (hacsak valami isteni szerencse folytán elő nem kerül egy könyvtár alagsorából, mint kilencven éve az Ómagyar Mária-siralom), de azért igen megdicsérem, hogy egyáltalán tud a létezéséről.
** Kalliszthenész Nagy Sándor udvari történetírója volt, de mielőtt befejezhette volna a művét vagy úgy általában bármit, kegyvesztett lett és kivégezték.

Ezt 2018. augusztus 20-án írtam.

Pontszám: 10/10

Októbertől februárig… nem mondom, hogy minden napra egy mese, de ez akart lenni a módszer alapja. Persze kihagyásokkal működött a dolog (csömörközeli állapotban, amikor félretettem az egészet, és más novelláskötetekbe is belefogtam), valamint állandóan olvastam vele párhuzamosan más könyveket is. Ezt másképp nem lehet.
Ez úton köszönöm a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak a segítséget, nemkülönben a türelmet, amelynek köszönhetően egyik kötetet a másik után kölcsönözhettem tőlük, és a könyvtárosok közben nem kérdeztek semmit, csak jóságosan mosolyogtak. 

Most viszont jól meg vagyok lőve, mert valami okosat kéne írni róla… Csak hát hogy a bánatba' írjon az ember okosat egy 3400 oldalnyi, több száz éves (szó szerint „változó korú”), a legkülönbözőbb kultúrák termékeiből egybeolvasztott monstrumról?! Amelyet gyerekkorából mindenki ismer, és mégis nagyon, nagyon kevesen ismernek, mert a legváltozatosabb feldolgozások szinte a felismerhetetlenségig eltorzították a… mit is? Az eredetit? Van olyan? A hetedik kötet végén levő tanulmány szerint még fő változatból is legalább kettő van, és az a kettő is inkább gyűjtőfogalom.
Ilyen könyv tényleg nincs több a világirodalomban. Nem egyetlen néphez és kultúrához tartozik: sokan szerették, sokan mesélték, és mindenki hozzátette a sajátját, már csak azért is, hogy biztosabban fennmaradjon – közben pedig éppen a létrehozói nem vették a legkevésbé se komolyan, éppen azért, mert tudták, hogyan hozták létre. Ez a könyv csak a legújabb időkben vált magas irodalommá (és egyértelműen felnőtt irodalommá – ez a legkevésbé se gyerekkönyv!), és sohasem számított védett, „szent” szövegnek. A mesélői azt csináltak vele, amit akartak, rengeteg mindenre felhasználták, meg annak az ellenkezőjére is. (Ezen az alapon még a Disney-feldolgozás se hiteltelenebb a többinél…)
Na de idáig még semmi mást nem csináltam, csak egy kicsit összefoglaltam a kötet végén levő tanulmányt…*

Az én benyomásaim a könyvről nem foglalhatók össze ilyen röviden, sem pedig egy értékelésbe nem férnek bele. Nem is kísérlem meg, hogy mindent belegyömöszöljek. Mindenekelőtt: igen, megérte elolvasni; igen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni belőle, amit sehonnan máshonnan nem lehet. Ha csak a kultúrtörténeti vonatkozásaiért olvassa valaki, akkor is pótolhatatlan az élmény. Éppen ezért nem tudom pontozni sem a könyvet.
Mert igen: sokszor nagyon, de nagyon untam, sőt utáltam – a bűnhődő eredetiséget és a felmagasztalt sablont, a rendkívüli kegyetlenséget, az állandó ismétlődéseket, a minden lehető és lehetetlen alkalommal felbukkanó, egy kaptafára készült szerelmes verseket, amelyektől már a második kötetben ordítani tudtam volna, no meg azt a mesterfokon űzött önáltatást, amelytől a gyomrom felfordult.
És igen: máskor ugyanilyen mértékben (illetve mértéktelenül) élveztem az olvasást, és szerettem volna a végtelenségig folytatni, de éppen olyan izgatottan vártam is a mesék végkifejletét, készséggel magam elé képzeltem bármit, ami a mesemondónak eszébe jutott, együtt örültem a szereplőkkel, sőt még nevetni is tudtam ezeknek a történeteknek az egyébként tőlünk annyira távol álló humorán.
És igen: egyáltalán nem minden történetre emlékszem, főleg a neveket nem tudtam – néhány kivétellel – megjegyezni** (legfeljebb néha halványan sejtettem, hogy ejnye, ez mintha szerepelt volna már). Azért jó sok minden megmaradt belőle, és meg is fog maradni.
De még a legmélyebb ponton se akartam félbehagyni a könyvet, és egyáltalán nemcsak az élvezetes mesék kedvéért érte meg elolvasni. Mert a legutálatosabb elem is tudott a hasznosnál is hasznosabb tanulsággal szolgálni. És annak ellenére, hogy egyáltalán nem fogok mindent megőrizni belőle a fejemben, azért egyszer végig kellett olvasni ahhoz, hogy ha valamire szükségem van belőle, már tudjam, hol kell keresni. (És soha a büdös életben nem feledem, hogy néz ki a korabeli keleti férfi- és nőideál. Tizennégy éves, olyan, mint a hold – nem, nem kerek –, első látásra szerelmes lesz, majd verset szaval, zokog, elájul, verset szaval, zokog, elájul, verset szaval, zokog, elájul, verset szaval… És ha nem jön egy okos öregasszony, aki összehozza a szerelmével, akkor mind a férfi-, mind a nőideál képes lenne ezt folytatni a mese végéig. Életemben soha ennyi balekot…)

