Boldogult úrfikorom egyik komoly frusztrációja vált véglegesen múlttá, amikor úgy csukhattam be ennek a jámbor barokk vargának a könyvét, hogy még ha nem is értek mindent kristálytisztán, azért legalább azt értem, hogy mit nem értek. 

Böhmét olvasni rendkívül nehéz. Ha költészetnek tekinti az ember (lehet, hiszen gyönyörű), vagy ha eleve abból indul ki, hogy itt most egy felsőbbrendű igazságban fog részesülni, akkor boldoggá fogja tenni az olvasás. (Jó eséllyel ilyenek voltak azok a korabeli olvasók, akik körében akkora sikereket aratott, hogy még megvédelmezni is hajlandók voltak, miközben a saját egyháza kitagadta. Még mecénásokat is talált közöttük.) Én sajnos hívő emberként sem vagyok ehhez elég egzaltált, főleg, hogy nem is a saját felekezetemről van szó. Nekem Avilai Szent Teréz józansága való. Amikor látni és érteni akarom a másikat, akkor is a racionalitás működik bennem: tudni akarom, mit állítunk és miről.* Nos, most már nemcsak azt mondhatom, hogy kezdem felfogni, Böhme mit állít miről, hanem azt is saját tapasztalatból mondhatom, hogy érdemes megdolgozni érte.

Ez az a fajta szöveg, amelyikhez semmi segítséget nem nyújt a lexikon. Külön-külön minden egyes szó érthető – na de mikor együtt vannak, akkor mihez kezdesz velük: 

Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy ez alatt [a képmás alatt] valamely természetet vagy akár teremtményt kellene értenünk; nem, ez az isteni Ige és akarat örökös képző tevékenysége, Isten Szelleme ugyanis a Bölcsesség erőin belül egyfajta tükörképben játszhatott magával a hasonmás formálódása közben.

Ezek után az is világossá válik szegény bolond olvasó számára, hogy ha idegen szót lát a szövegben, az se azt fogja jelenteni, amit a szótár szerint kéne neki. Vagy csak a legritkább esetben. A barokk körmondatokat meg hagyjuk. (Böhme a XVI–XVII. század fordulóján élt.) 

Ami segít, az sajnos csak az előismeret, semmi más. Egyéb misztikus szövegek alapos ismerete és átgondolása. Böhmének nem volt teológiai előképzettsége, tényleg egyszerű iparosként kezdte a karrierjét,** úgyhogy még azt a szívességet se teszi meg az olvasónak, hogy korábbi teológusok szavaira hivatkozzon az érthetőség kedvéért. Legfeljebb azt a szókincset ismerte és használta, amit a lelkésztől hallhatott a templomban. A kötet szerkesztői azonban számítottak ezekre a nehézségekre, és mindent meg is tettek, hogy segítsenek rajta. Nemcsak jegyzetanyagot adtak a végén (jó sok szómagyarázattal), hanem azzal is segítettek, hogy nem időrendi sorba rendezték a szövegeket, hanem a konkréttól az elvont felé haladva. 

Az első szövegek bűnbánatról és imádságról szólnak, szigorúan ragaszkodva az evangélikus egyház elveihez. (Egyetlen bekezdést szentel annak, hogy a reformátusok tévednek, többet nem foglalkozik velük.) Ezeket legfeljebb azért nehéz olvasni, mert rendkívül repetitívek, „sulykolással” dolgoznak. Nehéz megkülönböztetni egyik bekezdést a másiktól. Ugyanakkor ezeken lehet begyakorolni azt a lassú olvasást, amelyre a későbbi szövegekhez akkora szükség lesz. Továbbá megérteni, milyen ügyesen kapcsolja be Böhme a misztikus gondolkodásba azt az evangélikus elvet, hogy „egyedül a hit által üdvözül az ember”.

A misztikus gondolkodás (nemcsak az evangélikus fajtája) ugyanis abból indul ki, hogy minden, ami az emberben emberi, az az anyagi (és definíció szerint alantas, bűnös) világhoz tartozik. Amikor a misztikus önismeretre biztatja az embert, akkor véletlenül sem azt érti alatta, hogy saját egyéni voltát ismerje meg, ellenkezőleg: arra, hogy azt veszítse el fokonként. Amit ugyanis valódi önmagának tekinthet, az nem emberi. Az a lélek, amely nemcsak Istentől való, hanem egy darab Istenből. Kicsinyben is hordozza a nagyot, és eredetébe mindig visszavágyik. Amiből az evangélikus Böhme azt a következtetést vonja le, hogy az Istenhez való közeledés sem az ember saját érdeme, ellenkezőleg: jele annak, hogy már nem próbál meg ellenállni az Istentől érkező vonzásnak. Önerőből erre nem képes, az erőt is Istentől kapja. 

