A Jonathan Strange & Mr. Norrell című regényről (magyar fordítása A Hollókirály címen jelent meg) itt írtam részletesen, meghatározó és inspiráló élmény volt. Alább tehát magáról a történetről csak elvétve fogok írni, elsősorban az adaptáció minősége érdekelt (elégedett voltam vele), illetve az alkotói munkával kapcsolatos tanulságai (más alkotóknak is hasznos lehet). 

Amikor adaptáció készül egy olyan könyvből, amely nem egyszerűen izgalmas történetként volt hatással az emberre, hanem egy kicsit kiforgatta a világát a négy sarkából, és még alkotóként is beledöngölte a földbe, akkor az ember kb. úgy fog hozzá megnézni azt az adaptációt, ahogy a macska nyúlkál a pocsolyába, mielőtt eldöntené, hogy belemenjen, esetleg beleigyon, vagy hagyja ott a francba.

Tarja Kauppinen második regénye többféle értelemben véve is játék, de ez egyik értelemben véve sem jelent felhőtlen vidámságot vagy komolytalanságot. Szórakozást igen, a maga sajátos módján; a komikum ugyanis, amely meghatározza a regényvilágot, szatirikus és keserű. A játék ráadásul tágabb is annál, mint ami a komikum működéséhez szükséges: nemcsak a nyelvvel játszik a szerző és/vagy az elbeszélő, hanem az irodalmi hagyományokkal, látszat és valóság kapcsolatával, sőt a szerzői identitással is.

Nincs Agincourt Shakespeare nélkül. Amikor Keegan könyvében láthattam, hogyan nézett ki a közkatonák számára egy késő középkori csata, már tudtam, hogy ezt a drámát nem úszom meg. Nem mondom, hogy folttalan élvezet, de nagyon érdekes figyelni, hogy hogyan oldották meg egy csupasz színpadon, függöny, díszletek és mesterséges világítás nélkül, hogy mégiscsak működjön az a csatajelenet. Azt pedig még érdekesebb, hogy hogyan gondolkodtak a korban az eszményi vezetőről, és milyen eszményt örökítettek át a későbbi korokra. 

Mert a drámabeli Henrik király bizony nem másnak van itt szánva, mint eszményi vezetőnek. Egyszerre kell teljesítenie királyként, hadvezérként, lovagként, (leendő) férjként, és mindegyiket ragyogóan megoldja (mármint reneszánsz fogalmak szerint – bár a legutóbbi esetében némi iróniát mintha érzékelnék).

Frenetikus szatíra, csak sajnos az a baja, hogy pont a legkomikusabb részein inkább sírni lett volna kedvem. De ez csak baj, nem hiba. Vagy ha az, hát nem a film hibája. 

Sose fogok belefáradni abba, hogy mondogassam: a nevetés nyelvén is lehet igazságokat kimondani, a komoly ellentéte pedig nem a vicces, hanem a komolytalan. Nem érdemes fennakadni azon, hogy egy alkotás mennyire alantas eszközöket választ a tanulság megjelenítéséhez – ha egyszer az, amiről szól, szintén nagyon távol áll az életszentségtől.

Boldogult úrfikorom egyik komoly frusztrációja vált véglegesen múlttá, amikor úgy csukhattam be ennek a jámbor barokk vargának a könyvét, hogy még ha nem is értek mindent kristálytisztán, azért legalább azt értem, hogy mit nem értek. 

Böhmét olvasni rendkívül nehéz. Ha költészetnek tekinti az ember (lehet, hiszen gyönyörű), vagy ha eleve abból indul ki, hogy itt most egy felsőbbrendű igazságban fog részesülni, akkor boldoggá fogja tenni az olvasás. (Jó eséllyel ilyenek voltak azok a korabeli olvasók, akik körében akkora sikereket aratott, hogy még megvédelmezni is hajlandók voltak, miközben a saját egyháza kitagadta. Még mecénásokat is talált közöttük.) Én sajnos hívő emberként sem vagyok ehhez elég egzaltált, főleg, hogy nem is a saját felekezetemről van szó. Nekem Avilai Szent Teréz józansága való. Amikor látni és érteni akarom a másikat, akkor is a racionalitás működik bennem: tudni akarom, mit állítunk és miről.* Nos, most már nemcsak azt mondhatom, hogy kezdem felfogni, Böhme mit állít miről, hanem azt is saját tapasztalatból mondhatom, hogy érdemes megdolgozni érte.

Az alapgondolat rendkívül érdekes, akár meglepő is lehet. Abból indulnak ki a szerzők, hogy miközben a női személyiségmintákról és szerepekről örvendetesen sokat írnak és beszélnek az utóbbi évtizedekben, arról jóval kevesebb szó esik, hogyan épül fel és érvényesül megfelelő módon egy egészséges férfi személyiség.