Na jó, szóval ezt a könyvet tényleg csak beosztással lehet bírni. De azért nélkülözhetetlen kincsesbánya.***
Legfeljebb pontozni nem fogom. Akkor mindenképpen csalnom kéne, vagy felfelé, vagy lefelé.

Amit a legjobban szerettem: a kalandos-utazós-kincstalálós meséket (Szindbád és A kígyókirálynő forevör!!!). Amelyek felnőtteknek íródtak, aztán gyerekeknek íródtak át, mert eredetiben nagyon nem lettek volna gyereknek valók. De azért felnőttként is be kell vallanom, hogy gyakran a hajdani gyermeki énemhez szóltak. Ezekben szerepeltek a dzsinnek, az iszlám előtti arab mítoszoknak ezek a furcsa természetfölötti alakjai, akik egyáltalán nem mindig a lámpából bújtak elő, sőt: inkább gyűjtőnévként szolgál nekik a „dzsinn” szó, annyi és annyiféle lényt takar a nevük. Ezekben szerepeltek sárkányok és varázstárgyak,***** kincseskamrák és mágusok, no meg annyi, de annyi lélektani-kulturális szimbólum, beavatástörténet, sőt alvilágjárás, hogy Jung a tíz ujját megnyalná utána.
Csak sajnos ezekből volt a legkevesebb. 

Amit a legjobban utáltam: a lovagregényeket. Nem tehetek róla, de már megint a Don Quijote jutott eszembe, meg az, hogy ha valamit egyszer már zseniálisan parodizált valaki, azt utána nagyon nehéz komolyan venni. Biztos, hogy az európai lovagi irodalom jó része ide nyúlik vissza, és valószínű (az egyik mese esetében bizonyított is), hogy az európai irodalom vissza is hatott az Ezeregyéjszakára. Oké, ezt az információt elraktározom, de azt a tengernyi unalmat nem bocsátom meg. És azt sem, hogy milyen könnyedén kezelik ezek a lovagi mesék a legdurvább fajta árulást is (ld. családtagok kegyetlen legyilkolása).

Az Ezeregyéjszaka és a nők. Hát természetszerűleg (nememből következően) eléggé intenzíven érdekelt a téma.
Az alap, hogy alsóbbrendű fajta, elzárva él, elég veszélyes, kiengedni nem szabad, idegen férfiakkal maximum függöny mögül érintkezhet, és házasság után kizárólag fiúkat szül. Nem is értem, hogy nem haltak még ki. Na, mindegy.
No hát ez persze nem így van. Sokkal összetettebb, ellentmondásosabb a dolog, és egyáltalán nem unalmas. Állandóan visszatérő figura persze az önfeláldozásig hűséges feleség/anya, valamint a gonosz és házasságtörő asszony, akik beleillenek a fenti sablonba, de legalább ilyen gyakori az okos, sőt bölcs rablány, aki megmenti gazdáját, vagy a ravasz, cselszövő öregasszony, aki nélkül a könyv szerelmeseinek 95%-a a fenti kátyúban maradna 3400 oldalon keresztül. Az utóbbi figura időnként elnyeri a sablonnak megfelelő méltó büntetését, úgy kell neki, minek aktívkodott a férfiak világában, de az előbbi szinte mindig felkerül a piedesztálra. Vagy a gazdája, aki ezért a világon semmit nem csinált, de azért a jutalmat elfogadja. Vannak itt még olyan rablányok is, akik saját magukat adják/adatják el, meg eszes királynék, ad absurdum jó véget érő házasságtörő asszonyok! Ráadásul időnként a fenti két sablonos figura, a hű és a hűtlen feleség alakja is nyújt meglepetéseket. Nem kevésbé összetett a kép akkor se, ha a férfialakokat figyeli az olvasó: világhódító hős lovagok, gonosz mágusok és hercegnőmentő szerelmesek vannak itt dögivel, nemkülönben hemzsegnek a náluk jóval rokonszenvesebb, puszta eszükből élő szélhámosok, de azért akadnak mellettük bőven olyan egzotikumok, akiket semmi egyéb nem emel a magasba, és segít hozzá a boldog véghez, mint egy önzetlen segítő, az uralkodók elképesztő nagylelkűsége vagy egyszerűen (és leggyakrabban) a vakszerencse. Vagy a sors, ha úgy tetszik. Aktív és passzív – ez az ellentétpár az Ezeregyéjszakában a legkevésbé se feleltethető meg a férfi és a női „elvnek”, ha van egyáltalán olyan.
Amikor pedig a mesebeli férfiak sorsát összehasonlítja az ember a mesebeli nőkével – hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utóbbiak járnak rosszabbul, de akkor is, ha azt, hogy az előbbiek… Nyitott szemmel köll járni ebben a világban, az ember sose tudhatja, mikor húzzák be a csőbe.

