Amióta csillagmítoszokat (meg asztrológiát) olvasok, többé-kevésbé folyamatosan zavar, hogy mennyire északifélgömb-központú minden, amit találok. Hogy milyen kevés hagyományos történetet lehet hallani/olvasni azokról a csillagképekről, amelyek a déli félgömbről is látszódnak (pedig, hogy mást ne mondjak, az Állatövhöz kötődő ezoterikus hagyományrendszer szó szerint a feje tetejére áll, ha az ember csak számot vet azzal, hogy Ausztráliában ősz elején lépnek a Kos jegyébe), hát még azokról, amelyeket csak onnan lehet látni. Louis Cruchet csodálatos könyve (itt írtam róla) részint megmagyarázza, részint megkísérli pótolni ezeket a hiányosságokat. Ezt a könyvet is azért vettem meg, mert hivatkoznak rá egy olyan cikkben, amely a Dél Keresztjéről szóló mítoszokra is kitér, és a leírása is azt ígéri, hogy Kínától Dél-Amerikáig a világ minden tájáról való hagyományos történeteket gyűjtöttek benne össze. Alapmű, tudós szerzője életművének csúcsa – írják róla az értékelők.

Lukianoszt olvasok. 

Azon nem lepődtem meg, hogy megtalálom a gyíkemberek prototípusát. De hogy a csillámpónikét is??? Oké, kentaur kiadásban, de attól csak még durvább. Nem álltam meg, rákerestem, hát ezt nézze meg, aki csodát akar látni. Ducktales-generáció volnék, mindig tudtam, hogy „az igazi a Matteltől”, szóval mégis mit vártam...

Lukianosz összes műveinek két kötetét olvasom folyamatosan, mindennap egy kicsit. Akinek valaha egy csepp kedve is volt röhögni az antik mitológia bármely elemén, gyűljön ide, mert Lukianosznak is. Arról nem beszélve, hogy ő írta a világirodalom első... máig vitatják, hogy fantasyjét vagy sci-fijét. Szír volt, a II. században élt, és görögül írta műveit. Nagy fájdalmamra eredetiben nem tudom elolvasni őket, ám ezeknek a fordításoknak a színvonalában hiba nincs. 

Van ebben a két kötetben jócskán olyan szöveg, amely semmit nem jelent a számomra, de legalább ugyanannyiszor el is indítják az agyamat. Akár parodizálnak, akár komolyan vesznek valamit, nem keveset lehet belőlük kideríteni a kor életéről, gondolkodásáról – amely nem sokban különbözött a mienktől.

Az alábbi linkeken olvashatjátok egyes írásairól született agymenéseimet. Ez a gyűjtőoldal.

Lukianoszt olvasok. 

Hát erre az ókori posztmodernre azért nem voltam felkészülve. 

Több olyan szöveget is találtam már ebben a gyűjteményben, amelyik különféle filozófiákkal foglalkozik. A tétjük mindig az, hogy hogyan lehetséges tökéletes életet élni. Mivel rendszerint méltatlanok képviselik ezeket a filozófiákat, nem sok rá az esély. 

Megkerestem a tavalyi évértékelőmet. Kíváncsi voltam, milyen célokat fogalmaztam meg 2020 számára. 

„Befejezni most már ezt a drágaszágot [értsd: A látszat mesterei második részét], méghozzá zavartalanul. (Hallod, te betolakodó?! [értsd: egy másik regény meglepetésszerű terve, részletek a fenti linken])
Ennek érdekében klasszikus lovagregényeket olvasni, amelyektől szeretnék olyan rohamszerű inspirációkat kapni, mint a fenn szemléltetett, csak most a trilógiámhoz. Hármat begyűjtöttem, annak elégnek kell lenni: a Tirant lo Blanch, a Didrik-saga és az Amadís de Gaula, egyelőre csak angolul. A legutóbbitól őrült meg Don Quijote. Csak mondom, hogy tudjam, mire számítsak.
Még mindig több kortárs magyart olvasni, több fantasyt, népmeséket és mondákat. Valamint a tavaly eltervezett történelmi regényeket.
Január elsejétől kezdve pedig Rabelais-t olvasni, amíg a végére nem érek, vagy bele nem szakadok. Jobban szeretném az előbbit. És még 2020-ban.”

