Ezt én minimum a késő prekambrium óta el akartam olvasni. Gyakran előfordult, hogy az éppen olvasott szakirodalom hivatkozott rá, továbbá tudtam, hogy az általam tanulmányozott brit írók, költők könyvtárában megvolt, és használták is. Tanultam arról, hogy a melankóliáról egymagáról többet írtak, mint a másik három vérmérsékletről együttvéve, és egyértelműnek tűnt, hogy ez a XVII. századi monstrum alapmű kell, hogy legyen a témában. Nekem pedig ezt a témát most nagyon alaposan körül kell járnom. Aztán az sem csökkenti a mű jelentőségét, hogy a fülszöveg szerint a modern európai civilizáció egyik alapkövét adja.

Több okból is örülök tehát, hogy Képopera molytárs kihívásának köszönhetően kénytelen voltam legfeljebb két hónap alatt abszolválni ezt a bizonyos alapművet. Amelyről olvasás közben az is kiderült, hogy csaknem enciklopédikus tudást rögzít, rengeteg hivatkozást tartalmaz egyéb művekre. Valamint az, hogy kiválóan lehet belőle latin nyelvvizsgára gyakorolni. A szerző ugyanis abban a korban alkotott, amelyben már lehetett nemzeti nyelven komolyan vehető munkát írni, de még a latin nyelven alkotott műveknek volt nagyobb presztízsük. Ezért a könyv gyakorlatilag kétnyelvű, én pedig igazából nem ezerkétszáz, csak hét-nyolcszáz oldalt olvastam el, amennyiben rendszeresen előbb latinul, majd szabad angol fordításban közöl minden idézetet. (Sokkal ritkábban görögül is.) Ha valamilyen témát illetlennek ítél, akkor oldalakon keresztül húzódik a latin szöveg, és nincs is fordítás. Bevallom, ezt a kb. nyolc oldalt teljes egészében átugrottam, főleg a február végi határidő okán, de vissza fogok térni hozzájuk, az tuti.

Leginkább mégis azért örülök ennek a könyvnek, mert túl vagyok rajta. A határidő nélkül ki tudja, meddig tartott volna átverekedni rajta magam. Nem a latin miatt.

Nagy könyv, fontos könyv, megkerülhetetlen könyv (főleg a mérete miatt), de nem ok nélkül fordult ki a kezemből húszéves koromban. Ez nem a mai olvasási módszerekhez készült. Akik ezért évszázadokig rajongtak, azoknak vagy semmi egyéb dolguk nem volt, vagy kiválóan elvoltak egy-egy könyvvel évhosszat, és oly mértékig tisztelték a szerző műveltségét, hogy legfeljebb tudat alatt, szégyenkezve vették észre egy-egy durvább önellentmondását, nem is szólva a források kitekeréséről.

Mert Burton (is) az a fajta szerző, aki szerint ha egy idézet a szövegkörnyezetével együtt már nem az ő álláspontját bizonyítja, akkor ám vesszen a szövegkörnyezet, sőt: ha a pontosan idézett szöveg önmagában sem az ő álláspontját bizonyítja, akkor vesszen a pontos idézet is. Ráadásul még az a rossz tulajdonsága is megvan, hogy nem mindig lehet azonosítani az ő álláspontját, mivel egyik oldalról a másikra minden további nélkül száznyolcvan fokos fordulatot tud venni az érvelés.* Még az előszó is elismeri, hogy a munkának számos hibája van, de persze oly ügyesen és (ál)szerényen megfogalmazott módon, hogy az olvasónak már eszébe se jusson hibákat keresni. Csak hát az van, hogy keresni nem is kell, beleugranak azok az arcába keresés nélkül is.

Kezdve azon, hogy már a mű alaptémájának a definíciója sincsen rendben. Mert ez a könyv nem a melankolikus vérmérsékletről szól, hanem az őrületről mint olyanról, a melankóliát azonban nem egyszerűen az őrület szinonimájaként kezeli, hanem hol az őrület szinonimájaként, hol a vérmérséklet megnevezéseként, ahogy éppen eszébe jut, és találja ki az olvasó, mikor melyiket használja.

Mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Akkor sem, ha különösen a vége felé rendszeresen átkapcsoltam gyorsolvasásra, mert az angol barokk körmondatok rendkívül fárasztóak, és nagyon szeretik hatszor hatféleképpen elmondani ugyanazt, amiről én már elsőre rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Nem bántam meg, annak ellenére, hogy Burton azt a fajta komédiát műveli, amelyet ki nem állhatok (ld. Erasmus, sőt Maturin írásait [összeborzadva feljajdul]). Ettől a fajta felülről alánézős, a világot apró, nyüzsgő emberkék kavalkádjának mutató, ennyi-őrült-között-csak-én-vagyok-helikopter komédiától jobb esetben elalszom, rosszabb esetben hányingerem lesz. Mégsem bántam meg az olvasást. És nemcsak azért, mert régi adósságomat végre letudtam, és mindent, amire tudom, hogy később szükségem lesz, kiírtam belőle, tehát többet nem kell végigszenvednem.**

Azért nem bántam meg, mert akár megkaptuk a melankólia ellentmondásmentes definícióját, akár nem, ez a Burton-féle elbeszélői hang tökéletesen (és kimerítően) megmutatja, mit is jelent a hagyomány szerint melankolikusnak lenni. Akár akarta, akár nem, ő lett a Melankolikus Elbeszélő, felülről nézője az őrült világkomédiának; okos, halk szavú, szomorú, ritka öntelt és erősen rosszindulatú, aki egyszer-egyszer akár még a saját hibáit is hajlandó észrevenni,*** és hamiskás(nak szánt) félmosollyal be is vallja őket, mintha azt mondaná: látjátok, milyen jó fej vagyok, még azt is elárulom, hogy ÉN is tudok hibázni, ugye még jobban szerettek érte? Elég rémes érzés az ilyen embernek szemébe mondani, hogy: NEM.

Nem bántam meg, mert a sok apró anekdota között, amelyeket felsorol, számos olyat találtam, amelyet későbbi nagy írók felhasználtak a regényeikhez, szóval irodalomtörténeti érdekességnek is teljesen jó a könyv. És nem bántam meg azért sem, mert tényleg meg lehet tudni belőle jó sokat a melankólia (sőt a többi három vérmérséklet) kultúrtörténetéről, vagyis pontosan arról, amit kerestem benne. Még mágikus recepteket is tartalmaz. Ötletforrásnak kiváló, értem, hogy miért használták annyian.

Csak ne kellett volna ehhez az egészet végigolvasni.

Egyébként a Gutenberg.org oldalra feltöltött verziót olvastam, amely egy (általam csatolt) XIX. századi kiadás alapján készült, csak jegyzeteket illesztettek a végére. De a jegyzetek gyakorlatilag kizárólag hivatkozásokat tartalmaznak arra, hogy melyik idézet honnan való. Iszonyú munka lehetett összeállítani, hogy milyen könyvekből dolgozott Burton. Nem arra valók, hogy végigolvassa őket az ember, hanem arra, hogy utánanézzen egyik-másik idézet forrásának.

