Az iskolai munkámhoz keresem kevésbé ismert, de attól még jelentős szerzők novelláit a századfordulóról.* 

Ennek a kötetnek már azért tíz pontot kellene érdemelnie, hogy egyáltalán elkészült. Hogy a 2000-es évek elején segített visszahozni a magyar irodalmi köztudatba „az anarcsi boszorkány”-t, aki a Sorbonne-on végzett. Az ő sajátos modernségét, realista-impresszionista prózáját, amelyben annyi ígéret van. 

Czóbel Minkára a versei hívták fel a figyelmemet annak idején egyetemista koromban. Vizsgatétel volt, de konferencia-előadást is hallgattam róla. Másodvonalbeli költő, akitől sokat tanultak a nyugatosok, aztán szerették elfelejteni, kitől tanulták azt a sokat.

A korszak egyéb másodvonalbeli költőivel, Vajdával, Reviczkyvel, Komjáthyval egyenrangú az életműve: egy maroknyi verse a klasszikusok közé sorolható (a többiek életművéből sem több), de más versei is kellemes olvasmányok. A „Virrasztó”, hát az zseniális egy groteszk, tizennyolcas karikával. Valami hasonlót vártam a novelláitól is. Csodálatos sorozat volt annak idején a Millenniumi Könyvtár: alapos munkával készült, gondos válogatások, friss szemszögből összeállítva, bőséges jegyzetanyaggal ellátva. Nem is volt okom csalódni benne. Eddig.

Ami ezt a kötetet illeti, a csalódásom egyik oka, hogy ez nem válogatás. Czóbelnek összesen egyetlen novelláskötetét vették alapul, mivel nem volt neki több. (Erről speciel nem a szerkesztők tehetnek.) Az önmagában nagyszerű dolog, hogy száz év után újra hozzáférhetővé tették, csak nem biztos, hogy ebben a sorozatban kellett volna, hiszen itt az életmű fénypontjaira számít az ember. Normális körülmények között örülök, ha én válogathatok egy életműből a szerkesztő helyett, de azért százharminc oldalnyi szöveg ehhez elég kevés. Azóta –  konkrétan tavaly – a szerző kötetben meg nem jelent novelláit is sikerült összeszedni és megjelentetni, holnap levadászom a könyvtárban.** Biztos, hogy ha nagyobb a merítés, több jót fogok találni. Ennyiből is látszik, hogy Kaffka Margitnak vagy Kádár Erzsébetnek volt hova visszanyúlni. 

Maguk a szövegek gyakran azért furcsák, mert erős felütéssel indulnak, aztán viszont sokszor elromlik bennük valami. Nem arra kanyarodnak, amerre a belső logikájuk szerint kellene, minden ok nélkül máshová kerülnek a hangsúlyok, mint a felütésben, olyan szavakat adnak a szereplők szájába, amilyeneket az ő társadalmi helyzetükben soha nem mondhattak volna – vagy egyszerűen csak túl vannak írva. Értékük lehetne, hogy megmutatják a századforduló rég elmúlt embereit és problémáit egy olyan nézőpontból, amelyből ritkán látni. Gyakorlatilag azonban éppen ebből a nézőpontból van itt a legkevesebb, mintha arra számítana a szerző, hogy úgyis mindenki érteni fogja félszavakból is, mi miért történik. Hát bocs, de nem.***

Vannak azért kivételek. A leghosszabb, címadó írás az összes elfolyó-szétomló-álmodó hangulatával éppen eltalálja az irracionalitásnak azt a mennyiségét, amennyi még sejtetni tudja a mélyben rejlő okokat; írástechnikáját pedig az utószó is méltatja. A legrövidebbek (az „Utóhang”, „Az akadály” vagy „A hagyaték”) éppen a terjedelmük miatt sikerültek jól: nem tévelyegnek el a logikus iránytól, mert nincs nekik hova, és nincsenek túlírva, mert négy oldalban azt nem lehet. Viszont olyan helyzeteket villantanak fel, amilyeneket más író novelláiban soha nem láttam még, egyik-másik soha eszembe se jutott volna, pedig tulajdonképpen teljesen érthető, hogy ezekben az élethelyzetekben így reagálnak emberek. 