Ide kéne valami befejezés, de most nem fog eszembe jutni semmi. Viszont ami még a napokban eszembe jut, és sürgősen le kell írnom, azt itt úgyis meg fogjátok találni, néha majd nézzetek vissza, ha kíváncsiak vagytok… ;)
Ugyanolyan eklektikus és szerkesztetlen ez az értékelés is, mint maga a könyv… de hát milyen legyen?

* Na jó, abban nem volt Disney.
** Hárún ar-Rasídét persze még úgy se nehéz, hogy egészen másképp néz ki a neve fonetikusan átírva, mint a közismert átírás szerint. :) Elég sokat szerepel. :)
*** És mondhatnám, hogy meglepően sokan használták az utóbbi pár száz évben a műveikhez, ha engem az Ezeregyéjszakával kapcsolatban bármi is meg tudna még lepni. Azt tudtam, hogy a mesék nagy része nem a XVIII. században került először Európába, jött az már a keresztesekkel is, akik időnként nemcsak mészároltak vagy magukat mészároltatták, hanem kulturálódtak is – és fordítva: a keresztény hagyomány is táplálta az Ezeregyéjszaka mesevilágát. Azt is tudtam, hogy a magyar népmesekincs jó része keleti eredetű, ezeknek a meséknek jó sok motívuma ismerősnek bizonyult. De azért arra nem számítottam, hogy A rózsa neve vagy a Harry Potter fog szembejönni… :D Márpedig szembejött, és még nagyon sok minden, amit életemben olvastam, ide vezethető vissza.**** Ez a könyv pedig ki tudja, milyen és hányféle forrásra vezethető vissza… az biztos, hogy éppen a minap kattintottam rá a Molyon egy Xenophón-regényre (Kr. e. V-IV. század), és ha a fülszövegben nem görög nevek állnának, kapásból rámondtam volna, hogy Ezeregyéjszaka-mese…
**** Azon azért meglepődtem, hogy egy részemről Mátyás királlyal ismert mesét megtaláltam Hárún ar-Rasíddal a főszerepben. :D
***** NB.: Repülőszőnyegből találtam a 3400 oldalon 1, azaz egy darabot. Én nem tudom, mitől lett ekkora karrierje…

Ezt 2016. február 8-án írtam. 

Újraolvasás vége.

Fanni forevör. Nagyjából ugyanannyi baja van, mint a Szigeti veszedelemnek: több száz évvel ezelőtti magyar nyelven írták, úgyhogy olyan, mint idegen nyelven olvasni. Pedig különben illetlenül jó. Nem mintha minden szavával egyetértenék, sőt, de azért rendkívül örülök, hogy van nekünk.

Igen, tudom, van benne sok szenvedés, amelynek az okát nem is igazán lehet érteni. Igen, tudom, túlfolyik a rengeteg könnytől és vágyakozástól. Ha viszont az ember megszereti a stílusát,* és a sok olvasmánya már megedzette annyira, hogy a könnyek és vágyakozás mögé is lásson, akkor bőven lesz neki mit felfedeznie még a könyvben. Megköszöni a fáradozást.**

Fanni – ma divatos szóval élve – introvertált jellem. Olvas, naplót ír, nagyon csendes, nehezen barátkozik, de azért a kevés barátjáért mindenre képes. Látszólag túlteng benne az érzelemvilág, főleg, ha azt a temérdek könnyet nézi az ember, valójában azonban nagyon is komoly szerepe van az életében a gondolkodásnak. Konkrétan a platóni filozófiának. Azért nyílik és teljesedik ki a szerelemben, mert előzőleg józan mérlegelés és barátnőjével való hosszas elméleti beszélgetések után eldönti, hogy ő ki fog nyílni és teljesedni a szerelemben, sőt azt is, milyen típust fog választani. A „szerelem első látásra” sablonja itt valójában valami egészen mást takar. Nem arról van szó, hogy Fanni beleszeret az első szembejövő férfiba. Hanem – a későbbiek ismeretében – arról, hogy Fanni egy tekintettel ügyesen kiszúrja a mulató társaságban azt az egyet, aki tényleg, de tényleg minden elemében megfelel annak a képnek, amelyet előre megalkotott.

