Erős kis kötet, minden nemzeti irodalomnak ilyen kezdést kívánok. Azok a fajta novellák ezek, amelyek megmutatják a helyit, de mindig megtalálják benne az általános emberit is. Az ilyenekért jó világolvasást tartani. 

Dél-Szudán a Föld legfiatalabb független és elismert állama, 2011 óta létezik és tagja az ENSZ-nek. Ennyi idő alatt nyilván sok mindenre volt már idő, de önálló kultúrát építeni nem biztos. (Igaz, korábban is jó ideje autonóm terület volt már.) Egyébként is több nyelvet beszélnek az itt élő népek, az ugyanannyi gondolkodásmódot is jelent. Elég nehéz dolga van így egy világolvasónak. 

Szerencse, hogy itt van nekünk ez a Stella Gitano vagy Gaitano, mikor hogy írják át a nevét latin betűkkel, aki a területen született, ott élt már a függetlenedés előtt is, tevékenyen részt vesz a közéletben, és még írni is tud, és még le is fordítják angolra. Minden tökéletes. Leszámítva, hogy ahhoz, hogy a könyveit beszerezze valaki, minimum Dél-Szudánig kell menni. Ha megjelentek már egyáltalán. Van egy 2020-as regénye, amelyiknek a fordítója díjat is nyert, de valószínű a kéziratért nyerhetett, mert nemhogy az Amazon, még a WorldCat sem ismeri. 

Kár. Tényleg. Ennek a novelláskötetnek a történetei alapján nagyon megérdemelné a hírnevet. Mindig a kisembert veszik elő, az ő mindennapos nyomorúságát mutatják meg, amelyből ritkán van kiút, ugyanakkor a teljes szövegsorozat hatása annyira mégsem nyomasztó, mint amennyire ebből gondolná az ember. Ott van benne a polgárháború következtében széteső család, de ott van a rendkívül összetartó faluközösség is. Ott van a tűzvész után kizöldülő fa, de ott van a feldolgozhatatlan gyerekkori trauma is.

Egyébként is körülbelül a falu a legnagyobb közösség, amelyik úgy-ahogy még működni tud: az államra számítani nem lehet, kivéve, ha igazságtalanságot kell gyakorolni a kiszolgáltatottak fölött. (Mert itt még nyomorogni is kizárólag a szabályok betartásával lehet, ha pedig várost akarnak fejleszteni, lehetőleg ne legyél útban, se te, se a házad.) Érdekes módon a nagyvárosi élet nem jelent túlságosan nagy törést a helybeliek számára: a szolidaritás megmarad az emberek között, még ha segíteni nem is feltétlenül tudnak egymáson. Ennek ellenében a természetközeli élet sem idillikus, sőt: fájdalmasan brutális éppen olyan könnyen lehet, mint a boldogság forrása. 

Ugyanígy a családtagok közötti kapcsolat sem magától értetődő: megfér benne egymás mellett az összetartozás tudata éppen úgy, mint egymás kölcsönös gyötrése éveken keresztül, még a síron túlról is. Az ősök képe és cselekedetei, amelyekkel védeni akarják az utódokat, gyakran éppen annyira ijesztőek, mint amennyire megtartó erejűek. Ez a történetek leginkább irracionális vonulata, időnként a mágikus realizmust súrolja, ami igen jól áll a novelláknak, vihetnék tovább is. (Utánanéztem: Dél-Szudán lakosságának többsége keresztény, de van egy nagyon jelentős kisebbség, amely a mai napig a hagyományos vallásokat követi. Ezekben a novellákban is erősen jelen van a monoteista vallások előtti hiedelemvilág.) 

Ha van a kötetnek hibája, az az, hogy nem minden történet lezárása meggyőző. Némelyik szinte giccses, máshol túlságosan hirtelen váltást jelent a végkifejlet, míg a korábbi események sokkal hatásosabb fordulatot is lehetővé tettek volna. Az első és az utolsó, az viszont tökéletes, szóval meg tudja csinálni a szerző, biztosan helyre fogja hozni a hibákat a későbbi köteteiben. 

Szóval így kell bemutatni egy születő államot, ragaszkodással, de illúziók nélkül. Úgy, hogy az ráadásul a világ túlsó felén élők tapasztalataihoz is kapcsolódni tudjon.

Ha megdobnának Gitano/Gaitano összes műveivel, hát nem dobnám vissza. Ezt a példányt viszont vissza kell vinnem, mivel a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak tartozom vele: az ő kedves segítségük nélkül soha az életben nem lett volna esélyem beszerezni. 

A kép forrása: Facebook. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/9