Tarja Kauppinen második regénye többféle értelemben véve is játék, de ez egyik értelemben véve sem jelent felhőtlen vidámságot vagy komolytalanságot. Szórakozást igen, a maga sajátos módján; a komikum ugyanis, amely meghatározza a regényvilágot, szatirikus és keserű. A játék ráadásul tágabb is annál, mint ami a komikum működéséhez szükséges: nemcsak a nyelvvel játszik a szerző és/vagy az elbeszélő, hanem az irodalmi hagyományokkal, látszat és valóság kapcsolatával, sőt a szerzői identitással is.

A regény a szerző két évvel ezelőtt megjelent korábbi regényének, A nép igazságának a helyszínein játszódik, majdnem pontosan ugyanazokkal a szereplőkkel, a korábbi mű ismerete mégsem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy értse az olvasó a cselekmény fordulatait. A folytatás műfaji besorolása is módosult kissé: a spekulatív fikció felől elmozdult a társadalmi regény felé. A fantasztikum egyes elemeit megőrizte ugyan (embertől eltérő humanoid faj és természetfölötti lény jelenléte), de ezeknek ábrázolását is a tapasztalati világhoz igazította. A kalandregény-cselekmény is megmaradt, ez azonban éppen a társadalom ábrázolását szolgálja: lehetővé teszi, hogy a szereplők sokféle helyszínen megforduljanak, és az olvasó mindegyikről képet kaphasson, a nyomornegyedtől a palotáig. Mivel az elsődleges cél a szatirikus látásmód érvényesítése, a széttartó elemek is megtalálják a helyüket a koncepcióban. Az alternatív világ, amelyet megteremt, a mi világunk tükörképe: a regényvilágnak a tapasztalati világtól való eltérései tehát csak annyira számítanak eltérésnek, amennyit a tükörkép változtat azon, amit tükröz. A szatíra célja, ahogy mindig, úgy itt is a visszásságok feltárása és kinevettetése. Visszásságok pedig a társadalom minden szintjén akadnak.

A rendszer ellenségében felidézett irodalmi hagyományok közül Rejtő Jenő regényeinek a hatása a legerősebb (világábrázolásuk kezdetben azonos, a nyelvi komikum Rejtőhöz hasonlóan a kontraszthatásra épül, egyes jelenetek pedig csaknem szó szerint idéznek Rejtő-szövegrészeket), de éppen ezeknek a regényeknek a látásmódjával is vitatkozik Kauppinen a leginkább. A kiindulópont mind Rejtőnél, mind Kauppinennél egy többszörösen sérült, embernek nem való, kegyetlen, nyomasztó világ – de míg a Rejtő-regényekben minden esetben felbukkan az a szereplő, aki megválthatja ezt a világot, addig Kauppinennél nemcsak a megváltó, hanem az eljövetelének a reménye is hiányzik.

A Rejtő-regények alvilága az előkelők világának görbe tükre: megmutatja annak torzulásait, bűneit, túlszabályozottságát; ugyanakkor az alvilági élet minden vidámsága sem tudja elfedni azt, hogy az itt élők valaha mind polgári életet éltek, de kiszakadtak belőle, és bár visszavágynak oda, nincs számukra visszatérés. (Ezért van szükségük megváltóra.) Kauppinennél viszont az egész regényvilág egyetlen alvilág. Kezdettől fogva nincs sok különbség előkelők és alávetettek között; az előbbiek még csak meg sem próbálják felsőbbrendűnek mutatni magukat (legfeljebb élelemből jut nekik több, de nem feltétlenül jobb minőségű), és a törvényes rendnek még a látszatát sem tartják fenn. Pozíciójuk pusztán megszokáson alapul, és rendkívül instabil: addig képesek megtartani, amíg bizonyos rítusoknak megfelelnek; ezekről azonban mindenki tudja, hogy puszta illúziók. Egyébként is szinte minden szereplő maszkot visel, azaz rövidebb-hosszabb ideig másnak mutatja magát, mint aki, de egy adott ponton bármelyik maszk mögül felbukkanhat a kiszolgáltatott és szomorú kisember, aki nem hatalmat akar, csak nyugalmat és boldogságot. Kevés eséllyel.

Paradox (ám szatíra létére nem meglepő) módon a regényszöveg mégis szórakoztató. Tere karneváli tér, nyelve a karnevál nyelve. A mondatok eleje és vége, a párbeszédek egymásra felelő mondatai, a fejezetcímek és a fejezetek szövege folyamatos kontrasztban állnak egymással, a hatás pedig minden esetben komikus. Ez olyan dinamikát ad a szövegnek, amely ellensúlyozza a szomorúságot, és újra meg újra előrelendíti az olvasást.

– (…) Tisztavérű zwelfet keríteni gyakorlatilag lehetetlen.

– Ez esetben egy makulátlan erényű honpolgár is megteszi – reflektálta a Tótumfaktum habozás nélkül.

