Nincs Agincourt Shakespeare nélkül. Amikor Keegan könyvében láthattam, hogyan nézett ki a közkatonák számára egy késő középkori csata, már tudtam, hogy ezt a drámát nem úszom meg. Nem mondom, hogy folttalan élvezet, de nagyon érdekes figyelni, hogy hogyan oldották meg egy csupasz színpadon, függöny, díszletek és mesterséges világítás nélkül, hogy mégiscsak működjön az a csatajelenet. Azt pedig még érdekesebb, hogy hogyan gondolkodtak a korban az eszményi vezetőről, és milyen eszményt örökítettek át a későbbi korokra. 

Mert a drámabeli Henrik király bizony nem másnak van itt szánva, mint eszményi vezetőnek. Egyszerre kell teljesítenie királyként, hadvezérként, lovagként, (leendő) férjként, és mindegyiket ragyogóan megoldja (mármint reneszánsz fogalmak szerint – bár a legutóbbi esetében némi iróniát mintha érzékelnék).

Kicsapongó ifjúkora miatt ellenfelei rendre alábecsülik, alattvalói közül sem mindenki veszi komolyan: egyesek önérdekből hízelegnek neki, mások meg is próbálják elárulni. Mindegyik helyzetet higgadtan kezeli, mindegyik szereplő hátterével tisztában van, gyakorlatilag belelát a fejükbe, ezért képes arra, hogy minden helyzetben pontosan úgy reagáljon, ahogy az illető megérdemli, a közösség pedig elvárja. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az ő kezéből még a büntetést is hálásan fogadja a megbüntetett – akinek ezek szerint még a saját életénél is fontosabb az, hogy a hazájának méltó uralkodója legyen. Jellemzően a nemesek azok, akik nem veszik komolyan, és a közrendűek, akik mindennél jobban tisztelik. Cserébe az ő vétkeik iránt irgalmasabb, már csak azért is, mert tudja, hogy a saját szűk kis körükből nem sokat tudnak ártani. Akár arra is hajlandó, hogy álruhában közöttük mászkálva belemenjen a játékaikba* – szigorúan úgy, ahogy a felnőtt játszik a gyerekekkel, és egy lépéssel nem megy tovább. Ők pedig imádják, isszák minden szavát. Van is rajtuk mit: ilyen monológokat még a mester se írt akárkinek. 

Ezt a roppant terhet Henrik olyan könnyedén viseli, mint más a mackónadrágot. Mit mondjak, nem irigylem azt, aki át akarná tőle venni. 

Henrik király ugyanis egy mítosz. Shakespeare kell ahhoz, hogy egy mítosz életre keljen, hús-vér alakká váljon, és Shakespeare természetesen meg is oldja, de Henrik király attól még mítosz marad. Elvárhatja az utókor bármely vezetőtől, hogy ugyanezt a teljesítményt nyújtsa, még el is hiheti, hogy ugyanezt a teljesítményt nyújtja az illető, az mind illúzió lesz. Nagyon tetszik, ahogyan a darab elején és végén feltűnő kórus is ezt hangsúlyozza a maga módján: a darab elején arra hívják fel a közönséget, hogy működtessék a fantáziájukat, különben nem fogják látni a csatateret (és tényleg), a végén pedig már előrevetítik, hogy Henrik király utóda mekkorát fog bukni ugyanabban a helyzetben, amelyikben az apa győzött. Mint a mesében: kezdődik úgy, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, és végződik úgy, hogy „itt a vége, fuss el véle”, vagyis beléptet a szövegből, és kiléptet belőle, eddig tartott az alternatív világ, innentől eredj vissza a saját világodba. 

De akkor mire jó ez az egész? Hát arra, amire minden hasonló mítosz. Mintát adni, viselkedésmódokat begyakoroltatni, megmutatni, mi az a tökéletesség, amely felé törekedni kell – és magyarázatot adni a világunk jelenségeire. Ha pedig választani lehet, inkább egy eleven személyiség mutassa be ezt az eszményt, akinek humora is van, és még kocsmázni se röstell, mint egy papírfigura.**

Ahhoz pedig, hogy a csatát lásd – tényleg olvasd a darabot. De Keegant is lehet, akkor még élénkebben fogod tudni elképzelni. Mint egy 4D-s mozi. Komolyan. 

Nyelvtanulóknak: Nehezített a pálya. Ehhez nemcsak a reneszánsz kori angolt kell érteni, hanem még franciául is tudni kell, hacsak nincs lábjegyzeltelt kiadásod. Általában a francia szereplők is angolul beszélnek egymással, azért jambusokat Shakespeare az anyanyelvén kívül nem vállalt; de így is maradnak elég hosszú szakaszok, amelyek idegen nyelven szólnak. Szerintem középfokú franciatudás elég hozzájuk, az a nyelv nem változott olyan sokat, mint az angol. Mint általában, itt is a humoros részek érthetők nehezebben, de nincsenek annyira tele szójátékokkal, hogy túlerőltesse az ember az agyát. Én sokkal könnyebben olvastam, mint más Shakespeare-darabokat. 

* SPOILER: Shakespeare darabjai nem a toleranciájukról híresek; ritkán fordul elő, hogy azt, aki nem angol (vagy ha nem angolok között játszódik a darab, akkor nem a többségi társadalomhoz tartozó), szerethetőnek, tisztelhetőnek, egyáltalán megérthetőnek ábrázolja. Előfordul persze, de nem ez a jellemző. A Brit-szigetek egyéb nemzetiségeit például nagyon szereti kicsúfolni. No, ebben a darabban van az egyik ellenpélda: Fluellen, a walesi tiszt, aki elég nevetségesen tud viselkedni, és még angolul se tud rendesen (kiröhögni való hiba egy Shakespeare-darabban), a végére mégis komolyan veszik és megbecsülik, tekintélyszemélyek dicsérik, a királynak pedig esze ágában sincs tagadni, hogy családilag neki is milyen sok köze van Waleshez. 

** SPOILER: Azért a nőkhöz való viszonya hagy maga után kívánnivalókat, és itt lehet iróniát is érzékelni. Szerelmesnek közel sem olyan tökéletes ez a Henrik, mint vezetőnek. A szerelmet is úgy képzeli el ugyanis, mint a csatát, és többféle módon is céloz arra, hogy semmi kifogása a nemi erőszak ellen. Meg is kapja a végén a francia hercegnőtől, hogy fogalma sincs, tudná-e szeretni, egyébként meg beszélhet a felség akármennyit, vegye tudomásul, hogy ez akkor is elrendezett házasság lesz. Különben is nevetni lehetne Henriken, amint udvarol, ha nem lenne olyan keserű ez a nevetés: egyébről nem beszél, mint hogy ő katonaember, fogadja őt el a nő olyannak, amilyen, bár nem tud jól bánni a szavakkal – de ezt a szöveget konkrétan félóráig mondja, ráadásul úgy, hogy Katherine-nek konkrétan nincs más választása, mint hozzámenni feleségül. Nem csoda, hogy olyan langymatag a válasz. 

Pontszám: 10/8