Ez is azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekről nem is hallottam volna, ha nem kezdek el az iskolai munkámhoz századfordulós novellásköteteket keresni. Bródy Sándort olvastattak velem egyetemista koromban, Czóbel Minkáról is hallottam (bár nem novellaírói minőségében), de az újonnan felfedezett Cholnoky Viktorról vagy Fehér Juditról egy szót se szóltak nekem. Az előbbin csodálkozom, az utóbbin nem: vén vagyok, mint az országút, mikor pedig ezzel az életművel újra foglalkozni kezdtek és kiadták, régen elvégeztem már az egyetemet. Most viszont adta magát, hogy Bródy Sándor novelláival párhuzamosan olvassam a felesége könyvét is.*

Márton Lászlónak igaza van: ez igazából nem életmű, csak egy életmű kezdete, Fehér Judit (Rosenfeld Bella) ugyanis fiatalon halt meg, legfeljebb előfutár lehet Kaffka Margit vagy Kádár Erzsébet számára. Mondjuk, annak egyáltalán nem utolsó. (Megjegyzés: Márton Lászlónak a Fehér Judit novelláihoz írt esszéje abszolút korrekt, tárgyilagos, nem tagadja le a hibákat, de nem is keresi őket szántszándékkal. Hogy miért nem lehetett ugyanilyet írni neki a Czóbel-novellákhoz is.) 

Cserébe azért, hogy összesen tíz plusz egy novellát olvashatunk a kötetben, és azok is inkább ígéretek, mint be- és kiteljesedések, előttük-utánuk feltárul a szerző élete, házassága, válása, életéről írott jegyzetei és recepciója is. Látszik, hogy szeretetből megalkotott könyv ez: a nemrég elhunyt Alexander Brody szervezte meg, hogy nagyanyja is elfoglalhassa méltó helyét az irodalomtörténetben; nem többet és nem kevesebbet, mint amennyit megérdemel. Ebbe tényleg mindent beleadtak. Nem biztos, hogy mindig a legjobb eredménnyel (Csányi Vilmos esszéje a passzív-agresszív stílusával együtt konkrétan szembemegy az egész koncepcióval, John Lukacs úgy írt bele egy oldalt, hogy azzal a világon semmit nem mondott, és úgy általában aránytalanul sokat szerepel benne Bródy Sándor ahhoz képest, hogy ez nem is az ő könyve), de körültekintően, gondosan jártak el, a szövegeket logikus elrendezésben adták ki, és nem utolsósorban a kivitelezés is ízléses. Bár nem értek egyet feltétlenül azzal, hogy az életrajzból magyarázzák az életművet, ennyi adat semmiképpen nem árthat (főleg, hogy más helyen nem férhetők hozzá), és az értelmezők is csínján bánnak velük. Saly Noémi esszéje áll hozzám a legközelebb, még ha érzelmesebb is, mint amilyet általában szeretek. Ehhez kapcsolódva külön értékelem, hogy Fehér Judit fordítói munkásságáról is ejtenek szót – igen, tudom, húsz éve készülök Christina Rossettit olvasni, most ismét előbbre ugrott a listámon. 

Magukról a novellákról is írjak már valamit. Ahogy írtam: elsősorban kezdeményező jelentőségűek. Fehér olyan témákról ír, amelyekről női szemszögből szerintem ekkor kezdtek el először írni. Tanulja a naturalista stílust, a szecessziót, tanulja a szókimondást, és a szexuális forradalom előtt évtizedekkel olyanokat kimond, hogy még ha szerelemből köttetik is egy házasság, azért előfordulhat, hogy a férj rossz az ágyban, és nincs is igénye javítani a stílusán, ellenben tűnődve megállapítja, hogy milyen fura az asszony, mindene megvan, mégis baja van. Húazanyád, nem mondod komolyan? Hogy a francba nem lett ez kötelező olvasmány? (Költői kérdés.) Szóval a megfigyelései ülnek (amelyik novellában nem ülnek, azt nem szerkeszti bele a kötetbe, úgy kell a szerkesztőnek előkaparni, tehát van önkritikája), a leírásai elevenek, a cselekményötletei működnek, írni tud – összesen annyi a baja, hogy kezdő. Még nem tudja, hogy van, amit nem leírni, hanem cselekménnyel megmutatni kell, sem azt nem tudja mindig, hogy hogyan kell hiteles és csattanós lezárást írni. Ezért mondom, hogy ígéretekről van szó.

A hosszabb novellák szerintem igazából regényötletek lennének, simán elbírnák a hosszabb feldolgozást, biztatnám is rá azokat a fanfiction-írókat, akik szeretik a világháború előtti hangulatot. Elég sokat variálja a azenvedélyes szerelemből való kiábrándulás témáját, különböző variációkban, de azért az egymásra találást is meg tudja oldani, giccs nélkül, ellenben iróniával. Ahogy az egyik esszé írja: úgy ábrázolja a „macsót”, ahogy a magyar irodalomban ritkán látni: kívülről. Megtaláltam azt is, ami az iskolai munkámhoz kellett: egy megfelelően rövid és tanulságos, ügyes felütéssel és ügyes zárással indult, bár kicsit túlságosan is leíró novellát, „A ruha” címűt. Nem az a legjobb – szerintem „A nagyapa” az, amely igen pontosan (és leírás helyett cselekményelemekkel) ábrázol mindkét oldalról egy érdekházasságot, plusz két nő ügyetlenül kezdeményezett és befuccsoló barátkozási kísérletét –, de az nem fért volna bele az órába. 

Mind a férfi-, mind a nőábrázolását tekintve odatenném nemcsak a korszak, hanem az egy nemzedékkel később élt nyugatosok művei mellé ellensúlynak. Hiába nem éltem át az ábrázolt helyzetek tizedét se, hiába szólnak gyakran már nem létező problémákról, sokkal inkább úgy éreztem, hogy rólam beszél, mint pl. egy Móricz-regény olvasásakor. (Nem vitatva Móricz írói érdemeit természetesen. Itt írtam a Rokonokról például.) Kár, hogy amikor a folyóirat elindult, akkor neki már nem volt esélye csatlakozni, 1908-ban halt meg. Odaillik a századforduló kismesterei közé, nem jobb és nem rosszabb náluk. 

* A férj novelláiról itt írtam. 

Pontszám: 10/9