Mi másért vettem meg tavaly ezt a könyvet, mint az első harmadában elmesélt apokalipszis-mítoszért. A többi része is érdekes, de mítoszmesélésben még mindig Platón a legmenőbb.* Még akkor is jól csinálja, ha rosszul csinálja. 

Tavaly szeptemberben ugyanis apokalipszistörténetekről hallgattam előadást a Trefort-kertben (itt írtam róla), és ámulva-bámulva tudtam meg, hogy a visszafelé forgó idő ötletét vagy Platón találta ki, vagy ő jegyezte le először. Mint a Hyperionban, csak itt az egész emberiségre érvényes az, hogy egyszer csak elkezd visszafelé élni, egyre fiatalodni, majd eltűnni – sőt, még az összes halott is visszatér a földből, szép sorban, amíg el nem fogynak.

Minden évben újra meg újra nekidurálom magam, hogy be tudjam fejezni a Tü/Körben trilógia második részét. 

Elég jól emlékszem a korábbi évekre. Az optimizmusra, hogy elég lesz hozzá néhány hónap, hiszen sínen vagyok, tudom, mit akarok írni, legfeljebb néhány részlet hiányzik, de azok előkerülnek majd közben. A kételkedésre, ahogy fokozatosan rájöttem, mi minden számít hiányosságnak, és mennyi mindent nem tudok még. A szégyenre, ahogy minden augusztus végén felfogtam, milyen keveset tudtam végezni, és arra az irdatlan sok mindenre, ami egyszerűen nem tudott kijönni. Meg leginkább arra a nyomasztó érzésre, hogy túlnőtt rajtam a feladat, amelyet vállaltam. Hogy hiába az én ötletem volt, az én gondolkodásmódom terméke, éppen én kevés vagyok ehhez, és bár soha hozzá se fogtam volna. 

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nincs így, de feladni nem fogom. 

Újraolvasás vége. 

Szerintem ez a regény a magyar folk horror előfutárai közé tartozik. Továbbá ajánlom mindazoknak, akik szerint az, amit a Csapda a neten című film olyan gyomorforgató erővel jelenít meg, csak a XXI. századra jellemző. Hiszen akkoriban egészen biztosan nem fordulhatott volna elő hasonló, amikor még otthon dolgoztak a szülők, akár mind a ketten, de az anya mindenesetre. Amikor a tanyai/falusi élet lehetővé tette, hogy az ember összhangban éljen a természettel, a hagyományoknak megfelelően, amelyek között magától értetődik a családtagok harmonikus viszonya. 

Vagy nem. 

Magyar fordításban: A Dűne istencsászára. 

Számtalan nagyszerű alkotás született arról, milyen kitaszítottnak lenni; olyannak, akit bárki megvethet, akár meg is taposhat. Olyan alkotást viszont elég keveset tudok felsorolni, amelyikben fölfelé taszítódik ki a közösségből valaki. Valaki, aki mindenkinél erősebb, abszolút testi-lelki-szellemi hatalommal bír, mérhetetlenül tisztelik, halhatatlannak tekintik – és ettől még nem kevésbé kitaszított. 

Figyelmeztetés: Vigyázni fogok, hogy a sorozatnak ezt a részét el ne spoilerezzem, de azt nem garantálom, hogy aki nem olvasta a korábbi részeket, azt nem érik kellemetlen meglepetések. Különösen, ami az illusztrációkat illeti. Én szóltam. 

...és vele az új szerzemények. 

Bár az eső rendszeresen mindent megtesz, hogy elmossa a Könyvhetet, azért az olvasók kitartanak. 

Ismételten sikerült egy kötetre való szöveget és festményt (montázst?) szereznem a Csendes-óceán térségéből. Ismételten az a helyzet állt elő, hogy az utóbbiakat sokkal nagyobbra tudom értékelni, mint az előbbieket;* ami nem jelenti azt, hogy az előbbiek érték nélkül valók, sőt. 

Azt már a világolvasást kitaláló Ann Morgan megmondta, hogy ha óceániai irodalmakat keres az ember, a legegyszerűbben még mindig úgy juthat hozzá, ha elmegy oda, összeismerkedik a helybeliekkel, és leül a tábortűz mellé meghallgatni egy énekmondót. Ennek tudatában mindenre igyekszem lecsapni, ami csak nyomtatásban megjelenik arról a környékről. Kiribati írott kultúrája se sokkal nagyobb ennél a kötetnél (a szóbeli természetesen egész más lapra tartozik, egyáltalán nem akarom lekicsinyelni). Az alkotót már ismertem innen, és feltételeztem, hogy a egy szövegének volt értelme, akkor a többinek is lesz. 