– Máris hozzuk a zwelfet.

 A szerző kiterjedt szókincse tovább erősíti a komikus hatást. Még az sem feltétlenül zavaró, ha egy-egy szó jelentése elcsúszik (pl. a szereplők előszeretettel használják a vérnősző szót ‘perverz’ értelemben, holott eredetileg ‘vérfertőző’-t jelent), hiszen a jel és jelentése közötti kontraszt odaillik a többi kontraszt közé. Különösen a szitkok nagyon fantáziadúsak, ráadásul úgy, hogy a trágárság gyakorlatilag teljesen hiányzik belőlük. Márpedig a káromkodás a legősibb komikumforrások közé tartozik, és az alkotó tehetségét jelzi, hogy mai körülmények között is képes ugyanebben az ősi minőségében működtetni azt.

– Essen tebeléd hétszerte a pusztulat, véred szárassza pocskosra a pók!

– Süly, rezgörj terád, kelevényes izzag!

– Fertéztessen pokolvar s patécs!

– Reszketeg reteknek ráncos, pátrácos, rihes rima!

– Rimája!

– Mije?

– Mondom, nem jól ragoztad!

Soha nem lehet azonban megfeledkezni arról, hogy ezt a karneváli teret az elbeszélő mindvégig mintegy „fölülről” láttatja. Ehhez kapcsolódik a szerzői identitással való játék: a szerző neve természetesen álnév, hiszen magyar szerzőről van szó, ugyanakkor azonos az egyik szereplő nevével is, aki viszont szintén álnévként használja. A Tarja Kauppinen név ugyanis a regényvilágban annyira gyakori (bár ennek azért némileg ellentmond, hogy a fent nevezett szereplőn kívül soha nem találkozunk vele), hogy a „bárki” névmásnak felel meg, így elbújhat mögötte az, aki a bűnei következményei elől menekül. Ez a szereplő az egyetlen, aki a regényvilágban otthon érzi magát: akkor sem lépne ki belőle, ha megtehetné. Ugyanakkor mindig megőrzi a méltóságát, és bármely helyzetnek fölébe is tud emelkedni, vagyis a maga módján szintén „fölülről” nézi embertársait. Mind ő, mind az elbeszélő rendszerint a szatirikus pozíciójában van, tehát nem együtt nevet a szereplőkkel, hanem kineveti őket. Túlnyomó többségük sorsa iránt közömbös, vagy éppen megvetéssel viszonyul hozzájuk, és ennek hangsúlyozására is használja a humort.

– Parancsoltam, igen – bólintott [Kauppinen] határozottan. – Legyen szíves keríteni nekem valakit, akiért nem kár!

Ménkű arcán árnyék suhant át. Tekintete az ablak felé rebbent, mintegy jelzendő, hogy az ország szinte csakis ilyen emberekkel van tele.

A fontosabb szereplők kaphatnak tőle (tőlük) sajnálatot, ha ritkán is, de a seregnyi mellékszereplő iránt semmi részvét nem tapasztalható a regényben. A prostitúció például mint örömforrás szerepel; a prostituált kiszolgáltatottsága nem mutatkozik meg, legfeljebb az, hogy mennyire unalmasnak és kimerítőnek tartja ezt a munkát. Sokatmondó az is, hogy a Kauppinen nevű szereplőről többször is elhangzik, mennyire szereti a hazáját – ehhez képest furcsa, hogy azokat az embereket, akik a hazát alkotják, minden szeretettől mentesen nézi. Ez a részvétlenség önmagában nem volna hibája a regénynek, hiszen kezdettől fogva bűnösként mutatja be Havasfelföld minden lakóját, irántuk pedig nincs ok részvétet érezni – csakhogy ez a részvétlenség akkor sem szűnik, ha a szereplők nyilvánvalóan szenvednek, és képtelenek kitörni kilátástalan helyzetükből, amelybe nem feltétlenül önhibájukból kerültek. Gyakori regényelem az is, hogy egy-egy felismerhető embercsoport összes tagjára kizárólag értéktelenként, nevetségesként, megvetésre méltóként utalnak. Mivel a szatíra azzal az igénnyel lép fel, hogy a tapasztalati világ görbe tükre legyen, az ilyen elemek problémát jelentenek, hiszen a hitelesség ellenében hatnak. Ráadásul ha egy adott szereplőnek pusztán egy-két vonása számít komikumforrásnak, az egy idő után kevés a nevettető hatáshoz.

