Zseniális és felforgató alkotás. Harmincas karikával ellátva. Mármint ha lenne harmincas karika. Alább a nyugalom megzavarására alkalmas, harminc éven aluliaknak nem ajánlott tartalmak következnek. Én szóltam. 

Egyfelől olyan az egész film, mint egy álom (elég lidérces), másfelől olyan, mint a színház. Úgy értem, minden pillanatban hangsúlyozza azt, hogy most fikciót látunk. Minden díszletről ordít, hogy „én színpad vagyok”, és pont az akar lenni, nem más. Ezzel egyszerre idézi a görög színházat és – szerintem – az avantgárdot, közelebbről a konstruktivizmust. Szóval fikció – ettől viszont természetesen nem lesz hazugság. Sőt. Ahogyan az álomszerűségétől sem lesz kevésbé valós. Csak irracionális. Az nem egyenlő az irreálissal. 

Eszemben sincs, hogy tagadjam a leírt események megtörténtét, de mint a címből kiderül, nem (ön)életrajzi műként olvastam ezt a könyvet. Úgy gondolom ugyanis, hogy nem attól lesz „jó” egy szöveg, hogy amiről szól, az megtörtént vagy sem. Az is fontos, főleg, ha ilyen erővel lép fel a hitelesség igényével, mint ez. De a hatás legnagyobb részét mindig a „hogyan”-nal éri el.* Ráadásul ugyancsak a „hogyan” teszi általánosíthatóvá, más korokra, más háborúkra és diktatúrákra is érvényessé. 

Úgyhogy a főszereplőből (aki persze nagyon hasonlít Faludy Györgyre) mitológiai alak lesz. Komikus fajta. Igen, kérem. Ilyen van. Miért, eddig azt hittétek, hogy a mitológia kizárólag komoly dolgok gyűjteménye? Tévedtetek. A trickster éppen olyan teljes jogú mitológiai alak, mint, teszem azt, a kultúrhérosz, aki naponta kétszer megmenti a világot.

Hogy milyen egy trickster?

Színvonalas, jól összeszedett, élvezetes stílusban megírt anekdotagyűjtemény. A hatvanas években született; ekkor már a szerző nem beszélhetett olyanokkal, akik ismerték a területet a folyószabályozások előtt, de gyerek- és ifjúkorában még igen, így emlékezetből jegyezhette le a legtöbb anekdotát, majd könyvtári-levéltári kutatások segítségével ellenőrizni is tudta őket. Az 1840-es, 50-es évekig megy vissza, szóval a szabadságharc ideje is beleesik, azért is volt szükségem rá (íráshoz kellett). 

Gyerekek szexuális zaklatása: keservesen súlyos téma. Ezt a fajta gonoszságot elmondani a mesék nyelvén? Minek? Egyáltalán mi jó jöhet ki abból? Az ember inkább nem beszélne róla egyáltalán. Elzárná az ilyen információtól azt, akit a legjobban szeret, hogy az még csak ne is hallhasson arról, hogy létezik ilyen. 

Tökéletesen megértem ezt a hozzáállást, nincs is jogom ellentmondani neki. Mégis ajánlom ezt a mesekönyvet azoknak a szülőknek is, akik félnek erről a fajta bűncselekményről beszélni a gyerekükkel, akkor is, ha nem is fognak vele beszélni róla. Ajánlom azért, mert ez a könyv számukra is tartalmaz ismeretterjesztő szövegeket.

Palesztina irodalmából ezúttal nem én választottam könyvet, hanem kölcsönbe kaptam egyet. Olyat tapasztaltam már, hogy egy regény olvasása közben életre kel a történelemkönyv – most nem ez történt: tévé- és rádióhírek, újságokban megjelent tudósítások keltek életre. Helynevek, amelyek eddig csak betű- vagy hangsoroknak számítottak, most eleven falvak vagy városok lettek, lakókkal, eperfákkal, tyúkokkal, szárítókötelekkel. Személynevek, szervezetek nevei történetet kaptak, okot a létezésre, sok-sok sérelemmel és bűnnel. Többé nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni-nézni ugyanazokat a híreket. 

