Mindkét szerzőtől rég terveztem már olvasni, de nem ilyen szomorú apropóból. Jobb lett volna abban az időben, amikor Kárpátaljára vittem az osztályomat, vagy még inkább akkor, amikorra a munkácsi testvériskola diákjait vártuk látogatóba. Aztán először kitört a covid, aztán a háború. Persze ez a kis könyv bármely időben szép marad – az olvasás nehezedik. 

Aztán február 24-én kikerült a közösségi oldalakra Balla D. Károj (szándékosan így írja a nevét, ezért innentől én is így fogom) aznap született verse, magyarul és angol fordításban.* Ebben a több mint húszéves kötetben az nem szerepelhet, mégsem indíthatom mással az értékelésemet, mert ennek hatására mentem be sürgősen a könyvtárba:

juszt sem hallgatnak 

merenghetsz szépen-búsan elmúláson
de egyszer úgyis felhasad a vászon
ki arca néz az égi hasítékon?
angyalt vártál, de megjelent a démon 

nevethetsz daccal gyilkosok szemébe
de végül mégis ők mondják, hogy vége
s ha nem fog rajtuk már a röhögésed
eszedbe jut a korpuszon a hét seb

vagy omlott hittel zárkózhatsz magadba
megvédhet még a felmagasztalt mantra
dicsérjed részegen a józan észt
nem békés féreg lesz, mi elemészt

Pont ettől fél a magamfajta humanista, aki arra teszi fel az életét, hogy szövegekből, történetekből várat építsen, vagy ilyen kristályszerkezeteket, mint ez a blog. Ettől fél: hogy van az a pont, amelytől kezdve nem működik a szó. Az a pont, amikor fegyvert szegeznek a beszélőnek. Aztán ránéz az ember a vers címére, és már tudja, hogy tökmindegy, működik-e vagy nem, mert amíg arról szól, hogy nem működik, addig sem hallgat. Igen, ezt tanultam egész életemben. 

Amikor pedig már a puszta alkotás is (mindegy, miről szólna) az embertelenséggel való szembeszegülést jelenti, akkor különös ereje van az olyan szónak, amely ezen kívül még hangot is ad válogatás nélkül mindenki szenvedésének. 

A nagy: Huszt vára, és ami rajta túl látszik

Nem tudom úgy olvasni a műveiket, hogy ne jutna eszembe állandóan a jelenleg zajló történelem (az utóbbi napokban többször említettem, hogy dögunalmas korban szeretnék élni) meg a két és fél évvel ezelőtti utazásunk. A Határtalanul! program fizette az utunkat, cserébe mi gondosan megnéztünk minden történelmi emlékhelyet, és megnéztük minden felekezet templomát, ahova csak beengedtek minket, bádogtetős vagy fatornyos kis templomoktól kezdve több ezer főt befogadni tudó székesegyházakig. Mind az Isten háza volt, híd az emberek között. Nem mintha mindig mindenki hallgatott volna rá, de a lehetőséget legalább mind megkapták. 

Nem teszek úgy, mintha el tudnám választani egymástól az olvasást, a jelent és a személyes emléket. Úgyhogy néhány saját fotót is muszáj beillesztenem ebbe a bejegyzésbe, de előre mondom, hogy inkább csak gyors pillanatfelvételek voltak ezek, semmi művészet, csupa pályázati dokumentáció. Arról, ami ott épült, alkotódott, és a mai napig áll, tartós-szépen, ha romosan is. (Csak arra vigyáztam, hogy olyat ne osszak meg itt, amelyiken gyerekek is szerepelnek, hiszen személyiségi jog is van a világon.) 

A kicsi: faragott pad, virágok, kerékpárok Huszton.

Mindkét szerzőnek vannak ennél jóval frissebb művei is természetesen (Berniczky Évától például A tojásárus hosszúnapja című novelláskötet várólistás nálam évek óta), mégis ezt választottam, először is azért, mert közös vállalkozás, másodszor azért, mert a kiadvány egy faragott kis dobozra emlékeztet, fura mintákkal, amik fölött sokáig tűnődni lehet, ugyan mit jelentenek. Ehhez a hatáshoz nem csekély mértékben járul hozzá a borító álomszerű kékje, valamint a borítón nem szereplő két képzőművész, Kovách A. Vadim és Medveczky Ágnes párokba állított képei.

Ezeken a képeken foltokból, fröcskölt színekből, montázsokból állnak össze mesebeli, olykor derűs, máskor nyomasztó környezetben fekvő, álló, lebegő figurák. Hozzájuk sötétszürke keret, olykor lécekkel külön hangsúlyozva, ahogy a borítón is látható: mintha ablakon túl, kis házból kinézve (vagy házba benézve) látszódna az ábrázolt világ. Azok a pirosak, szürkés- és élénkkékek, kénsárgák és feketék, különféle zöldek mintha gyerekrajzokról kerültek volna ide – pedig felnőtt történeteket egészítenek ki. Nem is nevezném őket illusztrációknak: önálló műalkotások, amelyek sajátosan értelmezik a szövegeket, vagy a szövegek őket. 

