A Jonathan Strange & Mr. Norrell című regényről (magyar fordítása A Hollókirály címen jelent meg) itt írtam részletesen, meghatározó és inspiráló élmény volt. Alább tehát magáról a történetről csak elvétve fogok írni, elsősorban az adaptáció minősége érdekelt (elégedett voltam vele), illetve az alkotói munkával kapcsolatos tanulságai (más alkotóknak is hasznos lehet). 

Amikor adaptáció készül egy olyan könyvből, amely nem egyszerűen izgalmas történetként volt hatással az emberre, hanem egy kicsit kiforgatta a világát a négy sarkából, és még alkotóként is beledöngölte a földbe, akkor az ember kb. úgy fog hozzá megnézni azt az adaptációt, ahogy a macska nyúlkál a pocsolyába, mielőtt eldöntené, hogy belemenjen, esetleg beleigyon, vagy hagyja ott a francba.

Közvetlenül az után, hogy befejeztem az olvasást, elkezdtem nézni a YouTube-on, és ott is hagytam a francba, mivel megszólal benne egy narrátor is, akinek a hangját én egész másképp képzeltem, ez pedig agyonvágta a hatást. Fél évvel később próbálkoztam vele újra, akkor viszont már semmi problémám nem volt vele. Úgyhogy első tanács, rajongóknak: pihentesd. 

Második tanács, rajongóknak és egyebeknek: ne legyél háklis arra, hogy mit változtatnak meg az adaptációban. Én az vagyok. Ebben a sorozatban pedig bizony elég sok mindent megváltoztattak. Én mégis elégedett vagyok vele, néha a változtatások ellenére, de többnyire éppen a változtatások miatt. Ez az első fontos kiemelni valóm. 

Egyúttal pedig alkotói irigységem tárgya. A BBC-től mást, mint színvonalas sorozatot, nem lehet várni, de az, ahogy ezzel a regénnyel bántak, különösen a sorozat első felében példaértékű. Eleve hogy nem egész estés filmet, hanem minisorozatot csináltak ebből a monstrumból, amelyben mindenre van idő, a tisztelet jele. De így, hogy tapasztalatból tudom, mennyire nehéz munka egy mítoszokra, népmesékre, néphagyományokra épülő világban játszódó kalandtörténetet összehozni, úgy, hogy koherenciája is legyen, meg mondanivalója is legyen, pontosan tudom, mekkora munka volt a stábtól pont ezt a regényt pont így filmre vinni. Komolyan mondom, látszik, hogy összejött egy kis csapat, amelynek tagjai tényleg értették az összes kulturális utalást a regényben, tényleg képesek voltak együtt gondolkodni a szerzővel, sőt, még merszük is volt rászólni, ha valamit azért kellett megváltoztatni, mert úgy jobb. És tényleg jobb, tényleg lehet még fokozni azt, amit Clarke letett az asztalra. A regényt ugyanis még a buktatós helyeken is átviszi az a fantasztikus stílusa, a film viszont erre nem számíthat, úgyhogy hatványozottan nem engedheti meg magának a buktatókat. 

Tehát a sorozat első felének összes változtatása kreatív, okos, és a szöveg iránti tisztelet motiválja. Különösen tetszenek a Lady Pole jelenetei. Mert, valljuk meg, a regényben sokkal-sokkal kisebb tér jut neki a megérdemeltnél, holott ha valaki olyan okos és rátermett, amilyennek ő bizonyul, akkor pont ilyen módszereket kell kitalálnia arra, hogy megpróbálja megoldani a helyzetét. Ráadásul így az Arabellával való barátsága, sőt szövetsége is sokkal jobban kiemelődik. Másfelől még nyilvánvalóbb a férje balféksége. A filmbeli Sir Walter kiegyensúlyozott és felelős politikus, de magánemberként finoman szólva vétkesen hanyag. Eleve érdekből házasodik, és bár hamar beleszeret a feleségébe, igazából nem tekinti partnernek, sőt, teljes értékű embernek sem. Segundus és Honeyfoot a maguk csetlő-botló, gyengécske módján is nagyságrendekkel hatékonyabb segítségnek (és főleg kevésbé toxikus személyiségnek) bizonyulnak.*