* SPOILER Olyan apróságokat már meg se említek, hogy az őrület egy közveszélyes fajtájának tartja azt, ha valaki kizárólag a saját vallását tekinti egyetlen igaz vallásnak, holott igazán mindenki felfoghatná, hogy az egyetlen igaz vallás a lutheránus, ezt bizonyítja a következő Szent Ágoston-idézet is… Nem viccelek, ez teljesen komoly érvelési módja a szövegnek. Illetve az érvelő teljesen komolyan veszi. Bocs minden evangélikustól, gondolom, világos, hogy nem ellenük szólok. Másik kedvencem: Amit itt a nőkről írok, az mind igaz, ők is bevallják, ezt bizonyítja a következő idézet is, amely egy nő szájából hangzik el Pietro Aretino vagy Geoffrey Chaucer művében. Igen, jól tetszenek látni, férfiírókat idéz, és nem éppen dokumentumjellegű műveket, mint pl. a Canterbury mesék.
** Esetleg, ha a munkaköröm része lesz, vagyis fizetnek érte. Sokat.
*** Ellentétben, mondjuk, Maturin hibátlan erényű hőseivel. Ezért nem csillagozom le Burtont, míg a Melmothnak még sok is volt az a kettő és fél. Nem csillagozom le, értékesnek tartom, csak nem nekem valónak, ezért nem kap csillagot egyáltalán.

Ezt 2019. február 24-én írtam. 

Az életben nem találtam volna ki a választ az alcímben feltett kérdésre: ugyanazt a dialektust beszélik. Illetve nyelvet. Illetve többféle változatban. Illetve…

Szóval van ez a „Moselfränkisch”. A nyugati középnémet (!) nyelvjáráscsoporthoz tartozik (asszem, nem akarom tudni, hány változata van a német nyelvnek), és a három országon átkanyargó Moselle partján beszélik. Annyiféle változatban, hogy helyenként hangzásra/szóhasználatra meg lehet mondani, ki melyik faluból jött.

Ezen a területen éltek pár száz éve a jelenlegi erdélyi szászok, innen vándoroltak keletre, és ennek a nyelvjárásnak a mai változatát beszélik ma is.

És erre a területre esik Luxemburg egész területe. Amelynek három hivatalos nyelve van: a német, a francia és a luxemburgi. Ahogy Kanadában nem kaphat az ember állást még a tundra közepén álló egy szem postahivatalban se, ha nem tud két nyelven folyékonyan, ugyanúgy Luxemburgban is, ha valaki egy hivatalban a három nyelv bármelyikén megszólal, a tisztviselőnek kutya kötelessége azon válaszolni neki. Az oktatás is három nyelven folyik, bár persze nem sztereóban. :)

A lëtzebuergesch nyelvet, bár a moselfränkisch része lenne, önálló nyelvnek tekintik, mert egyrészt egy önálló állam hivatalos nyelve (bár egyébként Belgium németek lakta részein is használják), másrészt köz- és irodalmi nyelvváltozata és természetesen irodalma van. Én a német érettségimmel esélytelen, hogy értsem (pedig például a svábot még beszédben is egész jól tudom követni), legfeljebb az írott változatát, azt is sok gondolkodás után. Ember legyen a talpán, aki ennyi némettudással kapásból érti, hogy mi az a „fënnefandrësseg”.*

Az érti a luxemburgit, aki a moselfränkisch valamelyik változatát beszéli, és egy kicsit konyít a franciához, mert francia jövevényszavakkal van tele. Még saját helyesírása is van, egyedi ékezetekkel. És saját nyelvjárásai, ami azért szerintem már tényleg túlzás. :) Szám szerint nyolc darab. Egy akkora országban!

Hogy minek nekem a luxemburgi nyelv? Természetesen világolvasáshoz kell. Szerencsére a regény, amelyet luxemburgi írótól olvastam, megjelent magyar fordításban. A nyelv központi probléma benne, már csak azért is, mert a szereplők Olaszországból emigrálnak Luxemburgba, és nem mindenki hajlandó megtanulni luxemburgiul, mondván, hogy olyan hangzása van, mintha üveget törnének össze. De még aki megtanulja, az is érzékeli, hogy amit Differdange-ban beszélnek, az különbözik a(z olyan húsz kilométerrel arrébb beszélt) fővárositól, és ez ám értékítéletet is hoz magával.

