Ebbe is azért kezdtem bele, mert iskolai munkához kellett, de aztán érdeklődésből fejeztem be. Komolyan érdemes leporolni ezeket a viszonylag keveset forgatott novellaírókat, hogy ne csak egy-egy név legyenek a tankönyvben – vagy még annyi se.* Számos tehetséges szerző alkotott a századfordulón, akiknek az emléke csak azért halványult el, mert egy csapat zseni következett utánuk, akiket ma úgy hívunk, hogy nyugatosok. Több évtizedes életműből válogatták ki ezeket a szövegeket még a harmincas években (Hatvany Lajos írta az előszót hozzájuk), téma és időszak szerint elrendezve szépen, és akárki válogatta, ügyesen csinálta, mert legalább háromnegyedük ma is könnyen olvasható. Mégpedig ingyen, a MEK-en.

Bródy Sándorral kapcsolatban annyira emlékeztem egyetemista koromból, hogy a naturalizmus egyik (ha nem az) első képviselője volt a magyar irodalomban, és tőle tanult Móricz Zsigmond is, a népi írók is. Egy regénye és a „Rembrandt eladja a holttestét” című novella volt tőle kötelező olvasmány, utóbbit meg is értem utólag: húsz év távlatából is emlékszem a csattanóra,** és a kötet egyik legjobb darabjának tartom. Rövid, tömör, hangulatos, hatásos, éppen annyira groteszk, ahogy én szeretem, és külön tetszik, hogy egyáltalán nem az a vége, amire számítani lehetne. Nem mellesleg pedig két olyan novella is bekerült a válogatásba („János és a barátai”, „Jisbi Bénob”), amelyek ugyanarról a témáról íródtak, jóval korábban, ugyanolyan részvéttel a szerencsétlenek iránt, csak más végkifejlettel. Szóval be lehet látni az író műhelyébe, és végignézni, milyen stációkon át jutott el a remekműig. 

Nem is ez az egyetlen példa rá.*** A dada című drámáját nem láttam (csak A tanítónőt, és nagyon tetszett), de az előzményei alapján, amelyek ebben a kötetben megtalálhatók („Erzsébet dajka lesz” és „Maris dada”) egyfelől igen jó lehet, másfelől megemelem a kalapom az író előtt. Kevés olyan férfiírót tudok mondani, aki ennyire összetetten, ennyi empátiával tud ábrázolni nőalakokat, testi és lelki folyamataikat egyaránt.**** Ráadásul éppen a legnyomorultabbakat, akik a leginkább rászorulnak arra, hogy – ha már ők maguk nem tudják hallatni a hangukat – helyettük beszéljen valaki. Nem mellesleg ezek közül választottam az iskolába is, a „Maris dadá”-t, és el is találtam: tud mit kezdeni vele a következő nemzedék, okosakat írtak róla. 

Elég gyakran megtörténik Bródy novelláiban. hogy nem úgy végződnek, ahogy az ember, mondjuk, Móricz után várná egy naturalista szövegtől. A legnagyobb nyomorúságban játszódó történetek elég kiszámíthatók (azok pont attól jók, szóval ez nem megrovás), de a többinek inkább groteszk fintor a vége, mint keserű változatlanság vagy mély depresszió. (Adott esetben hiteltelenül: találtam olyan novellát is a kötetben, amelyiknek a végére azt mondtam, hogy poénnak jó, de amúgy ilyen a világon nincs.) Nem egyszerűen előfutárok ezek tehát a „nagy” Móricz számára; önálló jelentősége van az életműnek. Nem is értem, miért írják Bródyról, hogy nem volt elég fantáziája. Hát ja, Jókai kortársaként és személyes barátjaként nem lehetett könnyű egy ekkora fantázia árnyékában alkotni. Egy olyan fantáziaversenyen, amelyiken Móric bácsi is indul, amúgy is minimum az első húsz helyet elviszi, utána jöhet a többi. Működött az Bródynál is, ha nem is ebben a magasságban – és jobban is szeretem így. Nem csapong romantikusan (maximum szecessziósan), de ahhoz éppen elég, hogy egy kicsit kifordítsa a földi világot a négy sarkából. 

Egy nap – egy novella módszerrel érdemes haladni, esetleg ha valamelyik ma már kivágja a biztosítékot (nem túl gyakran fordul elő ilyen), akkor megfejelni még eggyel. Keserűek, szomorúak, részvétteliek, de megvan a maguk humora is. Olvassuk a századforduló novellistáit, nem volt az eldobni való nemzedék.

* A többiek: Cholnoky Viktor, Czóbel Minka, Fehér Judit (egyébként Bródy Sándor feleségének az álneve). Meg Justh Zsigmond, de róla nem írtam bejegyzést, mert csak egy novellát találtam („A gazda-asszony”), mondjuk, az ütött is. 

** A regényből csak a címére, az nem hagyott maradandó nyomot, de ebből nem vonnék le elhamarkodott következtetéseket. 

*** Ja, és ami azt illeti, a „Tuza Istvánné” pedig szerintem a móriczi „Szegény emberek” alapötletét adta. Persze nincs oka röstelkedni Móricznak se: nem lop, hanem átforgat és újraértelmez, aztán egész más tanulságot von le, mint az előd. Egyébként meg jobb novellát ír. 

**** Az empátia az elbeszélőre vonatkozik, nem az íróra, őt ugyanis egyfelől sose ismertem, másfelől amit tudok a személyiségéről a feleségéről szóló könyvből, abból nem éppen az empátia sugárzik. 

Pontszám: 10/9