Szóval a legnagyobb csalódás az, hogy nincs ezekből több. A második legnagyobb, hogy a többi között is fellelhetők olyan (elszalasztott) lehetőségek, hogy az ember szíve beleszakad. A „Miter menyasszonyá”-ról négy-öt oldalon keresztül azt hittem, hogy Mikszáth „Az a fekete folt”-jával vitázik, és meg is volt benne hozzá a kraft. Nagyon hasonló, világtól elzárt közeget ábrázol, szláv parasztokkal, két fiatallal, akik közül a fiú szerelmes, a lány nem, aztán egyszer megérkezik a gróf – és dehogy kezd udvarolni. Ez az, gondoltam, így kell ezt csinálni, megragadni azt az apró elemet a mester írásában, amelyik kimozdítható (a pillanatok alatt fülig szerelmessé váló naiv kislányt), és átgyúrni egy egész más nézőpontból, orosz parasztlánnyá, akinek álmai netovábbja nem a kegyelmes úr, hanem a máriapócsi búcsú, de az eredmény ugyanúgy az elvágyódás, ugyanúgy a szakadék. Mekkora ötlet! Aztán lapoztam egyet – és annyi lett a hangulatomnak. Mondjuk, a balladisztikusság legalább megmaradt. 

Ami aztán még rosszul esett, az az utószó. Azért külön levontam két pontot. Márton Lászlótól eddig, akár írásairól, akár előadásairól volt szó, csak tökéletest kaptam. Itt nem. Finoman, de határozottan lekezelő stílusban ír Czóbelről, és ezt bizony még a kötet legrosszabb novellái sem érdemlik meg. Komolyan mondom, a végére ott tartottam, hogy megkérdezem: ha csak ennyi az egész életműnek a jelentősége, akkor mi a fenének kellett ezt a kötetet pont ebben a sorozatban megjelentetni? Ha meg megjelentették, miért kell úgy beszélni róla, hogy még a dicséret is gúnynak hasson? FRISSÍTÉS: Fehér Juditról, akinek az életműve töredéke a Czóbelének, nagyon korrekt esszét írt, úgy sajnálom, hogy itt nem tette.

Azt az információt viszont nagyon szépen köszönöm, hogy rokonok voltak Vay Sándorral. (Még ha az ő életművére is csak annyi megjegyzést tesz az utószó, hogy „nem is rossz”.) Mint ahogy azt is, hogy legalább ennyi novellát hozzáférhetővé tettek a kétezres évek elején, a MEK dicsőségének épp csak a hajnalán. Ahol egyébként ma már a teljes kötet olvasható. 

* A Cholnoky-olvasásomnak is ez volt az egyik oka. 

** FRISSÍTÉS: Igazam volt, A pillanat értékében találtam még használhatót. A gyerekek is tudtak vele mit kezdeni, működött, tetszett nekik, okosakat írtak róla. 

*** Egyetlen motívum van, amit érteni vélek a lépten-nyomon felbukkanókból: a melankolikus természetű, házasságát saját maga előtt is tisztázatlan okból egyre halogató fiatal lány alakja. Hogy ezekből a történetekből egy kis mélylélektannal mennyi formabontást ki lehetett volna hozni... mondjuk, egészen más társadalmi elvárások között, mint a százhúsz évvel ezelőttiek... bár a motívum kezdőpontnak sem utolsó. Nem szeretem a szerző életére támaszkodó értelmezéseket, de itt muszáj megemlíteni, hogy Czóbel Minka életében a legfontosabb személy jó eséllyel a legjobb barátnője volt. 

A kép forrása: Wikipédia. 

Pontszám: 10/6