Tanulság: Egyetlen terület sem lehet olyan kicsi, hogy ne lehessen különbségeket felfedezni benne. És ezek miatt ne nézzenek le valakit. :/

Ezt a videót találtam, aki luxemburgiul szeretne tanulni, első lecke… Német felirat és lassú beszéd. :D

* Fünfunddreissig.

A képet itt találtam.

Ezt 2017. június 6-án írtam. 

Nem is olyan kevés, főleg, ha egy olaszt is hozzászámolunk... Luxemburgi irodalmat olvasok.

A Mrs. Haroy avagy a bálna emlékezete című luxemburgi család- és identitásregény egyik fő helyszíne San Demetrio. (Voltaképpen San Demetrio ne'Vestini a neve.) Ez ugyanis a regénybeli család származási helye, és Olaszország középső részén található. (Attól lesz a család tagjainak identitásválságuk, hogy nem mindegyiküknek ugyanaz a hazája, és nem mindegyikük teheti meg, hogy a hazájában él.) Ahogyan a regényben is többször említik, Abruzzo régióban fekszik, a legközelebbi nagyobb város pedig L'Aquila, amelyről a régión belüli tartományt is elnevezték.

A regényben San Demetrio picike falu, amelyet sorra elhagynak a fiatalok, amelynek még vasútállomása sincs (a L'Aquilából induló vonatra szállnak fel a szereplők), mozija ellenben kettő is, az egyik egyházi, a másik világi.

Templom természetesen van, szintén kettő. Az egyiknek a védőszentje – ki lenne más, mint – Szent Demeter, akihez a regény egyik elbeszélője sűrűn imádkozik gyerekkorában, nem éppen szent dolgokért könyörögve. :) Hogy melyik Szent Demeter – mert volt belőlük vagy nyolc –, az nem derül ki. A másik a Madonna-templom.

A mai falu honlapja: http://www.comune.sandemetrionevestini.aq.it/index.php

A másik fő helyszín: Differdange. (Azaz luxemburgi nyelven Déifferdeng, németül Differdingen.) Az a város, ahová a családtagok elszármaznak, ahonnan időnként visszatérnek... vagy nem.

Luxemburg tizenkét városi jogú települése közül az egyik. Valóban a belga-francia határhoz közel fekszik, és valóban iparváros: acélgyártásból gazdagodott meg. Ebből a regényben nem sok látszik: az első nemzedékek életében még csak alakul az a gazdagság, a későbbieket meg nem érdekli.

Régi város, több száz éves, még vár is található benne, igaz, hogy a Miami Egyetem lakik benne. :) Saját focicsapata van.

Meg honlapja, többnyelvű: http://www.differdange.lu/

Az pedig nem tréfadolog Luxemburgban. Mármint a többnyelvűség.

Ezt 2017. június 6-án írtam.

Kedves elvetemült világolvasó molyok! (Akik pontosan tudjátok, mekkora élmény lesothói, Costa Rica-i, vanuatui vagy dzsibuti* szerzőtől származó irodalmi alkotásra lelni.)

Drága egzotikumra éhes molytársaim! (Akik rávetitek magatokat mindenre, amiben van hajózás, mitológia, néprajz, kultúrtörténet, hadtörténet és/vagy gasztronómia.)

Végül pedig kedves mindazok, akik szeretik a kalandos cselekményt és a sokféle egyéniségből összeálló szereplőcsapatokat! (Izomember, íjász, gyógyító, bölcs öreg, navigátor stb.)

Vigyázó szemetek Tongára vessétek! 