A saját tükörképét.

Mert ez a T-ai Józsi, akárki is legyen, Fanni fiúban. Ugyanaz az introverzió, ugyanaz az érzékenység, ugyanaz a társaságban tapasztalt magány, ugyanaz a passzivitás, valamint milliliterre pontosan azonos mennyiségű könny.*** A regény első mondatai (amikor utoljára jelenik meg bennük férfi nézőpont) már dicsőítik, sőt piedesztálra emelik a női passzivitást, és (férfi és női) történelmi alakokkal egy szintre emelik annak idealizált képviselőit. Speciel a regény férfiideálja is odaállhat mellé nyugodtan.

SPOILER Egyébként, bár a platóni filozófia jelenléte egy pillanatra sem tűnik el, és folyamatosan átszellemült boldogságról vagy közös sírásról szólnak az együttléteik, azért engem így felnőtt fejjel már elgondolkodtat, hogy T-ainak a nappal és az éjszaka bármely órájában bejárása van Fanni szobájába, akkor is, ha Fanni már lefeküdt. Amikor Fanni felháborodva utasítja el az erkölcstelenség vádját, jogosan panaszkodik a gonosz világra, amely félreérti az ő tiszta szerelmüket, de azt egy szóval se mondja, hogy a tiszta szerelem kizárja a szexualitást. SPOILER VÉGE

Szóval itt van ez a nő, ez a modern Hamupipőke, gonosz mostohával, kegyetlen mostohatestvérekkel, egy kétgyerekes tündér keresztanyával a szomszédban, sajnos mogyorófa és tökhintó nélkül, de szerencsére utóbbira a bálban megismert királyfi nem is tart igényt. (Mondjuk, a mogyorófa azért kéne.) Vágyakozik valami ismeretlenre, beleszeret a szerelembe, megalkot egy ideálképet, megtalálja a földi mását, beleszeret, de a szerelemtől szellemi örömöket (is) vár, meg is kapja, a távollétet és a magányt viszont nem bírja, ismeretlen – nyilvánvalóan idegi eredetű – betegséget kap, és a gyenge szervezet föladja, de közben folyamatosan vágyakozik odaátra, másfajta lénnyé való átalakulásra. Mint Silja. Az is milyen szép.

Nem is olyan passzív ez a Fanni.

Ja, igen, a Bechdel-teszt. Mindenkit megnyugtatok, átmegy rajta a regény. Tetszik nekem a titokzatos keletkezéstörténete (is), és tökéletesen megértem, hogy sokáig női szerző regényének tartották. Most se vagyok egészen biztos benne, hogy nem az. Nem úgy értem, hogy Fannit valós személynek tekinteném, hanem úgy értem, hogy kavartak éppen eleget a megjelenéssel, Kármánról meg kényelmesen keveset tudunk, hadd higgyem már merészebb napjaimon, hogy nem ő volt az elkövető.**** A legtöbb esetben azt mondtam: jó, azért (egyes) férfiak azt csak szeretnék, hogy ennyire körülöttük forogjon a nők minden gondolata. De amikor a szomszédasszony filozófiára tanítja Fannit, amikor kiderül, hogy Fanni a szerelembe szerelmes, amikor a gyerekek ruhájáról beszélgetnek, amikor gyorsan őszinte barátság alakul ki Fanni és a kedves grófnő között… akkor igazán alig hiányzik más a női társalgásból, mint az, hogy valaki két gombolyag törtfehér színű fonalat kérjen a másiktól, mert kifogyott neki. Ilyenkor a női nézőpont ábrázolása szinte tökéletes. Ha ezt férfi írta, hát megkeresem a szalmakalapomat, és megemelem előtte.

