Frenetikus szatíra, csak sajnos az a baja, hogy pont a legkomikusabb részein inkább sírni lett volna kedvem. De ez csak baj, nem hiba. Vagy ha az, hát nem a film hibája. 

Sose fogok belefáradni abba, hogy mondogassam: a nevetés nyelvén is lehet igazságokat kimondani, a komoly ellentéte pedig nem a vicces, hanem a komolytalan. Nem érdemes fennakadni azon, hogy egy alkotás mennyire alantas eszközöket választ a tanulság megjelenítéséhez – ha egyszer az, amiről szól, szintén nagyon távol áll az életszentségtől.

Attól meg csak a számat tátottam, hogy milyen zseniálisan összeilleszthető a magyar néphagyomány meg az abszurd dráma. Részemről két népmese cselekményét fedeztem föl a filmben, de aki szemfülesebb, biztos találhat többet is. Az egyik természetesen A rátóti csikótojás (itt nézhetitek meg, a klasszikus sorozatban, Szabó Gyula hangjával), amelyikre az alapötlet épül: a falu, amelyikben senkinek nincs annyi esze, hogy felismerje a nyilvánvalót; a tekintélyszemélyek, akik bolondot csinálnak magukból; és bizony a felfordult nemi szerepek is, csak a mesében tojást próbálnak kikölteni az elöljárók. Illetve... de nézzétek meg a mesét, nem spoilerezek, tíz perc sincs az egész. A másik népmese A bolondok, ennek a Benedek Elek-féle verzióját találtam meg a neten. Mint a címükből látszik, egyiknek a szereplői sem az eszükről híresek. Továbbá – mivel bizony a vicc is a hagyományos történetek közé tartozik, hacsak nem ismerjük a szerzőjét – a „túltoltuk”-jelenet eredete is folklór, csak a városi fajta. És akkor még a köznapi szófordulatokra épülő helyzetkomikumot meg se említettem. Fura, mi, így megtalálni egy abszurdnak a gyökereit a hagyományban? Ebből (is) látszik, mennyi munka van egy komédiában. Nem volt semmi a Schwajda. (Tudom, nincs rászorulva arra, hogy ezt pont én mondjam ki.) 

Éppen csak a népmesék derűje hiányzik a filmből. Ezeknek a szereplőknek a butasága nemcsak komikus, hanem veszélyes is. Olyan társadalomban élnek, amely az egyenlőséget következetesen összekeveri az egyformasággal (az egy másik kérdés, hogy az egyenlőség is megmarad a szólamok szintjén), és évtizedek vagy -századok alatt hozzászoktak, hogy ami bármilyen értelemben „más”, az gyanús. A főszereplő Józsit (őt játssza Eperjes Károly) mindössze két tulajdonsága különíti el a közösségtől, és egyikről sem tehet: a neve meg a terhessége. Önmagában egyik sem bűn, nem is érték. (Érték inkább a saját kiállása és lelkiereje, bár sok haszna egyikből sincs, de legalább a néző rokonszenvét fölkelti.) A közösség gyűlölete vagy sznobizmusa változtatja őket egyikké vagy másikká, és teszik pokollá a főszereplő életét. Komikus pokollá persze, csak kérdés, van-e rajta kedve nevetni a nézőnek. Esetleg nevetés közben belegondolni, hogy a saját sorsát neveti ki közben. Csak remélni tudom, hogy nem túl keserűen. 

Ami a színészi játékot és a rendezést illeti, abban hiba nincs, legfeljebb olyan elemek, amelyek az én ízlésemnek nem felelnek meg. Látom, hogy hogyan adnak hozzá a hatáshoz a gyorsított felvételek vagy a groteszk mozdulatok, csak nekem nem tetszenek, hát ez van. Az előtt viszont, ahogy a magyar történelem eseményeiről készült dokumentumokat párhuzamba állítják a filmbeli eseményekkel, még az eddigieknél is mélyebben megemelem a kalapomat. „Röhögjünk azon, amin sírni kéne”, hát igen. És mekkora színészek szerepeltek benne, Úristen, ezt a sztárparádét. Még a kétsoros szerepeket is (korabeli vagy leendő) legendák játsszák. A rendező pedig Garas Dezső – tudtommal élete egyetlen rendezése, de esküszöm, nem látszik. A kedvenc szereplőm egyébként Rozi, aki nemcsak okosabb, mint az egész falu (ami nem nagy érdem, mert ezeknél nem nehéz), hanem még érzelmi intelligenciája is van, és Pogány Judit valami csodálatos bájjal játssza. A helyszínek meg, mit mondjak, ütnek rendesen. Amikor a lehullott vakolat is esztétikai értéket képvisel, azért az tényleg művészet. Ja, amúgy figyelmeztetem a nézőt, hogy a „rút”, az egy esztétikai érték. Tényleg. Vagy el tudnátok képzelni a filmbeli kocsmát rózsaablakkal és bábos korláttal?  

Ikonikus film, az biztos, olyan szállóigékkel tele, amiket az is ismer, aki a filmet sose látta. Annyira magyar, annyira kelet-európai, hogy azt mindenkinek látni kell. Tizennyolc éves kor fölött. Nem feltétlenül azért, mintha olyan durva jelenetek zajlanának a szemünk előtt (bár a jelenetek egy részét ma már biztosan nem lehetne leforgatni), hanem azért, mert alatta tapasztalat híján értetlenül, idegenkedve szemlélheti az ember azt, amiről később rájön... hogy tényleg nincsen semmi értelme. :/ A Wikipédia szerint a film az előző rendszert figurázza ki. Nos, én erre annyit tudok mondani, hogy léteznek időtálló szatírák. Enné meg a fene. 

A film teljes terjedelmében megtekinthető a YouTube-on.

* Bár a mai nézőnek még így is túl lassú lehet itt-ott a film ritmusa. Ugyanakkor a mai elvárásokhoz képest szokatlanul rövid maga a film: összesen 75 perc. A kettő szerintem kiegyenlíti egymást. 

A képek forrása: Port.hu, Filmtett, Kritikus Tömeg