Ki hallott közületek a középkorban létezett Tongai Birodalomról? Hát én is csak pár hónapja.** Írtam is róla aztán önálló bejegyzést. Idáig nem hallatszott el a híre, pedig egy európányi területen uralkodott Tonga királya annak idején, míg létezett ez az állam. (Annak nagy része persze víz, de ettől nem vált egyszerűbbé az irányítása, sőt.) A kiadvány elejében részletes térkép mutatja a birodalom egészét,*** hogy mely szigetcsoportok tartoztak bele, és merre voltak a határai. Azokról a területekről, amelyek a határokon kívül estek, csak utazók meséi hangzanak el a regényben (így esik szó érintőlegesen Nan Madolról Mikronéziában, amelyről itt olvastam először, vagy Új-Zélandról, amelyet nem sokkal korábban fedeztek fel a polinéziaiak), de mivel ezek a mesék, mondák is létező polinéziai meséken, mondákon alapulnak, tökéletesen illeszkednek a történetbe, nem is kell ide ennél több.****

Feljegyzések nem maradtak Polinézia ekkori történelméről. Nem mintha nem létezett volna írásuk. A regényből ez is kiderül: az írás ismerete és használata kizárólag az uralkodói család kiváltsága volt, mindenki más számára tilos. A történet szerves része ez a probléma. Ilyen körülmények között érthető, ha kevés volt a feljegyzés, az a kevés nem sok eséllyel maradt fenn több száz éven át, az elolvasásuk tudománya pedig könnyen kopott. Arra a kevésre, ami megmaradt, kellett alapoznia a szerzőnek a regény történelmi hátterét, és igen ügyesen csinálta. Amit csak tudott, azt beleillesztette. (Nem is ajánlom, hogy olvasás közben utánanézzetek a történelmi személyeknek, mert tele van spoilerrel a net!) Azt kell mondanom, Taumoefolau tényleg a maximumot hozta ki abból a kevésből. Még akkor is, ha ő tagadhatatlanul akkor ír jobban, ha éppen semmi igazolható esemény nincs az előtérben, hanem ő találja ki a cselekményt.

De mégis milyen alapon? Ha nincs feljegyzés, akkor mi az, ami működik?

Elsősorban a szóbeli hagyomány. Helyzeti előny, hogy a szerző a középkorban uralkodó királyi család kései leszármazottja. A családi szóbeliséget pedig soha ne tessék alábecsülni: én nem vagyok arisztokrata, de még én is százötven évre visszamenőleg tudok anekdotákat a családi krónikából. Hatványozott pedig a hagyomány ereje ott, ahol feljegyzések nélkül kellett fenntartani a történelmi események emlékét. Aztán léteznek még egyéb mondák és verses regék is, amelyek mind szépen megtalálják a helyüket a cselekményben – például Új-Zéland felfedezése és benépesítésének kezdetei***** vagy a Sangone teknőc maradványaiért folytatott küzdelem. És ott az egész polinéz mitológia, amelynek istenségei a legváratlanabb helyeken tudnak felbukkanni. Illetve nem ők személyesen, hanem a róluk szóló történetek. 

Aztán ott vannak a régészeti ásatások eredményei, és ott van mindaz, amit a mai néprajzi ismeretek alapján ki lehet következtetni a régebbi idők szokásrendszeréről (hajózás – ennek utána is néztem, írtam is róla –, fegyverkészítés, építkezés, szövés, főzés stb.). Taumoefolau határozottan ebben a legjobb. Ennél tökéletesebben nem csinálhatja meg író a házi feladatát. Szerintem órákat töltött a múzeumban, és vagy harminc vastag füzetet jegyzetelt tele, hogy a megfelelő helyeken bármit életre tudjon kelteni. Minden tiszteletem az övé, ez iszonyú munka volt. Nemcsak azért, mert sok mindennek utána kellett néznie, hanem – és elsősorban – valami egészen másért.

Ez az ember pontosan tudta, mit akar a könyvével, és milyen közönségnek szánja.

