Négyszázhetvennégy oldalas védőbeszéd az Egyesült Államok népéhez, Hawaii önállóságáért, 1898-ból. Írta és előadja: Hawaii utolsó királynője, akit törvénytelen és finoman szólva aljas eszközökkel mondattak le, hogy a hazáját annektálni lehessen.
Ahogy az előzőt, úgy ezt az olvasást is (részben) a Hyperionnak köszönhetem, amelynek egyik fejezetében pontosan ezt az annektálást játsszák le újra. Erről a bejegyzés alján olvashattok, de előre szólok, hogy nagyon fogok spoilerezni.
Sose vonzott igazán a kemény krimi, sem a belőle táplálkozó noir, de ez kivételesen szép példány. Kivételesen nem is angolul olvastam, mert egy könyvtári selejtezéskor sajnáltam ott hagyni. Most, amikor a Hyperion ismét fölidézte bennem Chandler világát, úgy döntöttem, jó lesz nekem esti olvasmánynak a The Long Goodbye-nak ez a fura című fordítása. Örülök neki. De azért most egy darabig megint nem akarom Philip Marlowe-t látni.
(Aki kíváncsi rá, hogyan kapcsolódik a Chandler-regény cselekménye a Hyperionéhoz, görgessen a lap aljára, de előre szólok, hogy keményebben fogok spoilerezni, mint ahogy Marlowe verekszik. Még a végkifejletre való utalásoktól sem riadok vissza.)
Újraolvasás vége.
Olyan ez a regény, mint a Világháló, amelyet az univerzuma középpontjába helyez, csak nem olyan gonosz.
A hat történetszál, amelyeket ügyesen összesző, egyenként és együtt is sok-sok szállal kapcsolódik más történetekhez: az emberiség nagy narratíváihoz. Mindazokhoz a mesékhez,* vagy ha úgy tetszik, álomszövegekhez, amelyeket évezredek óta alkotnak az emberek, azért, hogy megküzdjenek (de legalábbis megpróbáljanak megküzdeni) a saját traumáikkal. Olyan botrányokkal például, mint az idő múlása vagy a halál.
A tavalyi évértékelőmet azzal kezdtem, hogy megnéztem a tavalyelőttit. Jó módszer, megtartom. Lássuk tehát, mit terveztem 2021-re.
„Esetleg talán végre-valahára tényleg befejezni a kéziratot. Mondjuk, ez már sokkal közelebbi célnak látszik, mint tavaly ilyenkor, pedig közben a tavaly emlegetett betolakodó regényötlet sem nyugodott: határozott formát kapott, normális koncepciót és többrendbeli biztatást. (...)
Végigolvasni a Lukianosz-összest (a fent említett ismeretek gyarapítása végett) és A nyomorultakat franciául (azért, mert csak). (...) Továbbá újraolvasni Bahtyint, további kritikaírás céljaira, és nekimenni a Weöres Sándor-összesnek. (...)
Meg több kortárs magyart, több fantasyt, és mindennap egy népmesét, mondát, mítoszt, szóval hagyományos történetet. Valamint az oly régóta tervezett történelmi regényeket. Meg fenntartani a blogot.”
Ami megtörtént:
Magyar fordításban: A Hollókirály.
Bele vagyok döngölve a földbe. Olyan mélyre, hogy ki se látszok. Én nem gondoltam volna, hogy az év utolsó hetében ekkora csodában lesz részem, amikor én egyszerűen csak valami jó kis felnőttmesét akartam a két ünnep közöttre.
Mondjuk, nem árt az, ha az ember időnként szembesül a saját (írói és egyéb) korlátaival. Különben még a végén tényleg elhinném, hogy van valami műveltségem. Aztán fejbe vágnak egy ilyennel.
Kamaszkorom óriási élménye és a nevelődésem része volt A Végtelen Történet. Csak pár éve, az ikszedik újraolvasás után fogtam fel, mennyire beleépült mindabba, amit a világról tudok és gondolok. Nem gondoltam volna, hogy így vénülő fejjel még oda fogok tenni Michael Ende mellé valakit, aki ugyanannyit jelenthet számomra felnőttként, olvasóként, íróként, emberként, mindenféle értelemben. Hát most odatettem.
„Piknik a Függő Sziklánál.”*
Mekkora menőség, hogy az ausztrálok egyik legnagyobb klasszikusa pont egy lányiskolai thriller.
