Nem pontozom. Mert úgy lehúznám, ahogy nem érdemli meg. Nem azért nem tetszett, mintha nem volna jó.

Megörültem ennek a könyvnek nagyon: Saint Lucia szigetéről való a költő, tehát újabb ország felé nyithatok ablakot, ráadásul Nobel-díjas is. Azt is fogom, hogy miért kapta a Nobel-díjat. Hírt ad egy kultúráról, hangot ad egy kultúrának, bekapcsolja a világirodalomba – a Karib-szigetek kultúráját, amelyet még azok sem ismernek, akik rendszeresen turistáskodnak benne, sőt ők ismerik a legkevésbé – megmutatja gyökereit és gyökérvesztését, soknyelvűségét, töredezettségét és a töredékek összeforrását. Megmutatja azt, ahogyan a karibi költőnek nem a saját hazája kultúráját tanítják meg elsőként, hanem Homéroszt és Defoe-t, és megmutatja azt is, hogyan lehet (ha lehet) visszatalálni a sajáthoz, összekötni az elszakadt szálakat. Megmutatja a szeretetet, a be- és elfogadást, a közösséget.

De ezt főleg a költőnek a kötet végébe illesztett beszédéből értettem meg, nem magukból a versekből! Vagyis jobban mondva: érteni értettem versolvasás közben, hogy nekem most mit kellene értenem, mégse sikerült feldolgozni szinte semmit. Mert ezek a versek inkább taszítottak, mint vonzottak, pedig én megpróbáltam, némelyiket háromszor is elolvastam, ahogy szabályos lenne. Még csak azt se mondhatom, hogy egyik se tetszett. Az nem volna igaz. De két nap múlva semmire se fogok a kötetből emlékezni, csak a végébe illesztett beszédre. 

Azért ne csüggedjen senki. Aki szereti a szürrealistákat és az ő merészen egymás mellé illesztett, egymásnak ellentmondó képeiket, annak ez a könyv tetszeni fog. Aki szereti a hatvanas-hetvenes évek amerikai kultúráját, zenéjét (dalszövegeit!), az bele fogja tudni magát élni ezeknek a verseknek a világába. Én sajna nem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 13-án írtam.