Először is azt akarta, amire a történelmi regényt (avagy fikciót) mint műfajt kitalálták: nemzettudatot építeni a saját hazájában. Egy olyan államban, amely évszázadokig gyarmatként létezett, amelynek őslakóit következetesen alsóbbrendűként kezelték, és amelynek semmi olyasmije nem volt, amit a gyarmatosítók egy kultúrához elengedhetetlennek tekintettek (írásbeliség, kerék, fémek stb.). És akkor jön egy kalandregény a XII. századról, hatalmas termetű és/vagy rendkívül ügyes és/vagy igen bölcs hőseivel, akiknek az életéből látványosan nem hiányzik sem a kerék, sem a fémművesség, ellenben mindaz, amijük van, tökéletesen elég egy teljes értékű kultúra működtetéséhez. Nekem konkrétan az utószóig le se esett, hogy nincsen kerekük, annyira nem hiányzott. Tényleg, mi a francnak az óceán közepén kerék? Oda hajó kell, az meg van. A fémek hiánya is csak valahol a felénél kezdett feltűnni. Így kell, kérem, öntudatot építeni egy közösségnek. Túl jól is csinálja Taumoefolau, azt azért meg kell jegyeznem. Tán nem kéne ennyire idealizálni azt a Tongai Birodalmat. Minden alattvalója számára békét teremt, és aki ellene fordul, az csak gazember lehet… au. Volt brit alattvalóként lehetne több eszed is. Mindegy, ez a regénynek nem árt. Majd ír mellé másik tongai író másikat, amelyik kritikusabb.

Másodszor pedig azt akarta, amihez (sajnos) elengedhetetlen, hogy a volt gyarmatosító nyelvén írjon: nemzetközi elismerést szerezni a polinéz kultúrának. Na, ez maradéktalanul sikerül. Még turistacsalogatónak is tökéletes a regény. Ha nem volna ennyire piszok messze, és nem volna annyira macerás odajutni, már keresgélném is az akciós repülőjáratokat a neten. (Kizárólag szezonon kívülre, mert nem turistákat akarok nézegetni, hanem piramist meg menhireket meg barlangot meg földkemencét meg csontokat a múzeumban.) Ahogy fentebb írtam: attól, hogy ez a XII. századi csiszolt kőkorszak, semmi nincs benne, amire az ún. „felsőbbrendű” európai olvasó azt mondhatná, hogy „primitív”. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy lehet látványos csatajeleneteket produkálni fém felhasználása nélkül, ide tessék jönni. Még brutálisabb is, mint fémmel, de tényleg. Nekem sok is volt időnként. Hogy milyen kreatív az ember, ha gyilkolóeszközöket kell összerakni… És ott a látványos párhuzam az európai lovagkorral: egy-egy több nemzedéket túlélő fegyvernek neve és önálló legendája van. 

Nemcsak csatajelenetből volt egyébként túl sok nekem, hanem az európai (vagy éppen amerikai) olvasó eligazításából is. Szerintem hiba volt a távolságokat kilométerben megadni, az évszámokat meg a keresztény időszámításhoz igazítani. Ez engem időnként kizökkentett a regény hangulatából. Ugyanígy: felfogom én, miért volt fontos hangsúlyozni a szereplők óriási termetét (főleg az utószó indokai alapján), de nem feltétlenül voltam kíváncsi mindenkinek a patikamérlegen lemért súlyára, főleg nem kilogrammban. Elég lett volna néha odaírni lábjegyzetbe, mi mennyi.

A cselekményről még egy szót se szóltam. Sokat nem is fogok, spoiler nélkül nehéz volna, legyen elég annyi, hogy ha a polinéz regéken alapul is, minden további nélkül feldolgozható a világ más tájain élő kalandregény-olvasóknak. Itt megint azt kell mondanom: túl jól. Az rendben van, hogy ha sok feljegyzés nem maradt, akkor a szerző fantáziájának kell kitölteni a hézagokat. Erre a szerző fantáziája alkalmas is. Sőt, olyankor a legügyesebb, ha el kell engednie a történelmet, és neki kell kitalálni valamit. Csak hát az van, hogy a szerzőnek túl kevés hazai irodalmi hagyomány állt rendelkezésére, viszont túl sok európai/amerikai kalandregény és kalandfilm. Mert hát Polinéziában is vígan elvannak az Argonauták, nem lógnak ki a szuperhős-szereplők a környezetükből, hiszen sok-sok kultúra meséiben szerepelnek hasonló kis közösségek. De azért amikor feltűnik a regényvilágban egy-két áthallás a Csillagok háborújából vagy – érzésem szerint – a Harry Potter-univerzumból, hát… akkor azt mondtam, ne má'. 

