Tricksterekről olvasni mindig öröm.* Ha az illető trickster még történelmi személy is ráadásul, aki lazán túlélt két diktatúrát, egy világháborút meg egy szovjet fogságot, és a legutóbbiban még jól is érezte magát, akkor az öröm hatványozódik. 

Karig Sárát életem nagy részében kizárólag a Népek meséi sorozat szerkesztőjeként ismertem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi és ennyiféle kötetet szerkesszen – nem is gondoltam volna, hogy mindegyikhez értett is, inkább azt, hogy a munkát irányította. Tévedtem. Többek között erről a munkájáról is szól ez az interjúkötet, de mérhetetlenül többről is.

Magyar fordításban: Tűzfény. Szinkronos változatának linkje lentebb. 

Első nézésre szórakoztató, többedikre megvitatható, személyes tapasztalatom szerint minél többször nézi az ember, annál nyugtalanítóbb. Baráti beszélgetésekhez jó anyag, irodalombolondoknak izgalmas összehasonlítási alap. Nagyszerű filmnek tartom, nem feltétlenül azért, amiről szól (bár az sem akármi), inkább azért, ahogyan meg van csinálva. 

Egy százhetven éves fogalom, amellyel nemcsak koránál, hanem eredeténél és kiterjedt hatásánál fogva is számolni kell. Hamvas Bélától Martin Luther Kingen keresztül Mahátma Gandhiig elég sokan beszéltek és tettek azért, hogy komolyan vegyék. Angol szakos egyetemista koromban vizsgáztam a kitalálójának az életművéből; most újraolvastam ezt az esszét, és ajánlom a megvalósított amerikai álom történetével, a Waldennel együtt. Nem hosszú, és természetesen magyar fordításban is megjelent, legalább háromszor. Szóval nemcsak érdemes, hanem könnyű is visszanyúlni a forráshoz. 

Újraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem. 

Az élőhalott állapotból való feltámadás története A csodatevő, amelyért egy-egy Oscar járt Anne Bancroftnak és Patty Duke-nak. A világ legszebb történetei közé tartozik, ahogyan a siketvak kislányt megtanítják kommunikálni, megismerni a világot, kibontakoztatni önmagát. 

Helen Keller történelmi személy volt, 1880-ban született az USA Alabama államában. Másfél éves korában olyan súlyos betegséget kapott, amelyet túlélt ugyan, de vakon és siketen kellett élnie tovább. Hatéves korában fogadták fel mellé Anne Sullivant, a húszéves, épphogy csak végzett tanárnőt, aki maga is pontosan tudta, milyen érzés vaknak lenni, bár az ő látásán több műtét segítségével addigra már javítani lehetett. A film Keller visszaemlékezései alapján meséli el azt a néhány hetet, amennyi ahhoz kellett, hogy Sullivan megtanítsa neki, mi is az a nyelv. (A szójáték nem szándékos – de mellesleg Keller felnőttként beszélni is megtanult, úgy, hogy nem hallotta saját magát. Léteznek róla filmfelvételek is.) 

Újraolvasás vége. De jó lenne egyszer színpadon látni. Levegőt alig kapnék. 

Adj az átlagos, illetve az átlagosnál tisztességesebb és szelídebb ember kezébe hatalmat, aztán nézd végig, ahogy cselekedeteiben pontosan azzá a zsarnokká válik, akit a legmélyebben megvet. Pech, hogy közben megmarad a lelkiismerete, szóval még bele is roppan. Ami nem vigasztalja azokat, akiket előzőleg szintén beleroppantott, ellenfeleik és sajátjaik buzgó helyeslésével. 

Soha nem olvastam még sci-fit, amelynek a világába ennyire szervesen és magától értetődő módon épült volna be a vallás. Ha fantasztikus irodalmat olvasok, elsősorban a háttérvilággal lehet engem megvenni – itt is a sci-fi műfaji követelményei és a keresztény (közelebbről római katolikus) gondolkodásmód egymásba játszása érdekelt mindvégig a legjobban. A cselekmény jóval kevésbé, de erről a könyv nem tehet, én vagyok így bekötve. Egyébként nagyon hosszú ideig is olvastam, de ennek sem a könyv volt az oka.* 

Óvatosan közelítettem ehhez a könyvhöz, mint úgy általában az ezotériához, de nem kellett volna. 

Már az alapkoncepciója is nagyon érdekes. Abban az időszakban jelent meg, amikor már nem igyekeztek elfojtani az irracionálist a művészetben, de még nem kezdődött el a bóvlidömping. (Mondjuk, Szepes Mária neve garancia arra, hogy nem bóvlit fogok kapni.) Tetszik, ahogyan a pszichoanalízist összekapcsolja az ezotériával, egyfelől úgy, hogy minden motívumot archetípusként kezel (Jung), másfelől úgy, hogy nagyon sokszor hangsúlyozza azt is, hogy a motívumkombinációk jelentése viszont mindig személyre szabott (Freud). Én ezt az egészet kívülről nézem, de ha jól meg van csinálva, szeretem nézni. 

Szeretek olyan egzotikus irodalmakban kutakodni, mint a finnugor nyelvű népekéi, különösen, ha a népművészetükről van szó. Népköltéseket, népmeséket sokat olvastam már tőlük. Természetesen a konkrét szerzővel bíró szövegeik is érdekelnek. Mivel főleg Oroszországban élnek, „oroszországi nemzetiségek” címkével szerepelnek a blogon. 

Erre a könyvre sokáig vártam, végül ajándékba kaptam meg, köszönöm szépen. Tetszik is, nem is. Elvileg manysi (régebbi nevükön vogul) és hanti (régebbi nevükön osztják) népköltészeti alkotásokat tartalmaz, köztük epikus, lírai és drámai szövegeket, azaz teremtésmítoszokat, medveénekeket, dalokat, még egy alakoskodó játékot is.

Hiánypótló kiadvány került a magyar könyvpiacra. Az Egyem a szíved a XX. század első harmadának gótikus német irodalmából válogat meghatározó novellákat, amelyek nem jelentek meg korábban magyar nyelven.

Az antológiába került szerzők nagy része ismeretlen lehet a szélesebb magyar olvasóközönség számára, éppen ezért nagy szükség lett volna a novellák kulturális hátterének, keletkezésük kontextusának ismertetésére. A kiadvány azonban sem elő-, sem utószót nem kapott, mindössze az alkotói életrajzokat tartalmazza. Angol nyelven keletkezett klasszikus és kortárs rémtörténetekből számtalan kötetet összeállítottak már: brit, amerikai, skót, walesi, ír szerzők novellái magyar nyelven is rendszeresen megjelennek. Az ritkábban fordul elő, hogy más nemzetek szerzői is bekerülnek ezekbe a kötetekbe, és olyankor is az angol nyelven alkotók maradnak többségben. Nagyon örvendetes volna, ha a német nyelvű irodalom rémpanoptikumát más, az Egyem a szívedhez hasonló színvonalon összeállított, például francia vagy orosz anyanyelvű válogatások követnék.

A kötetről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.