Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Fordítások könyve (Brandon Hackett: Xeno)

2022. február 11. - Timár_Krisztina

hackett_xeno.jpgEz a sci-fi az idegenségről szól és a közvetítésről. Arról, hogy két faj könnyebben tud egymással normálisan együttműködni egy közös cél érdekében, mint két ember. Szóval akkor igazából nem is sci-finek kéne hívni, hanem realitynek. 

Én úgy vagyok beállítva, hogy a háttérvilág felépítése kb. háromszor annyira le tud kötni, mint a cselekmény. Ettől a regénytől pedig nem is csak egy, hanem mindjárt háromféle fiktív háttérvilágot kaptam. (Sőt.) Gyerekkoromban pár hónapig csillagász akartam lenni, és az érdeklődés a mai napig megmaradt, de még az űrutazásnál is jobban lenyűgöznek a különféle értelmes fajok, gondolkodásmódok és az általuk létrehozott kultúrák leírásai. Különösen, hogy még a gondolkodásmódok történetét is megkapom (alternatív antropológia dióhéjban – végem van!), sőt azt is – azt csak igazán! –, hogy mit jelent egyik nyelvről/gondolkodásmódról a másikra fordítani, vagy hogy mi történik annak a tudatával, aki több faj több nyelvén is megtanul.* Ahogy különféle fajok megtalálják a közös hangot még a leglehetetlenebb helyzetekben is, az gyönyörű. 

Márpedig a bemutatott helyzetek elég lehetetlenek. A halálveszély gyakorlatilag az első perctől az utolsóig jelen van. A szereplők cselekedeteinek tétje űroperához illően óriási. A cselekmény pedig egyre növekvő fordulatszámon pörög – szó szerint, ami a fordulatok számát illeti. Ami részemről csökkenti az élvezeti értéket; van az a mértékű és mennyiségű izgalom, ami az én tudatomra éppen az ellenkező hatást fejti ki. De ez részemről egyedi beállítás: másnak nyilván pont ez fog tetszeni. 

Engem a regény realisztikussága fogott meg. Látom, hogy minden kitalált faj és világnézet tulajdonképpen belőlünk indul ki, azaz alternatíva arra, ahogy mi élünk és nézzük a világot. Tudom, ezzel a spanyolviaszt találtam föl: persze, hogy nem tud ember elképzelni valami annyira idegent, hogy az teljesen eltérjen a sajátjától. Az effajta alternatívák pont arra jók, hogy az olvasás idejére egy kicsit más szemszögből nézzük saját magunkat (is), meg hogy tét nélkül, a biztonságos fotelből megfigyelhessük, milyen következményei lennének, ha egy kicsit átrendeznénk a saját alapjainkat. Csakugyan olyan ijesztő volna, ahogy elsőre gondolnánk? Esetleg az is előfordulhat, hogy hirtelen a sajáttól, a jól megszokottól kellene megijedni, most, hogy másképp látjuk, és jobban értjük? E szerint a regény szerint az emberek egymást se bírják elviselni, nemhogy más fajokat, miközben a bolygójukat teszik tönkre. Könyörgöm, győzzön meg valaki, hogy ez a viszonyrendszer a science fiction, nem pedig az a temérdek elektronikus tengeri herkentyű, amit a XXII. századi szereplők készségszinten használnak. 