A mitológiai alakok megítélésén is sajnos a kelleténél jobban éreztem a külső hatást, főleg amikor a három főistenről esett szó. Azt pedig, sajnos, nem tudja Taumoefolau, hogy mi az a trickster. Erre igen érzékenyen reagáltam. Amelyik szereplőt tricksternek nevezi, az nem az, amelyik az lenne, annak pont a tricksteres vonásait nem bontja ki igazán. Egyik-másik szereplőnek a sorsával se voltam kibékülve, nem szubjektív alapon, hanem objektíve, de ez igazából csak pár kihagyható sort jelent. A szexjeleneteket… azokat egészen ki lehetett volna hagyni. A nevetségestől a giccsesig terjed a skála. Ráadásul a cselekményben sok szerepük nincs is, két mondattal el lehetett volna intézni őket, jobban jártunk volna.

A stílusról: A szerzőnek nem anyanyelve az angol, és ez időnként még nekem is feltűnt, de aránylag kevés hibát ejt. A választékosságára nem lehet panasz, a nyelvtani hibák gyérek és ritkán zavaróak. Közepesen ügyes szerkesztő is elég lett volna a kiküszöbölésükhöz.

Szóval akkor én már csak azt szeretném tudni, hogy miért nem kapott ez a könyv még közepesen ügyes szerkesztőt sem, vagyis miért volt kénytelen ezt Taumoefolau magánkiadásban megjelentetni Luluéknál…

…ahol egyébként elektronikusan érdemes megvenni a könyvet, bármilyen nehezen kezelhető az olvasón a PDF, mert a nyomtatott verzió egy ökör ára.

* Olyat speciel még nem találtam.****** A másik hármat igen. 
** És nem tudok rájönni, ki volt az a kedves molytárs, akinek az értékeléséből megtudtam. Pedig nélküle nem találtam volna rá erre a regényre. Nagyon szépen köszönöm! – Frissítve: gesztenye11 volt az! :)
*** Meg a cselekmény fontosabb helyszíneit is, úgyhogy oda érdemes néha visszalapozni, amennyiben az illető moly nem azzal szokta rendszeresen pusztítani az agysejtjeit, hogy földrajzos kvízeket old meg a neten, és nem tanulta még meg kívülről, hogy hol található Viti Levu, Vanua Levu, Savaii, Upolu, Niue és Pohnpei (avagy Ponape). Na jó, Rarotonga nekem is új volt.
**** Illetve kell, hogyne kéne! Csak azt már ne tongai író írja meg, hanem mikronéziai vagy Marshall-szigeteki. De lehetőleg mostanában már, jó? Kérem szépen… 
***** A monda, amelyre az utószó hivatkozik, magyarul is olvasható itt. Én az angol nyelvű változatáról írtam, itt. 
****** Már ajánlottak is egyet közben, köszi. :D 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kép forrása: https://archaeologynewsnetwork.blogspot.com/2014/07/tonga-provided-interaction-centres-for.html

2019. február 18. 

Akkor még egy, és békén hagylak benneteket Tongával. :) 

(A másik két írásom a témában itt és itt található, Joshua Taumoefolau tongai író regényéről írt értékelésem pedig itt.)

A térképen (többek között) Óceánia látható. Ahogy az iskolában tanítják: Polinézia, Melanézia, Mikronézia. Szép nagy terület, beletartozik a fél Csendes-óceán Hawaiitól Új-Zélandig (nagyjából 7500 km), Új-Guineától a Húsvét-szigetig (nagyjából 12000 km). Az nagyobb, mint egész Afrika. Persze a terület túlnyomó része víz. De az nem csökkenti a jelentőségét.

