Tavaly ősszel, Dűnére várva kezdtem el ismét űroperákat olvasni. Két amerikai sorozatból öt regényt sikerült abszolválni januárra, amikor is úgy döntöttem, mielőtt folytatom őket, a műfaj magyar képviselőire is kíváncsi vagyok. Persze megint egy sorozatba sikerült belenyúlnom, a kötet utolsó lapjain függővéggel. De én egy hős vagyok, és megállom, hogy folytassam. Előbb akkor is a megkezdetteket fogom befejezni. Hosszú még ez a 2022. 

Szakmai érdeklődésből elkövetett, előre megfontolt szándékú olvasásról volt itt tehát szó. Közvetlenül a Dűne- és a Hyperion-regények után azt figyeltem leginkább árgus szemekkel, mitől sajátosan magyar, mitől közép- vagy kelet-európai Az ogfák vöröse. 

Sajnálattal közlöm, hogy ami a leginkább feltűnik mint különbség, az az, hogy a szereplők milyen kevéssé bíznak a hatalom bármely képviselőjében. Akár ember, akár intézmény, aki a szereplők fölött áll, mindenképpen lesz, akinek a gyanakvását fölkeltse, és ritkán ok nélkül. Paul Atreides (Dűne) vagy Meina Gladstone (Hyperion) grandiózus, könyörtelen döntéseket hoznak, de vállalják is értük a felelősséget a végsőkig, személyesen. Az ogfák vörösében ilyet egy szereplő kivételével nem tapasztaltam. Igaz, az az egy kivétel elég feltűnő, lévén éppen az egyik nézőpontszereplő – neki viszont a hatásköre szűkül radikálisan egy idő után, illetve más döntéshozók felelőssé teszik olyan eseményekért is, amelyekről jól tudják, hogy nem tehet. Láthatólag a hatalom képviselőinek is megvannak a saját kicsinyes titkaik. Irigységről, rosszindulatról, a náluk kiválóbbak sárba rántásának vágyáról nem is beszélve. 

(Zárójelben jegyzem meg, hogy közben Brandon Hackett Xenójával folytattam a magyar űroperák sorát, és – legalábbis egyelőre – nagyon hasonló jelenségeket tapasztalok benne. Az ogfák vöröse 2006-ban, a Xeno 2017-ben jelent meg először. Egy több évtizedes korszak lenyomatáról van itt szó, jó messzire visszanyúló gyökerekkel.) 

Ami a nyelvi megoldásokat illeti, nagyon kreatívak, tetszetős az önálló nyelv, amelyet a szerző létrehoz, és ez a regényvilágbeli sajátos fogalmakra használt, a magyar szövegbe illeszkedő sajátos szavakról is elmondható. (Különösen ügyes fogás szerintem az egyik szereplő nevét írói álnévként felvenni, mintha egy személyesen érintett, mégis félig-meddig kívülálló szereplő mesélne a saját ismerőseiről.) Engem személy szerint viszont mindig zavarnak magyar író művében az idegen hangzású nevek, akármilyen ügyesen legyenek is kitalálva.* Ez ízlés dolga. Itt hamar hozzájuk szoktam persze, és ebben a nagyon gyorsan olvasható, lendületes szöveg is segített, de megszeretni nem tudtam őket. 

Ami viszont nagyon megfogott, az a világépítés. Mivel a három nézőpontszereplő szabályosan váltja egymást, és az egyikük frissen ismerkedik a zárt kaveni élettel, míg a másik kettő magától értetődően kezeli azt, így az olvasónak hol elmagyarázzák a legapróbb jelenséget is, hol magára hagyják a találgatással. A kettő ritmusa pont megfelel ahhoz, hogy ne legyen se túl szájbarágós, se túl megerőltető a regény az olvasó számára. A nézőpontok váltakozása azt is magával hozza, hogy mihelyt azonosulni lehetne valakivel, rögtön kiderül, hogy az illető valamely szava vagy cselekedete a másik számára abszolút ellenszenves, neki is jó oka van erre, és a következmények kétségessé tesznek mindenféle jó szándékot. (Ha mégsem, akkor idézném a pokolhoz vezető útról szóló mondást.) A cselekmény során láthatóan közelítő háborúnak kicsinyek és nagyok egyaránt az okozói lehetnek, akár tudtukon kívül indítva el láncreakciókat. Jelentéktelen döntések, elejtett megjegyzések tíz, húsz év múlva válthatnak ki valami olyan eseményt, amely az egyes ember számára már irányíthatatlan. 

