Ismerősöm már volt olyan, akiről hat év alatt se tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen szeretem vagy utálom.* Olvasmányom még nem. Legalábbis nem emlékszem.

Ebben a könyvben tulajdonképpen nagyon sok szerethetőt találtam. (Valószínűtlen helyszínek, mitikus szereplők, csavargás, filozófia, kutya, macska stb.) Ráadásul ami a stílusát illeti, verhetetlen.** Azt az érzést kelti, mintha olyan könnyedén, lágyan és gyorsan (lightly, softly and swiftly) siklana az író keze, mint… mint mikor az ember sebesen mozgó csónakban ül, és belelógatja a kezét a langyos vízbe. Miközben halálbiztos, hogy ennyi lágy hangot tartalmazó szót senki se tud csak úgy spontán kiköpködni magából, azon dolgozni kell, hogy véletlenül se legyen semmi „unnecessary”, ha egyszer van a szónak olyan szinonimája, hogy „superfluous”, ami mennyivel lágyabb már.
Van ennek a regénynek sok-sok olyan bekezdése, amelyeket színtiszta gyönyörűség olvasni, az meg kit érdekel, hogy miről szól. És tuti, hogy ez szándékos – és ha szándékos, akkor piszok jól is van megcsinálva –, mert a főszereplőhöz pont ez illik. Őt is sokkal jobban érdeklik a látszatok, mint bármiféle jelentés vagy igazság. És itt ne tessék a „látszat” és „igazság” szavakhoz automatikusan értékítéletet társítani. Az olvasás idejére függessze fel az értékítéleteit az ember, ha bármit is érteni akar. Nem mondom, hogy a végére minden átalakul az olvasóban – leginkább semmi nem fog –, de sok hasznosat, szépet és emberit tanulhat útközben, és nem fogja bántani senki.

Hát én felfüggesztettem, gyönyörködtem, mosolyogtam és aggódtam, mint ahogy kalandregény olvasása közben szokás. Különösen, ha igazi filozofikus kalandregényről van szó. Milyen az igazi filozofikus kalandregény? Van benne (az ókor óta kötelezően) sok hosszadalmas dialógus, amelyek később nyerik el az értelmüket. Vannak képtelenül, már-már nevetséges módon szerencsés és/vagy balszerencsés fordulatok. Van sok-sok lépcső és folyosó és rejtekhely – egyébként abszolút hétköznapi közegben: az ötvenes évek Londonjában. De még több bejárat (vagy inkább „át-járat”), amelyeket rendre törvénytelen (és egyre kreatívabb) módokon nyitogatnak. Nem utolsósorban pedig egyre több alkalom arra, hogy a főszereplő szembesülhessen valamiféle valósággal.***

Igen okosan megírt könyv ez, amelynek minden darabja illeszkedik a többihez, pedig első ránézésre pont úgy néz ki, mint egy összevissza dobált jelenetekből álló, rendszerezetlen egyveleg. („Motley.” Említettem már a lágy hangokat?) De Isten őrizz, hogy pontosan megépített rendszernek tekintsem, akkor igazságtalan volnék hozzá. Ez a regény nem kalitka. Ez a legjobb esetben is mozaik. Vagy karneváli-vásári forgatag. Vagy szobafestő pemzli. Vagy papucs orrán pamutbojt. Én kérek elnézést.
Ráadásul még a főhős is igazán rokonszenves. Hülye, de rendes. Kicsit olyan, mint Gorcsev Iván: minden létező helyzetben megteszi az első őrültséget, ami éppen eszébe jut, és ennek köszönhetően állandóan bajba keveredik, de ugyanennek köszönhetően állandóan ki is keveredik belőle valahogy. A sorsában gyönyörűségesen ellensúlyozza egymást szerencse és balszerencse. Az előbbi pofátlanul könnyen jön neki, az utóbbinak olyan ereje van, mintha egy sorstragédiában volnánk. És még valami: ez a Jake, ez őrültségeket művel ugyan, de soha olyasmit, ami erkölcstelen, és még kevésbé olyasmit, ami nem férne össze a jellemével. Következetes a hülyeségben. De ez azt is jelenti, hogy nem adja el magát, és nem válik mások bábjává.

Hogy miért nem szerettem mégse? Hát mert hülye ízlésem van. Amikor elkezdtem olvasni, előjött az összes emlékem egyetemista koromból, amikor kupacszám kellett olvasni a háború utáni néhány évtized angol és amerikai irodalmát (hasonló szereplők, sok helyütt hasonló szóhasználat, hasonló helyszínek), és borzasztóan sajnálom, de engem ezeknek a műveknek a 90%-a távolról se érintett meg.*** És akkor még finom voltam. Továbbá tök jó, hogy ez az egész valószínűtlen-kalandos-filozofikus-karneváli történet mindvégig szoros érintkezésben marad a hétköznapi Londonnal, de én történetesen Londont se szeretem. Régen se, most se. Én akkor is reménytelenül vidéki vagyok, ha külföldön járok.

Úgyhogy kb. az első oldaltól az utolsóig tartósan tudathasadt állapotban olvastam Iris Murdochot. Így pedig nehéz csillagozni. Úgyhogy ezt most talán kihagynám. Lehet, hogy holnap már sikerülni fog, de ma nem megy.
Utóirat: oké, kapott négy és felet, mert tényleg jól van megírva, és elalvás előtt még sokat gondolkodtam rajta, és főleg kellemes emlékeim maradtak utána.

* Amikor ezt egy közös ismerősünknek megemlítettem, kiderült, hogy voltak ezzel még így egy páran.

** Na jó, a Villette még mindig veri, de éppen csak egy körömnyivel.

*** SPOILER Ezeket az alkalmakat ő persze kivétel nélkül kikerüli, mindig a véletlennek köszönhetően, de azért úgy, hogy egy idő után meg voltam róla győződve: Jake szabályosan ezekre a véletlenekre vár. Addig feszíti a húrt és halogatja a nagy találkozást, míg puff, jön a véletlen, és nahát, a találkozás már megint nem jön össze.

**** Jelzem, Murdoch a fennmaradó 10%-ba tartozott. A The Unicorn nagyon, nagyon szép könyv. Ezért is vettem meg évekkel ezelőtt egy antikváriumban az Under the Netet, és nem is tudom, miért nem kezdtem bele hamarabb. Elég régen itt ül már a fejem fölött a polcon, és szemrehányóan néz.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 31-én írtam. 

Pontszám: 10/9