Nagyon szép ajándékot kaptam a családomtól: elvittek a Szépművészetibe, a Bosch-kiállításra. Nem a belépőjegy volt az ajándék (az nekem ingyenes), hanem az, hogy meglehetősen eltérő ízlésünk dacára végignézték velem együtt, valamint a lelkendező agymenéseimre is kíváncsiak voltak, sőt érdemben hozzájuk is szóltak; holott más alkalmakkor nem nyúlsáskák vagy klumpákban manifesztálódó tisztítótüzek megtekintéséért szoktak múzeumba járni. Nekem az nagyon fontos ajándék, ha valaki minőségi időt szán rám. (Nem mellesleg pedig utána még meg is etet.) 

Az egyik kérdés, amit feltehet magának a kiállítás megtekintője, hogy mitől számítanak ezek a képek komikusnak. (Megnyugtatok mindenkit: van olyan, hogy az ember valamiben meglátja a komikumot, még sincs rajta kedve nevetni. Nehéz a kettőt szétválasztani, de lehetséges.) A másik, hogy hogyan fogadhatta el ezt a fajta ábrázolásmódot bármelyik keresztény felekezet is olyannyira, hogy a templomába bevigye, sőt oltárképként használja. A múzeum falára került szövegek persze megmagyarázzák, hogy allegorikus ábrázolásokról van szó, amelyek a bűnökre és azok következményeire hívják fel a figyelmet, ezt nem is vonom kétségbe – nyilvánvalóan hozzáértők írták le –, mégis hagyhat a magyarázat az emberben némi hiányérzetet. 

DISCLAIMER: A saját novellámat természetesen nem fogom véleményezni, mivel nem ettem meszet. A többiekét mindenképp, mivel ez az antológia piszok jól sikerült, és büszke vagyok rá, hogy ebben jelenhetett meg az enyém. Igyekszem nem spoilerezni. 

Aki még esetleg nem tudná: a novellák a Black Aether 2020-as pályázatára készültek, amelyhez a Grimm-mesék világát kellett ötvözni a lovecrafti „metafizikai” horrorral. Valahányszor én ezt elmesélem valakinek, az illető első reakciója az szokott lenni, hogy persze, hiszen a Grimm-mesék amúgy is tocsognak a vérben. Nos, már ezen a legelső ponton ellent kell, hogy mondjak az antológiával kapcsolatos feltételezéseknek.

Ez a kritika 2022. május 25-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de az alábbi link odavezet. 

Hogyan éli meg az ember azt, ha magányossá válik, ha kiszakad a megszokott közegéből, ha a számára legfontosabb kapcsolatában kudarcot vall? Mekkora az esélye, hogy a sérülései ne bénítsák meg végleg, hanem az önismeretéhez járuljanak hozzá? Végül pedig mit kezdjünk azzal, ha valaki nem felel meg semmilyen elvárásnak, sok mindenben hibás is, de attól még neki van igaza?

A Mély levegő a múlt és a jelen feldolgozásának története, és a vallomás műfajába illeszkedik. Ez a (fiktív) vallomásjelleg teszi lehetővé az olvasó számára, hogy azonosulhasson a főszereplő-elbeszélővel, függetlenül attól, hogy mennyire (kevéssé) szerethetőnek látja őt. Vera ugyanis mindvégig küzd másokkal és saját magával, ennek során időnként hibázik, sőt vétkezik, és megalázó helyzetekbe is kerülhet. Ezzel együtt azonban mindvégig jelen van az önismeretre való törekvés igénye is, illetve az a végletekig vitt őszinteség, amely önmagában is értéket képvisel, éppen azért, mert a felmentés igénye nélkül kimondja azt is, amiről tudja, hogy szégyellni való. Egyszerre távolítja magától és közelíti magához a hallgatóságát.

Tovább itt olvasható.

Abszolút amatőr, de nagyon kíváncsi olvasóként nyúltam a Painterhez. Ritkán olvasok képregényt vagy rajzolt regényt – utóbbiból konkrétan egyet ismerek, a Sandmant –, és erről sem tudnék, ha nem hívták volna fel rá a figyelmemet a Black Aether Discord-szerverén. Lovecraft öröksége egy lengyel rajzoló munkásságában, horror a Gdańsk környéki tengerparton, egy festő története festményszerű képekben ábrázolva? Persze, hogy érdekelt. Közösségi finanszírozásban készült a mű, úgyhogy gondoltam egyet és belefizettem. Nem nevezném tiszta élvezetnek az eredményt, de azért határozottan nem bántam meg.