* Hát kell hozzá a kifacsart ízlés, de az az ízlés aztán mindent megtalál az ilyen elmeszüleményekben, hogy „hajam természetes színében, szorgalom nélkül rendbe szedve”, vagy „a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára”, azt meg, hogy a főszereplő új helyre kerül társasági életet élni, úgy mondja, hogy „Szokatlan, új játékpiac van körülöttem, édes barátném!” Hát lehet ezt nem szeretni? Kár, hogy idegen nyelvre lefordíthatatlan. Vagy ne sajnáljam? Csak a miénk. :)
** Én meg Szilágyi Márton okosítását, amelynek köszönhetően már egyetemista koromban közel kerülhetett hozzám ez a kis könyv. Gimnazistaként is tetszett, de Szilágyit olvasva világosodtam meg. Jó vót. 
*** SPOILER Annyi cselekvésvágy nincs benne, hogy odaálljon a zord atya elé megkérni a nő kezét. És Fanni nem is vár tőle ilyesmit, meg nem fordul a fejében, hogy így is meg lehetne oldani a problémát (egyébként jó eséllyel csak abban a konkrét időben nem lehetne, pár év után hozzámehetne). Fanni tudja, mit akar: pont ezt a fura különcöt, aki olyan, mint ő maga. Kedvesek egymáshoz, boldogok együtt, ki vagyok én, hogy beleszóljak az ízlésükbe? SPOILER VÉGE
**** Igen, tudom, nem „eredeti munka”, legalábbis mai értelemben. Igen, tudom, német wertheriádából fordították, ezért hajlandó vagyok megbocsátani Goethének azt a paródiagyanús rémedvényt. De azt is tudom, hogy Kármán korában a fordítás átdolgozást, újrafeldolgozást jelentett. Most vagy nem tekintem magyar író érdemének a Fannit, vagy menjen a sunyiba az összes posztmodern író és képregényből forgató filmes is, legyen tilos nekik korábbi mintát kreatívan átdolgozni. Asszem, jobban járunk, ha inkább magyar író érdemének tekintjük a Fannit.

Ezt 2018. november 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Fölment egy ponttal az ázsiója (pedig egyébként se volt alacsony), amikor egy legenda nyomán rászántam magam, hogy összeszámolom, hány versszakból áll ez a diákijesztő mumus, és kijött, hogy TÉNYLEG 1566 strófa,* azaz Zrínyi igen ügyesen belekódolta az eposzba a várostrom évszámát!**
Igen, tudom, sokan utálják. Igen, tudom, nem kéne feladni kötelezőnek, főleg nem tizenöt éveseknek. Igen, bevallom töredelmesen, én, aki minden kötelezőt irgalmatlanul behajtok a népen, ezt nem szoktam feladni se, nemhogy behajtani. Nagyon komoly előműveltség kell hozzá.
Ahhoz, hogy ezt a könyvet megértse az olvasó, előtte már át kellett fúrnia magát a magyar klasszikusok nagy részén, a XIX. századi és régebbi irodalmon megtanulnia szeretni a régi szavakat, a veretes stílust, kanállal megenni a görög-római mitológiát, és majd aztán elolvasni Zrínyit, mégpedig leginkább ebben a szerény küllemű, méltatlanul keveset dicsért, ám annál fantasztikusabb kis kiadásban, amely folyamatosan lábjegyzeteli a dél-dunántúli tájszavakat (Zrínyi idejében még nem létezett egységes magyar irodalmi nyelv!), sőt még szószedetet és egy kis enciklopédiát is tartalmaz.
Ha ez a háttér nincs, akkor szegény olvasó nem eposzt lát, hanem áthatolhatatlan falat, amelyet kaparni lehet, de megmászni nem…
Ha viszont a háttér megvan, akkor még méltányolni, még szeretni is lehet ezt a könyvet.

Nem az én stílusom amúgy – az én stílusom Tasso fantasyje eposza, amelyben eget-földet-tengert bejárnak a szereplők, jó sok a mellékszál, és még az erdőt is elvarázsolják. Zrínyi sokkal földközelibb, hogy ne mondjam, naturalistább. No de ez neki nem hibája. Ő nagyon pontosan tudta, hogy mit akar, és a célt el is érte: kitűnő propagandaanyagot készített a XVII. század törökellenes küzdelmeinek előmozdítására. Kiválasztott egy vesztett csatát (végül is elfoglalták Szigetvárat), és a lehető legtöbbet hozta ki belőle. Ott indul a dolog, hogy a saját, vele egy nevet viselő dédapját teszi meg az eposz tárgyának, vagyis a korabeli olvasó azt látta, hogy az eposz végén támadó harcban meghal Zrínyi Miklós (bocs a spoilerért, ha valaki még nem tudta volna töriből, amit az első énekben amúgy is kijelentenek), a törökellenes harcok egyik nagy alakja, az eposzt pedig írja az életben levő Zrínyi Miklós, a törökellenes harcok egyik nagy alakja. Ekkora mázlija még eposzírónak nem volt, hülye lett volna kihagyni. 