Na, akkor lássuk, mi történt. 

Lukianoszt olvasok. 

Felvilágjárós rész is van benne. Nahát, ilyet is ritkán lehet látni. Nem az ember megy le kíváncsiskodni, hanem Kharón, az alvilági révész jön föl szétnézni abban a világban, amelyről már olyan sokat hallott. Megfordul a szokásos logika: az ő számára a mi világunk a rejtett, vagyis számára a mi világunkban keresendő bármiféle igazság. És ki más lehetne a kalauza, mint Hermész. (Róla majd írok külön egy bejegyzést, ha a végére értem a Lukianosz-összesnek, mert a szerepe szövegről szövegre változik, de számomra mindig kicsit szokatlan. A Kharónt ábrázoló kép alkotója Alexandre Chaudret, alkotói oldala itt.) 

Lukianoszt olvasok.

Alvilágjárós. Azt szeretem. 

Minek oda mászkálni, kérdezhetné bárki joggal, előbb-utóbb úgyis lejutunk. Na de Menipposz* az igazságot keresi, az más. Mert az igazság, az olyan, hogy nem részesülhet benne bárki. Az olyan, hogy az – pár ezer évnyi filozófiai életmű szerint – el van rejtve. Kútba, barlangokba, labirintusokba, csatorna aljára, egyéb ilyen sötét helyekre, amelyek mind bizonyos emberi testrészekre emlékeztetnek, de ezt a gondolatmenetet majd máskor. Na és mi van az ember szeme elől jobban elrejtve, mint a túlvilág? Hát pont ezért kell odamenni annak, aki Menipposz kérdéseit akarja feltenni, mondjuk, Teiresziásznak. Hogy mi az élet értelme meg ilyenek. Az igazság szó szerint odaát van. 

Behemót forevör!

Amikor tizenkilenc évesen hozzáfogtam tudatosan kialakítani a könyvtáramat, és először vettem könyvet saját pénzből, az első két beszerzett könyv közül ez volt az egyik.* Akkorra már mind a kettőt olvastam, szóval nem kíváncsi voltam rájuk, hanem azt akartam, hogy mindenképpen legyenek meg otthon. 

Senki se tudta ilyen tökéletesen megjeleníteni a sztálinista idők Moszkváját úgy, hogy se Sztálinról, se az őt körülvevő kisebb-nagyobb jelentőségű egyénekről egy árva büdös szót se ejtsen. Mégis ott vannak minden fülbesúgásban, elsápadásban, előléptetésben, áthelyezésben, feljelentésben, protekció utáni vágyakozásban, és persze minden lepecsételt ajtó mögött. Várjunk csak, ott nem Woland, a Sátán lakik?  

Álomszöveg, annak minden szépségével, nyomasztóságával, irracionalitásával. 

Tanácsom az utánam jövőknek: eszetekbe ne jusson félbehagyni, aztán pár napnál hosszabb idő után folytatni, mert még azt se fogjátok tudni, ki kicsoda, nemhogy azt, mi miért történik! Azt még így se mindig tudtam. Ezen egyvégtében kell végighaladni, olyan sebességgel, ahogy a szereplők próbálnak élni, gondolkodni, beszélni. Hagyjátok sodortatni magatokat a mondatokkal.

Dickens Közös barátunk c. regényéből két minisorozatot is forgattak az angolok. Én az 1998-as BBC-s változathoz jutottam hozzá, azt néztem végig, apró darabokban, amikor jutott rá időm. (A regényt is hónapokig olvastam, nem mintha nem tetszett volna, éppen ellenkezőleg: sok volt a jóból. Itt írtam róla.)
A sorozatba eredetileg azért néztem bele, mert a regényben központi szerepet játszik egy törmelékhalmokkal teli udvar, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy pontosan mik is ezek a halmok. A filmváltozattól reméltem segítséget. Hát azt az egyet nem kaptam – becsületesen bevallom: most se igazán értem, mire valók, bár tény, hogy azt a bizonyos komor, sivár, depressziós dickensi London-hangulatot tisztességesen megalapozták.