Nem ezt terveztem karácsony előtti utolsó olvasmánynak, hanem a Hyperiont, de valamiért ez és a belőle készült film lett az utóbbi napok „elvonulós” története. A regény nagyon fura, elborult szöveg, mondhatni egyensúlyoz a fantasztikum határán, és a folk horror előfutárai között is emlegetik. (1967-ben jelent meg.) Azért is került előbbre a várólistámon, mióta elkezdtem felfedezni ezt a műfajt. Akkor tetszett volna igazán, ha át is billen azon a határon, de így sem utolsó élmény. Szeretem a misztikus-nyomozós regényeket.
Ez egy kincs. És bolondok ezek a mikronézek, hogy nem sáfárkodnak vele ügyesebben.
Bernart munkája történetírói munka. Hogy miből áll? Hát nevezetes családok eredetmondáiból (egyik teknőstől, másik gyíktól származik), a kókuszpálmának és termésének felhasználási módozataiból, népdalokból, varázsigékből, felfedezésekből és szigetépítésekből. Az apró betűs részben (nem túl véres) háborúk, békekötések és területfelosztások is szerepelhetnek, sőt felbukkan egy-két gyarmatosító jellegű nép is, egymást váltva aszerint, hogy éppen mi zajlik a sziget határaitól cirka húszezer kilométerre, a bolygó másik felén. Franc se érti, minek ölik azok ott egymást.
Igenis, kérem. Ez történelem. Miért, mondta valaki, hogy a történetírás csak úgynevezett nagy emberek cselekedeteiből állhat?
Újraolvasás vége.
Annyian nevezték már ezt a könyvet a féltékenység regényének, hogy én juszt se fogom. Én a kommunikációra való képtelenség regényének nevezem, és azt állítom, hogy ebben a történetben minden baj a megértés hiányából fakad. És mivel a megértés hiányától én életben és irodalomban egyaránt a falra mászok, nem voltam túl hálás olvasója se egyetemista koromban, se most.
Pedig egyébként roppant fontos könyv, kora ellenére nagyon is a körülöttünk levő világról szól, és bizony megérdemelte volna a Nobelt, amelyre fel akarták terjeszteni.
Újraolvasás vége.
A magyar gyerekkönyvkiadás valaha létezett legnagyobb baklövése. Kilencéves koromban kétségbe ejtett, és egy lakatlan szigetre indulóban elsőként pakolnám be.* Ha Bradburynek egyszer igaza lesz, még azt is vállalni fogom, hogy én leszek Szakonyi Csilla magyar fordításának megszemélyesítője.
Kilenc novella, kilenc felnőttmese. Felnőtt azért, mert elsősorban felnőtteknek szól, gyerekekről és gyerekkorról, és a felnőtt értheti meg őket maradéktalanul – bár tudok olyan felnőttről, aki éppen az én ajánlásom után együtt olvasta a gyerekeivel, és szerették; kizárólag ezzel a módszerrel javaslom gyerekek kezébe adni. Felnőtt azért is, mert a mesék cselekménye alig-alig illeszkedik a gyerekek által megszokott logikájú történetmintákhoz; egyszerűen soha nem az történik bennük, amit várnánk, így a gyerek nehezen tud velük mit kezdeni. (Bár lehet, hogy pont ez fog tetszeni neki.) De leginkább azért, mert olyan bölcsességeket tanítanak, amelyekre a felnőttnek sokkal nagyobb szüksége van. Például minek egy gyereknek azt tudni, hogy hogyan érdemes viszonyulni felnőttként a gyerekekhez?!
Ez a nő se akármiért kapta a Nobel-díjat.
Persze nem erre a könyvére, ahhoz még tíz évet érnie kellett, de azért előgyakorlatnak egyáltalán nem volt rossz ez sem. Került bele olyan elem, amit nagyon a kordivat diktált bele, és olyan is, ami ma már vállalhatatlan, de cserébe elképesztően jól tud valamit, amire még ma is jóval kevesebb példa akad, mint kellene.
Realista-naturalista stílusban megírt regényről beszélünk, ami azt jelenti, hogy majd' hetven oldalon keresztül töményen kapjuk az előzményeket, vagyis egy zűrös család bonyolult viszonyainak leírását, amelyben mindenkinek megvan a maga igaza, és mindenki el is mehet vele a sóhivatalba. De nem megy, inkább szép lassan tönkreteszi a többiek testét-lelkét, hogy két Ibsen-dráma kitelne belőle. (Érzékelhetően verseng vele Undset; nem lehetett egyszerű egy ekkora egyéniség árnyékában norvég írónak lenni, főleg nőként.)