Még ugyanaz a közösség is lehet az egyik nézőpontból nyomasztó és fojtogató, a másikból otthonos és befogadó. Ennek az ábrázolását nagyon élveztem, függetlenül attól, hogy a rettentő bonyolult családi körülményeket még én is képtelen voltam követni, pedig hoztam a rutint otthonról, és a könyv elejébe illesztett családfa sokat segít.** De ez speciel egyáltalán nem zavart. Amit kicsit hiányoltam, az az intrikus motivációja. Sejtésem van róla, mint ahogy arról is, hogy miért kezelik olyan rettentő rosszul a többi családtagok, és a későbbi kötetekben valószínűleg erről is biztosat lehet majd tudni, de egyelőre nem látni belőle mást, csak az értelmetlenül rosszindulatú agresszióját. Az viszont telitalálat, hogy az ő esetében sem mindegy, melyik szereplő szemével látjuk. Az egyik nézőpontból félelmetes és gyűlölt zsarnok, a másikból ijesztő ugyan, de csak annyira, mint egy dobozból kiugró rugós bohóc. Sajnos az előbbi értelmezése éppen elég ahhoz, hogy többek életét tönkretegye, úgyhogy a súlyát nem veszíti el az utóbbitól se.

Talán a sorozatcímből kiindulva elég sokáig azt hittem, ifjúsági regényről van szó (nem mintha ez visszatartana engem bármitől is), és valóban tetten is érhető a regény elején az ifjúsági regények egy-két sablonja, de nagyon hamar felfordulnak azok a sablonok. Közkeletű félreértés, hogy ha a fő- vagy legalább az egyik nézőpontszereplő kamasz, attól ifjúsági lesz egy regény.*** Nem. Ebben a regényben akár gyerek egy szereplő, akár felnőtt, sem a problémái, sem a rájuk adott megoldások nem látványosak, ellenben nagyon bonyolultak, olykor sajnos nem is léteznek. Ha mégis, akkor évekig kell dolgozni rajtuk, apró lépésekben. Túlságosan magányosak, túlságosan erős és magas gátakat építenek maguk köré, nem lehet őket csak úgy lebontani. A bizalmukat nemcsak a hatalom képviselőinek adják nehezen, hanem egymásnak is. 

Ami pedig a regény „űroperaságát” illeti, valóban a jövőben játszódik a történet, amikor az emberiség már több bolygón, egész más naprendszerekben lakik, egyelőre azonban alig van szerepe az űrutazásnak. (A későbbi kötetekben ez valószínűleg szintén megváltozik.) Furcsa az is, hogy hiányzik a mesterséges intelligencia. Igaz, hogy a technikai háttér sci-fihez illően alaposan ki van dolgozva, de az űrhajókat igazából nyugodtan fel lehetne cserélni repülőgépekkel, fa- vagy gőzhajókkal. Kivéve, hogy ha az űrben történik valami veszélyes esemény, akkor nagyobb a tét, mint hogyha a Földön történne. 

Cserébe nagyon-nagyon alapos a társadalmi/hatalmi viszonyok bemutatása. Szó szerint annyira részletes és körültekintő, hogy az ember alig akarja elhinni, hogy nem létező szervezetekről vagy politikai irányzatokról van szó. A társadalomkritika is erősen érzékelhető, de ahogy fentebb említettem, nem egy konkrét berendezkedés vagy rendszer ellen irányul. Attól jóval elvontabb. Ami semmit nem vesz el az erejéből. 

Nagyon örülök, hogy van nekünk ez a sorozat, és hogy már három kiadása is napvilágot látott.  

FRISSÍTÉS: Közben a Xenónak is a végére értem, itt írtam róla. 

* Nem ér rám bizonyítani, hogy velem is előfordult hasonló. :)

** Hibát 1 db-ot találtam, két azonos nevű szereplő egy pillanatra összekeveredik. Mély tiszteletem, hogy ennyivel sikerült végigcsinálni. 

*** Legdurvább tapasztalatom a témában: amikor egy kommentelő a Sorstalanságot (amelyről itt írtam) minősítette magától értetődő módon ifjúsági regénynek. 

Pontszám: 10/9