Azt, hogy a forgatókönyvíró (Peter Harness) mennyire pontosan felfogta a kulturális utalásokat, például abból is látom, ahogyan a sorozatban a táncot kezelik: az bizony a szex metaforája, ahogy a széttáncolt cipellős mesékben meg vagyon írva. Ha egy nő mindenáron táncolni akar, attól a tejbetök férje zavarba jön, ha pedig valakit táncra kényszerítenek, azt erőszaknak hívják, és pont így fog reagálni rá az illető, ha elég erős. Ilyen és hasonló apróbb-nagyobb elemek mondatják velem, hogy a sorozat első felét öröm nézni, és legalább olyan inspiráló is, mint a regény. (Én konkrétan nem mertem iskolaidőben két résznél többre vállalkozni, mert semmi másra nem tudtam volna gondolni tőle, csak arra, hogy a saját regényemmel mit akarok csinálni. Ezt szó szerint vegyétek: elkezdtem nézni, és azonnal írni akartam. Érettségi időszak közepén. Az úgy nem megy.) 

Megjegyzés: Nekem előnyöm volt olvasóként, hogy ismerem és szeretem Nyugat-Yorkshire-t (God's Own Country, az biztos), végigmentem azon az 1 db archaikusnak meghagyott yorki utcán, amelyiken az összes ott forgatott filmet fölveszik, a katedrálisban pedig többször is jártam, és pont az tetszett benne, amit a regényben is kiemelnek – aki viszont oly szerencsétlen, hogy nem láthatta még, az nézze a sorozat bármely ott játszódó epizódját, és aléljon el. (Oké, tudom, egyeseknek nyomasztó. De a sztori is az. Amúgy nekem nem is.) 

A sorozat második fele ehhez képest elmarad. Mondjuk, még így sem akármilyen, csak ugyanazt a zsenialitást nem nyújtja. Látványt, azt nyújt. Sejtésem szerint itt közéjük csapott a rendező, hogy de a napóleoni háborúkat ezzel a módszerrel nem lehet megcsinálni, ott ordítás legyen, robbanás legyen, hulljon még az a szereplő is, aki a regényben nem hullik, és süljön el a sár. Elsül. Csak nem biztos, hogy a regényolvasó élményének jót tesz. Sőt, én még abban se vagyok biztos, hogy a regénynemolvasó élményének tesz jót. Szerintem a sorozat második fele kiszámíthatóbb, mindenesetre sokkal klisésebb a regénynél. A regény végét olvasva kifuttattam a szilveszteri lencsét, a sorozat végétől nem futtattam volna ki. (Szóval ha főzés közben élveznéd a művet, az adaptációt válaszd.) Nem szeretem, ha egy ekkora monstrum összes cselekményszálát tíz, azaz tíz perc alatt akarják lezárni, továbbá nem szeretem a néző szájába rágott, fölösleges tanulságokat sem. Félreértés ne essék: még így is bőven van a sorozat második felében is, amit szeressek, és az is, ami inspiráljon. Különösen a Lady Pole-szál, amelyik az összes hátborzongató népmesével együtt úgy jó, ahogy van. 

Ami alkotóként hasznos, az először is a kulturális jelképek szerves beilleszkedése a történetbe. Nem mellékes elemek, hanem a cselekmény előrehaladásához kellenek. A tarot-kártya nagy arkánumai vizuálisan érvényesülnek igazán,** és bizony jó látni is őket ahhoz, hogy segítsenek értelmezni, mi miért történik a szereplőkkel. (Kár, hogy olyan ritkán kerülnek elő.) A tündérkirály jelmezéből, arckifejezéséből, mozdulataiból világosan látható, miben különbözik a brit (amúgy kelta eredetű) tündérvilág pl. a magyartól: kísérteties, hátborzongató, ezüstös-holdszerű-éjszakai, kedvesnek tűnő, de nagyon veszélyes. (Szerintem tök jó ez a lentebbi filmkocka, a fekete-fehér kontrasztjával. Főleg úgy, ha az ember tudja, hogy melyik szereplő jó- és melyik rosszindulatú. Ami nem jelenti azt, hogy a rosszindulatúnak ne lehetne adott esetben kellemetlenül igaza, a jóindulatú meg minden helyzetben helyesen és lovagiasan cselekedne. Ó, ez nem az a sztori.) A varázslatok működése szerintem túlságosan is látványos, „Harry Potter felnőtteknek”, arra nem biztos, hogy építeni kell, legfeljebb, aki a kelta fakultuszt akarja követni (én nem, de tudom, van, aki szereti), apróbb ötleteket meríteni viszont másnak is lehet belőle. Továbbá ismét ki kell emelnem a sorozat második feléből azt, ahogyan népmesék segítségével próbálják meg megfejteni a rejtélyt (Segundus és Honeyfoot forevör), azt szerintem sokkal ügyesebben, eredetibb módon oldották meg, mint a varázslatokat, és a könyvben nincs benne. Simán lehet, hogy ugyanaz a csapat gyűjtötte össze a meséknek legalább egy részét a sorozat számára, mint akiket fentebb említettem.

Másodszor az, ahogyan a színészek ráerősítenek a jellemábrázolásra. Bertie Carvel és és Eddie Marsan az első perctől az utolsóig viszik a hátukon a produkciót: az Arrogancia és a Félelem, két zseni, akik építik és tönkreteszik egymást és a világot körülöttük. Biztos engem minősít, de én életemben nem láttam ezt a két színészt más produkcióban, és számomra most már valószínűleg azonosulni fognak a szerepükkel. Minden mozdulatukban benne van, minden hanghordozásukban, a démoni nevetésben és a bűbájos yorkshire-i kiejtésben. Ahogy az egyik oldalt hajtja a fejét, a másik hátrateszi a kezét, az egyik óriási mozdulatokkal ripacskodik, a másik házikabátban csoszog, az egyik gúnyolódik, a másik sunyin figyel. Hogy lehet az ember őszintén szerelmes, miközben bűnös módon észre se veszi, mit áll ki a felesége az orra előtt. Hogy lehet az ember udvarias, gyáva és halk szavú, közben pedig tenyérbemászóan erőszakos, és piszok veszélyes. Hogy lehet az ember egyszerre ellensége és barátja a másiknak. Tökéletes jellemtanulmány, tényleg. 

A többiek pedig szinte mind hozzák azt, amire szükség van. Akiket kiemelek: 1. Charlotte Riley ugyanazt csinálja Arabellával, amit fentebb Lady Pole-ról írtam (csak Riley jobb színésznő), azaz mélységet ad a figurának, sokkal komolyabban vehetővé, már-már tragikussá teszi; Vincent Franklin gyakorlatilag átlényegül Drawlighttá, és egy szál kiskanállal mindenkit lejátszik a képernyőről, ha színen van; Ronan Vibert (Lord Wellington) pedig mindig a szemem előtt fog lebegni, ha hadvezérről akarok írni: nulla százalék zsenialitás, száz százalék hozzáértés és hatékonyság, arcán folyamatos világundor. „A hazánkat szolgáljuk, és aki beledöglik, dögöljön (minket is beleértve), továbbá mindenki végezze el a lehetetlent, de megköszönni nem fogjuk, mert csak azt becsüljük, aki bátran visszapofázik, mikor igaza van, de annyira már nem becsüljük, hogy a nevét megjegyezzük.” Főnöknek nem kéne, viszont megnyeri a háborút. 

Azért Enzo Clienti nevét még ideírom, mert továbbra is Childermass a csúcs. :) Például azért, mert van neki esze, bátorsága és gerince. De ezt a regényről szóló bejegyzésben leírtam. 

Összefoglalva: olvasd el a regényt, legalább három hónappal később nézd meg a sorozatot, majd az első felét nézd újra, az kárpótol a végének a kapkodásáért. 

* Cserébe Stephen Blackkel viszont sajnos elég mostohán bántak, a jelleme kidolgozatlan maradt, de az főleg a sorozat második felének ártott, meg különösen a végének. Ezt nagyon szépen, alaposan részletezik az SFmag oldalon, nem ismételném meg. Mondjuk, ők szigorúbbak voltak a változtatásokkal, úgyhogy a Blackre vonatkozó szakaszon kívül nem igazán értek egyet velük. 

** Itt jegyzem meg, hogy a sorozat első felével 1, azaz egy bajom van, de az nagy: MIÉRT nem voltak képesek megcsinálni Childermass kaotikus, hogy ne mondjam, karneváli tarot-készletét. Ha esetleg nem volt rá idejük, szóltak volna nekem, boldogan elkészítettem volna kézzel, mert az úgy tökéletes, ahogy a regényben le van írva, és a figurához is úgy illik igazán. 

A képek forrása: Toramp, SFbluestocking, Wikipédia, Moziverzum, Pinterest, Digitalspy, Amazon, IMDB.