Mesét akartam, megkaptam. Gonosz király vállából kinövő emberevő kígyót, hős gazdájával egy időpontban születő lovat, óriásmadárként jelentkező tündér keresztanyát, emberfelettien erős, ám becsapható démont. Mindezeket koncentráltan leginkább több száz éves művekben lehet megkapni (mert manapság, ahogy rövidülnek a távolságok, úgy lehet egyre kevesebb képtelenséget lenyomni a közönség torkán), ezért kezdtem bele egy ezeréves perzsa eposzba. Meg a Nagy Sándor kedvéért, mert ő is szerepel benne. És akkor még a Devecseri Gábor gyönyörűséges fordítását nem is említettem.

S magasságba tartván a szép serleget,
Világrészt, hetet, benne szemlélgetett;
A forgó nagy ég tettei s titkai
A serleg falán sorra nyíltak neki;
A hét nagy világtájat így leste ő,
Vajon hol tünik majd az ifjú elő.

Sajnos csak válogatást nyújthat ez a kötet Irán klasszikus eposzából, amely az első ezredforduló környékén íródott, népmesei és -mondai alapokkal. A teljes eposz angolul sincs meg (bár a magyarnál bővebb az angol, cserébe nem verses), orosz fordítása van. Eggyel több ok, hogy rendesen megtanuljak oroszul. (Mert a perzsa esélytelen.) Még jobban sajnálom, hogy nem mindig azokat az elemeket válogatták ki, amelyek engem érdekeltek volna, ennek a felháborító ténynek köszönheti a pontlevonást. Most komolyan nem tudom, mit képzeltek, a sebezhetetlen hős látens Oidipusz-komplexusát beleírták, azt meg, hogy milyen mágikus erejű víztől lett – majdnem – sebezhetetlen, bezzeg kihagyták. Nem lélektani regény ez, hanem eposz!

De még így is rengeteg mindent megmutat ez a válogatás, és el tudja bűvölni az olvasóját ezer év után is. Tessék föltenni az 1001 könyv listájára. Ilyeneket nem lehet lehagyni róla, akkor se, ha a fordítás nem teljes. Sok évszázadot átfogó családtörténet, amely a mitikus előidőkben kezdődik, és a történelemben végződik. A kettő között hallunk országok sorsát megfordító, nemzedékeken át tartó családi viszályról, vallásháborúról, kultúrhéroszokról és az ő eposzi méretű csatáikról, mindent feláldozó szerelmesekről, valamint olyan egzotikusan vad kalandmesékről, hogy azokat szerintem már a saját korukban se hitték el. Kőolajjal és méreggel átitatott, majd levegővel felfújt ökörbőr segítségével legyőzött emberevő sárkány. Haggyá má!!! Gyorsan be is szereztem egy ugyanilyen témájú középkori regényt, mert nekem ebből még kell. És újra fogom olvasni a Münchhausent is. Hadd említsem meg továbbá azt, ami még vadabbul hihetetlennek tűnik: egész normálisan kezelik a női szereplőket.

De minden kalandossága ellenére melankolikus történet is ez. Már az előszó is kiemeli azt, ahogyan Firdauszí az elmúlás törvényszerűségét ábrázolja. Minden elmúlik, majd valami újabb lép a helyére, hol értékesebb, hol értéktelenebb, visszavonhatatlanul. Annak pedig, ami elmúlt, nyoma sem marad. Csak a szó. De az aztán a legtöbb: 

A vén világ sorja ez: ő nincs sehol,
de itt él a szó, lásd, amely róla szól.
Harminchat magához hasonló királyt
ölt meg; s mondd, markában van-é a világ?
Tíz várost hozott létre, pompázatost,
s a tíz város tarlóföld, sík puszta most.
Olyat tett, mit még senki, s ez annyi csak,
hogy róla az égtájak mind szólanak.
De legtöbb a szó: mert az nem palota,
hogy hólétől, záportól szétomlana.
A szót itt megőrzi az emlékezet,
a szó több, mint császári szent ékszerek.

Sőt, nemcsak „a legtöbb”, hanem még közkincs is, azaz föltették az egészet a Terebessre. 

Ezt 2018. augusztus 20-án írtam.

Pontszám: 10/9