A szövegek is sajátos rendben illeszkednek egymáshoz. Vers – vers – próza – próza – vers – vers – vers – próza – próza... mint valami irodalmi morze. Minden verset Balla D. Károj, minden novellát Berniczky Éva jegyez, és minden vers és minden novella kapcsolatban áll az előtte-utána szereplő verssel és novellával. Ugyan meddig tarthatott így összerakni? Ha a versben valami szoborrá válik, akkor a novellában az alzheimeres öreg néni csinál szobrot saját magából, hogy belebújjon. Ha a novellában a főszereplő öngyilkosságot követ el egy sötét pincében, akkor a versben valaki lehull, és nem találja helyét az éjszakában. Ha a novellában embertelen körülmények között gyermek születik (ki tudja, életre vagy halálra), akkor a versben a gyermek nem tud a világra jönni.

Így nézett ki Kazinczy börtöncellája Munkács várában. Körülötte ma egész Kazinczy-szoba, engem mégis ez a szék, ez a vaslavór, ez a festetlen könyvespolc fogott meg. 

Ahogy a fentiekből sejthető, nem éppen racionalitásukról híresek ezek a szövegek. Szürreálisak, abszurdak, mágikus realisták (vagy inkább mágikus naturalisták), nehezen követhetőek, de hát így kell ábrázolni azt, ami szétesőben van. A hazájában is idegent – a hazájából elszabadulni képtelent. A csehovi világból itt maradt orosz öregasszonyt, akitől átveszi a helyet az oroszul már nem tudó fiatal – az érzékeny, kihasznált (és talán szintén kihasználó) művészt. A másik emberrel kommunikálni képtelen bolondot – a bűnös, és felmentésre vágyó hatalmast. (Na, arra ugyan vágyhat.) 

Meg kell vallanom: ezek a szövegek gyakran még nekem is föladták a leckét. Egyáltalán nem mindig fogtam fel az összefüggéseket; sokszor megtörtént, hogy spontán összevissza dobáltnak tűntek a szavak, amelyek csak többszöri olvasásra adták meg magukat az értelemnek. Azt is meg kell vallanom, hogy amikor (talán) megértettem őket, akkor sem mindig éreztem úgy, hogy az én világom lenne ez a kötet, minden mesebeliségével együtt. (Egyébként Berniczky szövegeinek rokonait érdekes módon a világ másik végében, a jóval később kibontakozó argentin Samanta Schweblinnél találtam meg.) Ettől függetlenül egyikük stílusától sem ment el a kedvem, továbbra is szívesen fogom keresni a nevüket. 

Békés körülmények között. Úgy legyen. 

Az értékelésem végére, éppen erre a pontra illik egy történet a két és fél évvel ezelőtti utazásról.

A magyarokon kívül számos kisebbség él még Ukrajnában; mi ruszinokkal találkoztunk. Micsoda mondatokat írok le... arra a történelmi pillanatra gyenge kifejezés a „találkoztunk”. Az ungvári görögkatolikus székesegyházban beszéltem az osztálynak a ruszinokról, amikor közbeszólt egy idős hölgy a második padból – ugyanúgy tudott magyarul, mint én –, hogy kiigazítson. (Volt mit: igazából a más dolgát próbáltam végezni, mivel hivatásos idegenvezetőnk kellett volna, hogy legyen, de nem lett.) Boldog Romzsa Tódor püspök titkárának a lánya volt.

Itt olvashattok a szovjet rendszer mártírjaként meghalt püspökről, és egy dokumentumfilmhez vezető linket is találtok. Azt nem tudom úgyse elmondani, amit nekünk az a kedves mosolyú, ám nagyon határozott ruszin néni elmondott arról a szörnyűségről, amelyben az ő apjának is osztoznia kellett. Ahhoz ide kellene hoznom az egész székesegyházat az összes márványával, csendjével és visszhangjával együtt. „Ruszinok voltak, vannak és lesznek.” Abban én is biztos vagyok – de most valószínűleg neki magának személyesen is segítségre van szüksége. Hadd jusson minél hamarabb biztonságos, normális körülmények közé. Őérte konkrétan semmit nem tehetek, hiszen nem vagyunk/voltunk kapcsolatban, azt se tudom, él-e még. Csak megteszem, amit a hasonló sorsúakért megtehetek. De az már túllép ennek az írásnak a keretein.

Ezzel a fotóval zárom ezt az igencsak személyesre sikerült értékelést: 

* Szerintem máshol még nem is létezik, ezért én is a közösségi oldal linkjét osztom meg, nyilvános. 

Pontszám: 10/8