Az Ige ugyanis, az isteni akarat kiáradásaként, az örök Kezdetet jelentette, és ez így is marad örökké. A Kezdet az örök Egy megnyílása. Általa és rajta keresztül az isteni Erő a lét megismerésévé tétetett. Ige alatt Isten megnyilatkozó akaratát értjük, Isten alatt viszont a rejtőzködő Istent, vagyis az örök Egyet, akiből az Ige örökkön-örökké előtör.

Nagyjából itt kezdődik az elvont rész, amely eljut egészen odáig, hogy hogyan keletkezett a gonosz. Itt már nem csodálkoztam azon, hogy Böhme szövege a saját egyházának sem tetszett, és eretneknek tekintették; de azon sem, hogy olyan sok tisztelője lett, akik áldozatra is hajlandók voltak érte.*** Nem csekély bátorság kellett ahhoz, hogy valaki az ebbéli meggyőződését le merje írni és ki is nyomtatni abban a korban, amikor hol boszorkányokat égettek, hol a felvilágosodásnak előfutárkodtak. 

Ezt meg sem próbálom értékelni, pusztán jelzem, hogy Böhme is sejthette, milyen nehéz érteni azt, amit leír (misztikusok állandó félelme, hogy nem tudják szavakkal kifejezni azt, amit szavakon túli élményként éltek meg), ezért tőle telhetőleg igyekezett legalább nem megnehezíteni az olvasó dolgát, legbonyolultabb szövegeit például kérdezz-felelek formában írta meg. Az alcím (...avagy a Krisztushoz vezető út) nemcsak azt jelenti, hogy a hívő eljut Krisztushoz, hanem azt is, hogy az olvasó eljut az út megértéséhez. Kétszeresen is utazásról van tehát szó, még ha mindkettő metaforikus utazás is. 

Itt van a helye annak, hogy bevalljam: ha Böhme tudná, hogy minek vettem le most a polcról a könyvét, hát kivágna az ablakon. Semmi kegyes célom nem volt: a regényem háttérvilágának vannak erős misztikus vonásai, és időnként tréninget tartok magamnak, hogy el ne felejtsem, én honnan hova akarom eljuttatni a szereplőimet. Hogy közben művelem magam, és építem az egómat („véhéhégre értem ezt a mondatot!!!”), az hab a tortán. Szóval hívőkön és vallásos gondolkodás iránt érdeklődő állampolgárokon kívül azoknak is ajánlom a könyvet, akik hozzám hasonlóan szeretnek mítoszokkal, hiedelmekkel, archetípusokkal dolgozni regényírás közben. Különösen azért, mert az utolsó Böhme-esszé pont a négy lelki alkatról szól, hozzákapcsolva a négy elemhez. Nagyon-nagyon komolyan hozzátesz ahhoz, ahogyan én a hármastáji gondolkodást elképzelem. Ráadásul nemcsak a melankolikus lelki alkatról ír (bár arról a legtöbbet), hanem a másik hármat is alaposan részletezi, amit máshol elég ritkán találni meg. Ez például a kolerikusról:

Helyénvaló, ha az ilyen ember maga nem törekszik hatalomra és dicsőségre; ha azonban felruházzák vele, akkor jó, ha nem engedi meg kedélyének, hogy a hatalma tükrében nézegesse magát, mert rátarti és komisz tűz-szemmel kezd majd látni. A szorgalmas imádságra itt tehát nagy szükség van! 

Amúgy ez speciel nagyon praktikus tanács, a mai napig nem vesztette érvényét, és egyáltalán nem csak evangélikusok szívlelhetik meg. Böhmét most még jobban szeretem, mint azelőtt. 

* Természetesen nem utasítom el élből azt, ami a racionalitás számára idegen, és a tiszteletet sem vonom meg tőle azonnal. Inkább újra és újra visszetérek hozzá. Hosszú távon mindig megéri ez a hozzáállás. Egyetemista koromban azért frusztrált ez a fajta misztika, mert akkor már túl voltam egy misztikáról szóló szemináriumsorozaton, egy sor elsődleges és elemző szövegen, az ókortól a XIX. századig. Ehhez képest fél oldal Böhme végigolvasása után az volt az első reakcióm, hogy „Úristen, nekem ezt értenem kellene”. Csak azért nem ríkatott meg, mert nem vizsgára kellett, úgyhogy elsunnyoghattam. De a szégyen maradt. 

** Azért lett misztikus, amiért a mi Csontvárynk patikusból festő. Kb. úgy is tudott írni Böhme, ahogy Csontváry festeni. 

*** Amikor olvasóklubon meséltem a műről, egy nálam szemfülesebb klubtag ki is szúrta, hogy nem is evangélikus kiadó adta ki a könyvet, hanem katolikus. Nekem föl se tűnt. Pedig hát ismerem a Kairoszt, egyszerűen csak nem jutott eszembe összekötni a kiadót a Böhme elfogadottságával vagy el nem fogadottságával. Ezek szerint még ma is problémás. 

Pontszám: 10/8