Azokra magyarázat is alig van, csak bedobják az olvasót a mélyvízbe, jöjjön rá magától, melyik mire való. Persze jó ez így, bevált írói fogás, nincs is vele problémám. Különösen, ahogy egyikben-másikban a korábbi írói univerzumok iránti tiszteletadás is megnyilvánul. A vizeletet is újrahasznosító MODA-öltözékről például csak annak nem jut eszébe a cirkoruha, aki nem olvasott Dűnét, de olyan ügyesen van továbbfejlesztve az ötlet, hogy a tiszteletadásból véletlenül sem lesz üres átvétel. Annál is inkább, mert azt a regényvilágot másképp, közvetlenül is megidézi a könyv. Egyébként szerintem a Hyperiont is; legalábbis nekem volt olyan érzésem, hogy azt a bizonyos Világhálót látjuk – egy gyarmat nézőpontjából. Ettől (is) „magyarabb” a regény: nem a központból nézzük az eseményeket, hanem a perifériáról (perifériára kényszerítve), egy olyan bolygóról, amelyet nem tekintenek teljes értékűnek, amely fölött „gyámkodni kell”. Aztán hogy gyámkodás közben a bolygólakók nézőpontjáról megfeledkeznek, és szó szerint embertelen döntéseket hoznak róluk a megkérdezésük nélkül (olyan egyéni szociális problémákról nem is beszélve, mint életek tönkretétele és családok szétszakítása) – hát Istenem, örüljenek, hogy jut mindenkinek elég élelem, nem? Több éle van ennek a társadalomkritikának, nemcsak egy közösség ellen irányul. Jól is teszi. 

Innentől az értékelés kissé SPOILERES: 

Ha valamivel bajom van a történetben, az a főszereplő viselkedése kritikus helyzetekben. Azt nem értem, hogy ha valaki szakterülete szerint a nyelvvel (szó szerint a megértéssel) foglalkozik, ráadásul az ösztönös tehetsége és a roppant műveltsége egyaránt zseniális kommunikátorrá teszi, akkor hogy lehet, hogy ennyire nem tudatosul benne, hogy manipulálják?** Hiszen nem egyszer még arra is van ideje/módja, hogy visszavonuljon, és mindent átgondoljon. Aki ennyire figyel minden szóra és gesztusra, az hogy nem jön rá egy-két pofon után, hogy mi történik? Érthető, ha lebénítja a manipulátor iránt érzett szeretete – de ezt a hatást ellensúlyozhatná az, hogy nem lakik vele egy térben évek óta, ráadásul a környezetének egy része mindent megtesz, hogy segítsen neki. 

Nem arról van szó, hogy hibáztatnám őt, dehogy. Arról van szó, hogy olyan érzésem van, mintha példázatot látnék. Mintha előre meg lett volna tervezve, hogy melyik esemény milyen (amúgy tényleg őrült fontos) társadalmi jelenséget fog bizonyítani, tehát ha a fene fenét eszik, akkor is annak kell megtörténnie. Nem tudom, hogyan oldanám meg én (mármint íróként) ezeket a helyzeteket hihetően, de azt tudom, hogy különösen a regény vége felé nem is egy hamis hangot véltem kihallani ebből a máskülönben oly ügyesen vezényelt zenekarból. 

SPOILER VÉGE

Örülök, hogy az ősszel belefogtam az űroperákkal való ismerkedésbe. Egyik nagyszerű szöveget fedezem fel a másik után. A múltkor Raana Raas, most meg ez... Részemről még mindig a Hyperion a csúcs, de ez egyéni ízlés dolga: egy klasszikus költői életmű köré felépített sci-fit még a csillagászattal kombinált antropológia sem überelhet, bocs. 

* Nagyon szépen illeszkedik a cselekménybe a főszereplő kétnyelvűsége, születésétől fogva kultúrákat áthidaló léte. Nehezen tudok feloldódni egy olyan történetben, amelyet magyar szerző ír külföldi nevekkel, de ebben a történetben az amerikai háttérnek éppen úgy helye volt, mint a magyarnak, ezért nem zavart az angol jelenléte. Ráadásul amit lehetett (pl. csillagnevek), azt mintegy magyarra „fordítva” kaptuk. 

** Egyébként meg tényleg csak nekem van akkora szerencsém, hogy ennyi mérgező személyiséggel azért nem hozott össze a rossz sorsom?! Ismerek jó párat én is, manipulátorokat is, fordultak elő durva esetek az életemben, és tudom, hogyan (meg hogyan nem) néznek arra a nőre, akinek van pofája a diploma után még egy doktori címet is megszerezni. De, komolyan mondom, itt egy idő után az volt az érzésem, hogy pszichiátriai esetek katalógusát látom. Bár az tény, hogy elég sok szaladgál közülük szabadlábon. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Agave, Bp., 2017. 416 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr7617316342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása