Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Egy formabontó középkori arisztokrata novellái (Marie de France: Tizenkét szerelmes rege)

2020. február 23. - Timár_Krisztina

france_1.jpgHogy valaki jól tudjon verset írni, az egy dolog.
Hogy jó novellát tudjon írni, az is egy dolog.
Hogy grófnő/hercegnő legyen, középkori királyi udvarokban lakjon, solymásszon és uszályos ruhákban mászkáljon, az megint egy dolog.
Hogy élő és holt nyelveken tudjon, és reggeltől estig művelődjön, az szintén.
DE HOGY VALAKINEK ÖSSZEJÖJJÖN MIND A NÉGY?!
Nohát, kérem, azt hívják pofátlanságnak.

Semmit se tudtam a szerzőről, mielőtt ezt a könyvet megtaláltam, és ezt is úgy, hogy ugyanennek a kiadói sorozatnak egy másik darabját szedtem le véletlenül a könyvtárpolcról, annak a végében szerepelt ennek a reklámja. Különben – szégyen, nem szégyen – azt se tudnám, isszák-e vagy eszik. Szerény cím és még szerényebb név (Franciaországi Mária – ennyi!), ahogy a gótika korához illik. Azoknak a felülmúlhatatlan gótikus székesegyházaknak a tervezőinek se tudjuk a nevét. Hát még azét, aki összesen annyit csinált életében, hogy X székesegyházban a kaputól balra a hatodik oszlop tetejére emberfejet faragott. A műve viszont halhatatlan. Így kell ezt csinálni.

Na de mitől jó?
Tizenkettő darab verses novella, nem több, nem kevesebb. Nem köll túlragozni. A jóból kevés is jó. Még a szerkesztésmód is pontos: a páros számúak boldogtalan véget szoknak érni (bár ez nézőpont kérdése), a páros számúak boldogat (dettó). A versmérték népi: rövid sorok páros rímekkel, semmi különösebb nehézséget nem támaszt – mármint az olvasónak; a fordítónak igen, mert a magyar nyelv nem a rövid szavairól híres. A novellák többnyire középkori breton mondák feldolgozásai, legalábbis 1. elég gyakran hivatkozik a népi mesemondókra mint forrásaira, 2. a kelta mesei/mítoszi gyökereket helyenként még én is felismertem, pedig nem vagyok szakértő. De ezt ne úgy tessék ám elképzelni, hogy versbe szedte, amit neki meséltek. Jahahaj, dehogy. Önálló kis világot rakott össze belőlük.

Vannak ebben a világban mesefigurák és történetsablonok: lovag, királylány, toronyba zárt hölgy, magától közlekedő hajó, farkasember, segítségre szoruló öreg király, madárrá változó királyfi, szóval ami belefér.
Csak éppen azt ne tessék hinni, hogy gyereknek való: tud mindent, amit a felnőtteknek szóló népmesék. Pl. igaz, hogy az adott mese öreg királyról meg ifjú grófról meg királykisasszonyról szól, de úgy van megírva, hogy a t. olvasó, ha van füle a hallásra, hallja: ha szülőként így viselkedik a gyerekével, akkor ugyanígy elveszítheti; ha nem hallgat a szerelmese okos szavára, ugyanígy pórul járhat. Ha királynak született, ha nem. Ezt tudják a népmesék, és ezt tudja Marie de France.
Ami pedig a szerelmi kapcsolatokat illeti, amelyeket a cím ígér, és kiválóan be is tart (nincs ám két egyforma história a kötetben!), azokban kb. olyan formabontó a nagy tudású hercegnő, mint az Ezeregyéjszaka. Illetve olyanabb. Minden valamirevaló szerelmese, akár férfi, akár nő, előkelő, udvarias, szép, eszes és jól nevelt, és mindegyik abszolúte komolyan gondolja a szerelmét. Azért lándzsát tör, verekszik, varázsitalt szerez, drága ajándékokat küld, nem eszik, nem beszél, évekig nem veti le az ingét (ezt inkább nem kommentálnám), vagy adott esetben önként követi a száműzetésbe megcsonkított szerelmes bűntársát.
Mert nagyon furán állnak ám ezek a novellák a társadalmi elvárásokhoz, kötöttségekhez, és minimum sajátosnak mondható felfogásuk van bűnről és erényről. Az egy dolog, hogy itt – ahogyan a késő középkori udvari/lovagi szerelemben, amelyet ezek a művek voltak hivatva népszerűsíteni – házasság és szerelem nem feltétlenül jár együtt, de azért attól a magától értetődő elegáns könnyedségtől, amellyel a szerelem az égvilágon mindent felülír, időnként még énvelem is fordult egyet a világ itten a XXI. században. De tessék figyelni: nem akármilyen szerelem. Bár a legkevésbé sem zárja ki a testiséget, mégiscsak ez az a bizonyos testet-lelket nemesítő érzés, amelyről Platón is beszélt, és amelyet a középkori lovagi költészet után majd a reneszánsz fejleszt tökélyre (meg még azon túl is). Marie de France novellái ezt a szerelmet ünneplik, és vesszen, ami szembeszegül vele. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek, de kalapot le. Mit nekünk reneszánsz, így kell a világot előkelő modorban felforgatni.
…és a legfurább, hogy ebből nagyon rövid idő alatt klasszikus lett. Hogy ennyire elfogadták, ennyire sokra becsülték még a saját korában is, ahelyett, hogy máglyára hajították volna a költőjével együtt. Pedig ez veszélyesebb, mint Giordano Bruno. A szívet-szemet gyönyörködtető rímek mögött tárolt robbanóanyag.

Záradék: Nem is értem, miért nem ezen tanítjuk a késő középkort. Vagyis értem. A tananyag nem a mai diákokhoz van szabva, pedig azok pont az ilyen meséket szeretik. Minél fantasztikusabb, annál jobb. A durvábbját nem adnám a kezükbe, úgyis megtalálják, főleg, ha azt találom mondani, hogy elolvasni tilos, de egy-két mesét nyugodtan fel lehetne olvasni nekik, aztán persze gondosan megbeszélni, sok mindent megértenének belőle, nemcsak a középkorra, hanem a saját életükre vonatkozóan is. Még élénken él emlékezetemben egy bizonyos osztály (majdnem a fele fiú!), akiknek tizenhat éves korukban kétszer is bevittem órára egy-egy éppen aktuális tartalmú mesét felolvasni. Amíg olvastam, na, addig volt csönd. Nem, nem azért, mert belealudtak, ellenkezőleg.

Ezt 2016. május 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Eötvös, Bp., 2001. 166 oldal, Rajnavölgyi Géza fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5515488088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása