Sokan, túl sokan megírták már előttem, miért érdemes megnézni ezt az előadást; ilyenkor már nyomasztóan nehéz megpróbálni hozzátenni valamit az ajánlókhoz. Úgyhogy szubjektív benyomások következnek, némi apró spoilerektől sem mentesen. Mentségem, hogy ennek a darabnak az eseményeit tényleg össze lehet foglalni öt mondatban, és az gyakorlatilag azonos a színház honlapján szereplő ajánlóval. Annál, ami történik, sokkal-sokkal fontosabb a „hogyan”. 

Felnőttkoromban a vígjátékaiért bocsátottam meg Molnár Ferencnek A Pál utcai fiúkat, amellyel gyerekkoromban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.* A Molnár-vígjáték könnyedebb, mint egy Rejtő-féle világfelforgatás: nincs akkora tétje, de nem is váltja meg a világot. Csak kimondja, milyen. A nevetés nyelvén. Mert azt komolyan kell venni, ha tetszik, ha nem. Az nem csomagolás a mondanivalón... de erről már sokszor írtam, többek között itt, most nem ismétlem magam. 

Alföldi Róbert – fotó: © Lakatos Péter

Ha azzal vádolja valaki az Egy, kettő, három című darabot, hogy üres, akkor igaza lesz. Hiszen csakugyan össze lehet foglalni öt mondatban azt, amiről szól. Azon az öt mondaton túl kizárólag poénok sorozatából áll, amiktől a néző leesik a székről a röhögéstől. Csakhogy a végére (érzékenyebb nézők esetében már a felénél) egyúttal fel is bukkan a tudatában az a bizonyos gogoli mondat, hogy „magatokon röhögtök”.

Mert kiderül ám, hogy ez nem akármilyen üresség, hanem konkrétan az, amelyikben élünk. Hogy amíg az ember élvezettel figyeli a nagy-nagy átváltozást, amely Norrison bankigazgató keze alatt folyik – hogyan lesz a valóságot elfedő illúzióból újfajta valóság –, addig tulajdonképpen azt láthatja, hogyan keletkeztek a körülötte levő világ nagy egzisztenciái. Adott esetben éppen a sajátja. Ezek az emberek gyakorlatilag a virtualitásban élnek; nemcsak az átváltoztatott taxisofőrnek nincs köze a valósághoz, hanem a többieknek sem.

Ivanics Tamás, Kovács Máté, Janicsek Péter – fotó © Lakatos Péter

Hogy mennyire nem, az kiderül abban a pillanatban, amikor Norrison előtt is lelepleződik egy illúzió, amibe saját magát ringatta bele: amikor megszűnik mindenható varázslónak lenni, és hirtelen szomorú, nevetséges, felszarvazott férfi lesz belőle. Igaz, csak addig, amíg rá nem jön, melyik az a két mondat, amelyikkel a vetélytársnak vissza tudja adni, sőt, még tetézni is a nevetségességet – de hát ettől boldogabb nem lesz. Egyáltalán: itt senki sem boldog. Elégedett igen, kielégült igen (végül is a probléma oka, mint kb. a világirodalom felében, a szexuális vonzalom**), de boldog nem. Ahhoz kevés a virtuális világ. 

Ahhoz viszont éppen elég, hogy a nézőnek fülig érjen a szája. Ahogy pillanatról pillanatra képes új meglepetésekkel szolgálni a szöveg, ahogy minden mondat összeütközik az elvárásainkkal, mégis azt a világot mutatja, amit ismerünk, csak éppen olyan szögekből, ahonnan még soha nem láttuk – attól a néző vigyorogni fog. Kivéve, amikor együttérző mosolyt vagy éppen keserű fintort produkál. Mert a főszereplő Norrison egy zsarnok (és az ifjú mellékszereplők is a legjobb úton vannak ebbe az irányba, csak kevesebb a mentségük), mégsem rossz ember, nem is értéktelen: lehet vele együtt is nevetni, nemcsak azon, amiket mond. Aztán a néző egyezzen ki a lelkiismeretével arra nézve, hogy mennyire etikus ez a nevetés. (A fotón: Katona Vanda. Fotó: © Mészáros Csaba)

Mivel most nem kritikát írok, csak ajánlót, nincs módom minden színészt méltatni, pedig megérdemlik. Ehhez a darabhoz az kell, hogy a kétsoros mellékszerepet is beleéléssel játsszák: mindenki csavar ugyan Norrison gépezetében, de minden csavarra szükség is van. Alföldi Róbertről viszont nem fogok hallgatni (mégiscsak ő viszi a hátán az egész előadást). Annak idején többek között Márkus László játszotta Norrisont, és egy ekkora elődnek az örökségével megbirkózni mindig nagyon nehéz. Harcol is vele Alföldi: mintha állandóan jelen volna egy árnyék a színpadon. Néha még azt is hallani véltem, ezt vagy azt a mondatot Márkus hogyan mondaná. Pedig Alföldi nem utánozza, egész másképp csinálja meg a szerepet. Sokkal jobban kiemeli például Norrison keménységét, erőszakosságát, ugyanakkor a vidámságát is. (A fotón: Dékány Barnabás – fotó © Mészáros Csaba)

Hogy aztán ezt a Norrisont illuzionistának vagy varázslónak tekintsem, azon azóta kattog az agyam, amióta láttam a darabot. Mivel nálam mostanában a munkám miatt a csapból is kultúrtörténet folyik, különös tekintettel a mágiára, az illúziókra meg a misztikus hagyományra, még a tarot Bűvésze is eszembe jutott, aki szintén lehet akár mágikus hatalmú közvetítő a különböző világok között (aki nagyon alaposan ismeri mindkét világot), akár sarlatán – akár mind a kettő. És pont olyan asztala van, mint Norrisonnak a darabban, még az asztalon levő tárgyak között is vannak megfelelések. Ha nagy leszek, megírom. 

Az előadást streamelve láttam. Köszönöm a lehetőséget (amely tudtommal néhány napig még fennáll), egyúttal részvétem a társulatnak: borzasztó rossz érzés lehetett üres nézőtérrel felvenni ezt a covid idején, úgy, hogy nem robbant minden második mondat után a röhögés, pedig de megérdemelték volna a színészek. 

* Felnőttként már tetszett, de másért, mint amiért ismerőseimnek. 

** A másik felében meg a halál. 

A képek forrása: az Átrium honlapja. A fotókat Lakatos Péter és Mészáros Csaba készítette, az Átrium engedélyével használom őket. A kártyalapot a Wikipédián találtam.