Ismerőseim csak néztek, hogy mit akarok én ezzel az olvasmánnyal. Na, ugyan mit, hát kultúrtörténetet. :) Szeretem én azt akkor is, ha olyan témáról van szó, amilyenhez soha közöm nem volt. Hát még, ha kötni is tudom valamihez, például Jókaihoz, Tolsztojhoz vagy az elmúlt hónapok meghatározó olvasmányélményéhez. Szeretem, ha tudom, hogy egy adott történelmi korban melyik szerkezet hogyan működött, és hogyan használták őket a gazdáik. 

Misztériumdráma.

Roppant rejtélyeket sugall a hangzása akkor is, ha nem a magyar változatot használjuk, Határ Győző szóleleményét, a titokjátékot. A jobb emlékezetűek tudják, hogy középkori drámai műfaj volt, a még jobb emlékezetűek azt is, hogy bibliai jelenetek dramatizálását jelenti.

No de mi van akkor, ha azt mondom, hogy a műfaj nem állt meg a középkor határán, hogy mindenki látott már ilyet, sőt könnyen előfordulhat, hogy szerepelt is benne? 

Újraolvasás vége. 

Jean Valjean előlépett a kedvenc szuperhősömmé, beelőzve Bruce Bannert. Egyébként meg annyira tud fájni ez a könyv, ahogy csak a mindennapi élet fájhat. Mélységesen igazságtalan világ, amelyben döbbenettől tátott szájjal merednek a jóságra, ha az egyáltalán elő mer bújni. Esetleg rendőri intézkedést foganatosítanak. Valahogy mégis jólesett olvasni, különösen az utolsó harmadát. Nem kimenekített a valóságból, hanem, hiába százötven éves, kifejezte azt helyettem. Mintha azt mondta volna: mindaz, ami körülötted van, már megtörtént egyszer, vagy inkább sokszor, újra és újra, mindig keserű és mindig szép. 

Nemcsak szakmai köröknek. 

Mivel soha nem foglalkoztam antropológiával, nem tudom megítélni, hozzáértőknek mit mond ez a kiadvány. Azt viszont tudom, hogy annak számára, aki, mint én, kezdő a témában, érdekes és meglepően könnyen olvasható munka ez. Az általam ismert néprajzi vagy régészeti ismeretterjesztő művek elegendő alapot adtak hozzá. Sokat segít a szerzők gördülékeny, olvasmányos stílusa is, amelyet a fordítónak is sikerült visszaadnia. A nagy összefüggéseket anekdoták sora lazítja, az apró történetekből pedig nagy kérdésekre adott válaszok rajzolódnak ki. A legnagyobb kérdés persze az, hogy „mit jelent embernek lenni?” 

Ez az írás 2021. május 25-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Az ember életében fontos szerepet játszik a szerelem – rendjén levő tehát, hogy a világirodalom teli legyen szerelmi történetekkel.

Az ember életében fontos szerepet játszik a barátság – meglepő tehát, hogy a világirodalomban meglehetős kevés barátságtörténet akad. Még meglepőbb, ha azt vesszük, hogy az embernek sokkal több barátja, mint szerelme szokott lenni élete során. Tagadhatatlanul léteznek ilyen történetek, klasszikusok és kortársak között egyaránt; túlnyomó többségük mégis mellékszálként jelentkezik, más (például szerelmi) történetek árnyékában maradva.

Ebből a szempontból is üdvözlendő, hogy a Móra Klassz sorozatban 2017-ben újra megjelentették Otfried Preussler klasszikus ifjúsági fantasyjét; a papíralapú kiadást pedig 2020-ban követte az elektronikus változat is. Nagyon jól tette a Móra, régen ideje volt. Az eredetileg 1971-es regény magyar fordítása eleve tizennégy évet késett annak idején (ekkor még a Krabat a Fekete Malomban címet viselte), 1985 után pedig évtizedekig legfeljebb csak antikváriumokban lehetett hozzáférni. Pedig az idén félévszázados Krabat úgy meséli újra a jó és a gonosz küzdelmét, hogy az a mai olvasóknak is különleges élményt nyújthat. Főleg, ha éppen most csukták be a Harry Potter-sorozat utolsó kötetét.

Itt olvasható tovább.