Akiknek mégis jut részvét alkalmanként (parodisztikus formában, többszörösen kétségbe vonva), azok a fontosabb szereplők – nekik viszont akkor is, ha korábban olyan bűncselekményeket követtek el, amelyekkel másokat taszítottak még mélyebb nyomorba. A regény végére pedig kiderül, hogy mindegyikük meg tud békélni a környező világgal, és megtalálni benne a nekik megfelelő helyet, miközben egyikük sem nyeri el sem a megérdemelt büntetését, sem az emberek bocsánatát – ők is, mindenki más is megváltatlan marad; egyszerűen csak belenyugszanak a helyzetükbe. Ezzel viszont hallgatólagosan elismerik, hogy az a világ, amelyet korábban a szatíra minden eszközével elítéltek, mégiscsak élhető.

A rendszer ellensége másik hibájának azokat a kisebb-nagyobb következetlenségeket tartom, amelyek megakadályozzák, hogy a regény egységes szövegként legyen olvasható. Jobban működne novellafüzérként. Igaz, van cselekményszál, ami összekösse az epizódokat (az uralkodó terve, amelyet az alattvalóival akar megvalósíttatni), de azt a szálat a szereplők gyakran elejtik, a végére pedig teljesen át is alakítják. Ez önmagában érdekes elem lenne, illeszkedne a regénykoncepcióba: az alattvalók ugyanis részint nem tudják, részint nem akarják megvalósítani a tervet, ezért addig módosítgatják, míg teljesen megváltozik, aztán pedig minden további nélkül rábeszélik az uralkodót, hogy az ő variációjukat fogadja el. Ami arra készteti az olvasót, hogy feltegye a kérdést: kié is itt a hatalom valójában? A szerző azonban ezt a kérdést nem teszi fel, ezt a lehetőséget nem használja ki. Többször előfordul továbbá, hogy ugyanaz az információ több fejezet elején is megismétlődik, mintha az olvasó még nem tudná, máskor viszont olyan információk fordulnak elő, amelyekről nemhogy az olvasó, de még a szereplő se tudhatna, mert csak a következő fejezetben fog találkozni azzal, akitől megtudhatja.

A világépítésben még nagyobb ellentmondások maradtak. A regény közepén például elhangzik, hogy az országban matriarchátus van. Ebbe a mintázatba illeszkedik az, hogy az uralkodónak feltétlenül nőnek kell lennie – amit aztán szatírához illően parodizál is a regény, mondván, hogy Doranna azért felel meg fejedelemnőnek, mert mindenkiben vágyat kelt. (Ennek ellentmond, hogy a regény vége felé kiderül: Doranna megjelenése és beszédstílusa önkéntelen tiszteletet ébreszt még az ellenfeleiben is.) Majd feltűnik egy férfi trónkövetelő – amint az egyik fejezetben magánnyal és belső ürességgel küzd a hatalom csúcsán; a másikban pusztán a korrupció növelésére képes; a harmadikban pedig egyszerűen kijelentik róla, hogy ő a legalkalmasabb elfoglalni a trónt, amelyet egyébként is mindenáron akar. Közben Kauppinen (nő létére mindvégig marsall) felveti, hogy hadsereget kell toborozni csupa nőből; ez matriarchátusban normális kellene, hogy legyen – ehhez képest a beszélgetőpartnere megdöbben az ötlettől, később pedig kiderül, hogy maga Kauppinen is abszurdnak szánta. Egy másik hasonló példa Leiden, a zwelf esete. Leiden olyan humanoid fajhoz tartozik, amely rendkívüli butaságáról híres, és időnként valóban nehezen fog fel elemi összefüggéseket is – máskor azonban pillanatok alatt átlátja, hogyan lehet megszervezni a kábítószer-kereskedelmet, vagy hogy hogyan működik a hatalom megszerzése.

Önmagában mindegyik jelenet rendben van, de egyetlen regénnyé összekapcsolva ötletszerűnek tűnik a felbukkanásuk: mindig minden szereplőnek éppen azt a vonását emeli ki az elbeszélő, amelyik az adott helyzetben a legmulatságosabb lehet. Ezért mondom, hogy novellafüzérként jobban érvényesülne A rendszer ellensége. Akkor az ellentmondások egyszerűen alternatív világokat jelentenének, a történetdaraboknak pedig nem lenne szükségük kohézióra: egy témára írt variációkként működnének. 

Az illusztrációkkal kapcsolatban semmi kifogásom. Szabó Borka munkái az alkotói koncepciónak megfelelően ábrázolják a szereplőket, és minden jelenetből pontosan a legjobban megragadható darabot emelik ki. Láthatóan jól ismerte a szöveget, és együtt tudott működni a szerzővel. 

A rendszer ellenségét olyan műnek tartom, amely számos lehetőséget hordoz magában, és ezeknek a lehetőségeknek jó részét ki is használja, de korántsem mindegyiket. Ezért tekintem jobb könyvnek A nép igazságát. A rendszer ellenségének ellentmondásossága, következetlenségei számomra sajnos az élmény ellenében hatnak. Nyelvi leleményei, abszurd humora azonban lendületessé, könnyen olvashatóvá teszi, sajátos szatirikus látásmódja pedig eredetivé.

Pontszám: 10/8