És hát Zrínyi nem hülye. Összerak egy nagyszabású barokk világot, a keresztény és a görög-római mitológia elemeiből – a cselekmény a mennyben kezdődik, és ott is végződik –, belerak egy széthúzástól, marakodástól szenvedő országot, abba egy ideális katonákból (lovagokból) álló várnépet, és nekiindítja a pár százezres „török” sereget (bár pontosan tudja, sőt unos-untalan le is írja, hogy nemcsak törökökből áll, de hát ők a főnökök). Akik győznek ugyan, de elveszítik legnagyobb vezéreiket, sőt a szultánt is (nagy spoiler, Zrínyi a második oldalon elárulja), és összesen a négy falat tudják elfoglalni, miközben a szigetieket éppen viszik fel az angyalok Isten színe elé. Ja, és összesen nem voltak kétezren, és ennyien tartották fel jó sokáig a több százezres ellenséget.

Na, ez az utolsó mondat már propaganda, mert nem voltak azok az ellenségek közel se annyian… Azt próbálja szuggerálni az eposz a kortársaknak, hogy „ha pár száz összetartó, válogatott, képzett, kipróbált katona ilyen jól bírta, mit tudna véghez vinni ugyanilyen katonából, mondjuk, ötvenezer? na, próbáljuk már ki! mármint az összetartást meg a képzést…” És hogy véletlenül se lehessen félreérteni, ugyanezt megírja prózában is, „Az török áfium ellen való orvosság” címen.

Olvastam én már korábban ezt a szöveget (bár mint később rájöttem, azt a kiadást barbár módon megvágták, nagyjából a harmadát kihúzták belőle), akkor az Aeneis után olvastam, és érdekes volt összehasonlítani, mit vesz át Zrínyi Vergiliustól, és mit csinál vele. Most, A megszabadított Jeruzsálem után nem kevésbé érdekes volt figyelni, onnan mi került bele az eposzba, és hogyan alakította át Zrínyi a saját céljai szerint. Átveszi a barokk világképet, de Istent teljhatalmú úrnak teszi meg, aki még a pokol erőit is saját céljai érdekében használja. (Tassónál a pokolbeli erők majdnem egyenrangúak az angyalokkal, és maguktól kezdeményeznek.) Átveszi az ellenség tiszteletét (bár szerintem magától is lett volna ennyi esze, nehezen lehetett volna különben hadvezér), és azt, hogy méltó ellenfeleket teremt a szigetieknek. Stimmel a hőslelkű asszony, aki a férje mellett marad, stimmel a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság, stimmel a többszöri párviadal a két legnemesebb hős között. Zrínyinél viszont módosul az utóbbi elem, ha úgy tetszik, kiigazítja Tasso két „hibáját”: két nemes hősnek három párviadal jár, nem kettő, és amikor az egyik viadal árulás miatt meghiúsul, Zrínyinél azt a felet is felháborítja az árulás, amelyiknek ez amúgy hasznára volna. Ezt így kell. Tasso elszúrta.
És hát persze a legnagyobb különbség, amelyből aztán az összes többi is következik: hogy itt szerepet cserél ostromló és ostromlott. Amelyik sereg Jeruzsálemet be akarta venni, itt ugyanaz van házon belül, védi szeretteit és otthonát. Ez az előjelcsere azért nem akármilyen jelentőségű. Zrínyinél nincs sok mellékszál, fölösleges is lenne: egy adott cél felé tart minden, következetesen.

Végül pedig: Tasso bevallja az eposz elején, hogy hazudik, Zrínyi meg azt állítja, igazat mond, de nem mond. Nem a szultán halálára gondolok, arról tényleg szóltak olyan korabeli krónikák, amelyek szerint így és nem másképp történt. Hanem arról, hogy lekicsinyli a saját munkáját, mondván, nem sokat foglalkozott vele, ideje se volt rá, jó lesz így, ahogy van.
No most: én mindent elhiszek, de ezt az egyet nem. Aki jó költő, és sokat olvasott, és még hadvezér is, és még ilyen sztori is van a családjában, az – rendben van – képes gyorsan sokat alkotni. DE AZT, HOGY SPONTÁN, MINDEN UTÓMUNKÁLAT NÉLKÜL SIKERÜLT NEKI PONT 1566 VERSSZAKOT ÖSSZEHOZNI, AZT MESÉLJE A TISZTELT NÉNIKÉJÉNEK.

* Mármint számozott strófa. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy van még benne két plusz, számozás nélküli, az eredeti kiadásban is külön kiemelt versszak. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyik sem része az eposz történetének: lírai kiszólás/hozzátoldás mind a kettő, az egyik egy kis négysoros gyászének, a másik imádság az íróért. 1566 versszak sorba rendezése után igazán nem lett volna nagy kunszt ezek helyett két versszakot kivenni valahonnan, úgyhogy ha benne maradtak, annak minden bizonnyal oka van. Nem is nehéz kitalálni, micsoda.
** Álljon már neki valami magyar Dan Brown, és találjon benne más kódokat is, és írjon belőle bestseller történelmi krimit!!! Legalább reklámot csinálna a magyar klasszikusoknak…

Pontszám: 10/9

Ezt 2016. január 31-én írtam.