Amire rögtön felkaphatja a fejét a kicsit is tájékozott olvasó, hogy „nem fordítva?” Hát férfi személyiségekkel tele a kortárs és klasszikus irodalom/filmművészet. Ahá, mondaná erre Moore és Gillette, de hány olyat tudsz mondani azok közül a személyiségek közül, aki egészséges is? Na, ugye. Sőt, teszik hozzá rögtön, nagy részük nem is férfi, azaz nem felnőtt, hanem nagyra nőtt kisfiú, vagy maximum kamasz. Példának pedig rögtön fölsorolják Indiana Jonest, Darth Vadert és Patton tábornokot. Mármint az evidens példákon (diktátorokon) kívül, persze. 

Sokan, túl sokan megírták már előttem, miért érdemes megnézni ezt az előadást; ilyenkor már nyomasztóan nehéz megpróbálni hozzátenni valamit az ajánlókhoz. Úgyhogy szubjektív benyomások következnek, némi apró spoilerektől sem mentesen. Mentségem, hogy ennek a darabnak az eseményeit tényleg össze lehet foglalni öt mondatban, és az gyakorlatilag azonos a színház honlapján szereplő ajánlóval. Annál, ami történik, sokkal-sokkal fontosabb a „hogyan”. 

Felnőttkoromban a vígjátékaiért bocsátottam meg Molnár Ferencnek A Pál utcai fiúkat, amellyel gyerekkoromban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.* A Molnár-vígjáték könnyedebb, mint egy Rejtő-féle világfelforgatás: nincs akkora tétje, de nem is váltja meg a világot. Csak kimondja, milyen. A nevetés nyelvén. Mert azt komolyan kell venni, ha tetszik, ha nem. Az nem csomagolás a mondanivalón... de erről már sokszor írtam, többek között itt, most nem ismétlem magam. 

Erős kis kötet, minden nemzeti irodalomnak ilyen kezdést kívánok. Azok a fajta novellák ezek, amelyek megmutatják a helyit, de mindig megtalálják benne az általános emberit is. Az ilyenekért jó világolvasást tartani. 

Dél-Szudán a Föld legfiatalabb független és elismert állama, 2011 óta létezik és tagja az ENSZ-nek. Ennyi idő alatt nyilván sok mindenre volt már idő, de önálló kultúrát építeni nem biztos. (Igaz, korábban is jó ideje autonóm terület volt már.) Egyébként is több nyelvet beszélnek az itt élő népek, az ugyanannyi gondolkodásmódot is jelent. Elég nehéz dolga van így egy világolvasónak. 

Zalka Csenge Virág nevéhez már számos mesekönyv köthető. 2019 óta minden évben legalább egy, de akár két kiadvánnyal is jelentkezik a magyar könyvpiacon, korábban pedig angol nyelven is jelentetett már meg többek között magyar népmesékből készült válogatásokat is. Kiadványaiban mindig hagyományos történeteket (népmeséket, mondákat, mítoszokat stb.) dolgoz fel magas színvonalon, miután mesemondóként sokszor, sokféle közönség előtt kipróbálta már őket. Mindig a történetek kevésbé ismert, vagy éppen a nagyközönség előtt még teljesen ismeretlen változatait használja, amelyeket ő maga kutatott fel hazai levéltárakban és nemzetközi gyűjteményekben. Ezáltal újra és újra bebizonyosodik, hogy az úgynevezett hagyomány egyáltalán nem homogén, sőt, nagyon is összetett, sokrétű jelenség.

A jelen kiadvány először is azért foglal el különleges helyet a megjelent kötetek között, mert Zalka „saját” meséit tartalmazza. Azért kell rögtön idézőjelbe is tenni a „saját”-ot, mert már a címlap „újraálmodott népmesék”-ről beszél, az előszó pedig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy hol is van pontosan a határ a hagyományos történet és az egyéni történet között. 

Zalka Csenge legújabb mesekönyvéről írtam kritikát az Alföldnek. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Mi másért vettem meg tavaly ezt a könyvet, mint az első harmadában elmesélt apokalipszis-mítoszért. A többi része is érdekes, de mítoszmesélésben még mindig Platón a legmenőbb.* Még akkor is jól csinálja, ha rosszul csinálja. 

Tavaly szeptemberben ugyanis apokalipszistörténetekről hallgattam előadást a Trefort-kertben (itt írtam róla), és ámulva-bámulva tudtam meg, hogy a visszafelé forgó idő ötletét vagy Platón találta ki, vagy ő jegyezte le először. Mint a Hyperionban, csak itt az egész emberiségre érvényes az, hogy egyszer csak elkezd visszafelé élni, egyre fiatalodni, majd eltűnni – sőt, még az összes halott is visszatér a földből, szép sorban, amíg el nem fogynak.