Hát ez tényleg nagyon vagány. XVI. századi eposz és fantasy. Van ebbe' minden: hős lovagok (a sorompó mindkét oldalán ám!), gyönyörű és okos varázslónők, jóságos öreg bölcsek, ravasz varázslók, harcos kisasszonyok, pokolbeli szörnyetegek, bűvös erdő, csatajelenet dögivel, még tengeri utazás is. Hogy versben van írva, hát Istenem… tíz oldal, és megszokod. Időnként előfordul, hogy megkeveredik az olvasó, és vissza kell nézni pár versszakot, de ezért bőven kárpótol az, hogy nemcsak izgalmas a szöveg, hanem nagyon szép is.

Mielőtt bármi egyebet mondanék a szövegről, hadd szögezzem le: ezt az eposzt ugyan úgy kezelik, mint az első keresztes háború történetét – és a keresztes háborúk lovagjai ritka nagy gazemberségeket tudtak művelni a kereszténység nevében –, de rögtön a második versszakban (nem túl) burkoltan közli az elbeszélő, hogy ő itten bizony hazudni fog nagyokat.

Ó, Múzsa, kinek sohasem övezte
hitvány babér homlokod tisztaságát,
de a mennyei karok közepette
hordod csillagok aranykoronáját,
te lehelj égi tüzet e kebelbe,
énekemet fényességgel te járd át,
s nézd el, hogy míg a valót ékesítem,
nemcsak tetőled kölcsönzöm a díszem.

És a szavának áll. Jó, a helyszínt Jeruzsálemnek hívják, a keresztesek vezérét meg Godfrédnak, de oly messze állnak ők a történelmi Jeruzsálemtől meg Godfrédtól, mint ide Vlagyivosztok. Valami kicsikét beleolvasgattam a jegyzetekbe (amíg rá nem jöttem, hogy durván spoileresek*), és azokból elsőként az derült ki, hogy amelyik szereplőnek van történelmi alapja, az se olyan volt élőben, mint eposzi hős korában. Na de akinek ez levon egy mű értékéből, az nem eposzt olvas, hanem krónikát, engem ugyan nem zavart. 

(…) sújtani kész, a lány mögé kerülve,
a nyakra, hol egy része szabadon van;
de felordít Tankréd, ezt észrevéve,
s a nagy csapást kardjával üti félre.

Egész meddő mégsem lett az, sebet vert
a szép fej és a fehér nyak határán.
Kis karcolás volt, bíborszínű cseppek
ragyogtak a haj néhány szőke szálán,
mint ötvöskéztől aranyra remeklett
rubin bíborlik a fém sárgaságán.
De a bősz herceg most magát a durva
galád után vetette, hogy leszúrja.

Valamit viszont nagyon is elárul Tasso fantasyje, ha nem is a keresztes háborúk koráról, hanem a sajátjáról: hogy mit tartott a korszak ideális, példaértékű viselkedésnek. Mert annak tartották, hiszen egyrészt Tasso se a semmiből pattintotta ki ezt az eposzt, másrészt óriási sikere lett, évszázadokra népszerűvé vált.
Ami pedig azt a bizonyos viselkedést illeti, még nekem is rokonszenvesnek bizonyult, ha nem is tudtam pontról pontra egyetérteni vele. Ott kezdődik a dolog, hogy nemcsak a keresztény lovagokat mutatja be ideális hősökként – van ott hős bőven a másik oldalon is,** elismert érdemekkel teljes, és mindkét nemből való. Ami annyit jelent, hogy a női szereplőket se a bizonyos kétféle szerepben kezeli: amint a fenti idézetből is látszik, aktívak a leányok, és jellemükre nézve éppen annyira összetettek, amennyire a műfaj ezt még lehetővé teszi. Továbbá a pusztuló ellenség iránt is akar és képes sajnálatot kelteni az elbeszélő, sőt nyomokban még azt is elismeri, hogy a keresztesek közül sokan embertelenül viselkednek (naná, hogy a főszereplők még véletlenül se). És végül: egész jól ismeri a szemben álló felet! Nem egyetlen tömbként kezeli a muszlimokat, hanem tudja, hogy van közöttük sokféle nép, sokféle lélek.
(Valamint megállapítottam, hogy az igencsak brutális csatajeleneteket, amelyeket egyébként határozottan nem szoktam szeretni, kiválóan elviselem, sőt élvezem, ha hősi versmértékre vannak szedve. Pedig attól nem kevésbé brutálisak. De ez csak az én ízlésem.)

Az árnyak már kárpittá sűrűsödtek,
iszonyú vörös gőztől vonva pírba;
az éji hűvösség helyett a földet
langymeleg, vérszínű harmat borítja;
az égboltot csodák lepik be, szörnyek,
torz kísértetek röpködnek visítva:
kiürültek az alvilági mélyek,
szabad utat enged Plutó a mélynek.

* De most komolyan, hogy lehet már ilyen pofátlanságot csinálni, hogy X-ről az első ének első jegyzeteiben kijelentik, hogy amúgy a végén hősi halált fog halni?! Jó, hát az sejthető, hogy egy várostromot nem minden ostromló fog túlélni, de ilyet akkor se csinálunk…
** Na jó, a másikon azért kevesebb. A muszlim hadseregről nagyon sokszor lekicsinylően beszél az eposz. Cserébe viszont nagyon is fontos szerepet kap a keresztény sereg belső konfliktusainak részletezése is. Nem fekete-fehérben látszik a két sereg. Legfeljebb az egyik sötétebb szürke, mint a másik…

– —— – — – — –
Idáig olvassa, aki csak könyvajánlót szeretne. Innentől kicsit mélyebben belemegyek a műbe. 

Az egyik, amit mindenképp szeretnék leírni, már csak hogy el ne felejtsem, az az Ezeregyéjszaka harcos meséivel való összevetés, amely összevetésből elfogultságtól mentesen a Tasso-mű kerül ki győztesen. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy az Ezeregyéjszaka folyamatosan és következetesen kicsinyíti és démonizálja az ellenséget. Az összes lovagi történetben az ellenséges hadsereg ostoba, gyáva, gonosz, harcolni nem tud, maximum a számukban rejlik esetleg valami ideiglenes erő, ja, és összesen kétféle létezik belőle: frank (az összes keresztény) és tűzimádó (az összes nem-keresztény).
Tényleg, de tényleg minden elfogultságot félretéve: nem az lenne a harci dicsőség alapja, hogy az ember önmagához méltó ellenfelet győzzön le?! Nem az a mesemondó érdeke, hogy a saját hősének vele egyenrangú ellenpárt teremtsen? (Most nem említve az egyéb, önérdektől mentes szempontokat, mint tisztelet és igazságosság, ugye.) És minden, de az égvilágon minden megengedett, még a családtagok durva elárulása is, ha a nagy ügy érdekében történik. Tassónál éppen az ellenkezője igaz.
Félreértés ne essék: 1. pontosan tudom, hogy a Tasso által elképzelt lovagi erkölcs nagyon messze áll attól, amit a keresztes háborúk idején a keresztény lovagok műveltek, 2. az Ezeregyéjszaka nemcsak lovagi történetekből áll (különben végig se bírnám olvasni), sőt tulajdonképpen nagyon kevés van belőlük a gyűjteményben (cserébe rétestészta-hosszúak).

A másik, amit most éppen csak érinteni akarok (de ha le nem írom, elfelejtem): aki ezt a könyvet gender-szempontból szeretné megnézni, nagyon érdekes dolgokat fog találni, de ne csak a kimondott férfi-nő viszonyokat, és ne csak a jellemeket nézze. Hanem minden olyan apró megjegyzést, amely valamit nőiesnek vagy férfiasnak mond. Kezdve azon, hogy mivel támadják és védik a várfalakat, milyen eredménnyel. A vége felé már egyre erősödött a meggyőződésem, hogy a két sereg szembenállása egy férfias és egy nőies világ szembenállását is jelenti, de azon kívül, hogy melyik győz és hogyan, még nem vagyok biztos benne, hogy ennek minden következményét látom. És abban sem, hogy ebből a szempontból melyik oldalé az elbeszélői rokonszenv. Gyanítom, hogy ebben az esetben sem egyértelmű a helyzet.
Végül is a barokk irodalom kezdetéről vagyon itt szó, a barokk pedig a szélsőségek összekapcsolásáról híres, többek között…

S egy ragyogó sugarat látok akkor,
mely mint arany ecsetvonás vezet le
a szép csillagból, az éjjeli napból,
ahol a nagy halott fekszik, a helyre;
minden sebe tüzes csillámokat szór
a roppant fénytől, mely kigyúlt felette;
s alakját könnyű felismerni nyomban
a vériszamos szörnyű testhalomban.

Nem földre borult, de mint a magasság
volt életében szíve ihletője,
az égbolt felé fordította arcát,
a csillagokba vágyódva örökre.
Míg jobbja keményen markolta kardját,
ütésre készen záródva ökölbe,
alázatosan kért mellén a jámbor
balkéz bocsánatot az Ég urától.

Csak azt sajnálom, hogy végül nem Arany János fordította magyarra… Pedig így is nagyon szép, hát még milyen lenne akkor...

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. január 30-án írtam.