Ezen a területen építette ki tengeri birodalmát Tonga a középkorban. Illetve abban az időszakban, amit mi Európában középkornak nevezünk. Mondák, regék őrzik az emlékét, régészeti kutatások igazolják a szájhagyományt.

Az állam megerősödése 950 körül kezdődött, amikor függetlenítette magát a közeli Fidzsitől, utána pedig hódításokba fogott. Egy ekkora vízfelületen ehhez nemcsak katonák, hanem profi hajósok is kellettek, ilyen hajókkal, ni. Simán meg lehet őket erősíteni úgy, hogy bírják az óceánt. A hódítások úgy folytak, mint ahogyan a Római Birodalom is kialakult: Tonga folyamatosan bővítette a területét, újabb és újabb államokat kebelezve be. Az egyes szigeteket, szigetcsoportokat alkirályok irányították, betartatták a törvényeket, gondoskodtak a gazdaság normális működéséről, szedték és fizették az adót. Többek között a kereskedelmüknek köszönhetik, hogy fennmaradt az emlékük, a régészek ugyanis például úgy keresik a birodalom határait, hogy megnézik, mely területeken dolgoztak hasonló anyagokkal a mesterek. Például Tongatapu szigetén (ez ma is Tonga államhoz tartozik) találtak olyan kőeszközöket, amelyekhez Tahitiról (Tongától 2500 km-re keletre esik, a Társaság-szigetek része, amely a fenti térképen úgy szerepel, hogy "Society Is.") hozták a nyersanyagot.

Aztán persze a felbomlását is a túlméretezettség (meg a sok különböző, függetlenedni vágyó kultúra) okozta. De ahhoz kellett ötszáz év. Szép. Minderről bővebben olvashattok itt (angol nyelven).

Most azt hagyjuk, hogy mi a véleményem a birodalomépítésről úgy általában. A The Providence of War című regény ettől még változatlanul nagyon jó, másoknak is ajánlom. Gondos kutatások alapján építette fel a szerző a történelmi hátteret, nem kaptam rajta hibán. Olyan eseményekről ad hírt, amelyek számunkra egyszerre ismeretlenek és ismerősek, de mindenhogy érdekesek.

A XII. században, amikor a regény játszódik, a Tu'i Tonga nevű birodalom (a regényszöveg szerint) már elérte legnagyobb kiterjedését. Akár így is lehetett, bár nagyon nehéz megmondani, pontosan meddig terjedtek a birodalom határai. A teljes csendes-óceáni szigetvilágot biztosan nem fogta át, de azok a területek, amelyeken a cselekmény zajlik, biztosan beletartoztak: a mai Tonga állam szigetcsoportjai, Fidzsi, Szamoa, Rarotonga (a Cook-szigetek része, a térképen látszik). Azok a területek, amelyek a regény szerint már nem tartoztak bele, azok tényleg nem: Új-Zélandot éppen ekkor kezdték felfedezni a polinézek, a Húsvét-sziget túl messze feküdt, a mai Mikronézia pedig erősen védte magát. A régészek erre az időszakra teszik az óceániai monumentális építkezések időszakát. Szó esik a regényben piramisról, mesterséges szigetekről (Mikronéziában), és arról az építményről is, amely itt látható, ha legörgettek (egyébként ezt az angol nyelvű cikket is forrásként használtam, és az alábbi kép is onnan való).

A képen látható trilithon a volt birodalmi főváros, Heketa területén található. A regény cselekményének idejében vált fővárost az uralkodó, és kapja ezt a szerepet a Mu'a nevű település, ahonnan aztán évszázadokig irányították a birodalmat. De kameózik egyet az állam mai fővárosa, Nuku'alofa is, akkor még kicsike falu. :)

Szóval részemről nagyon örülök, hogy pont ezzel a regénnyel kezdtem magam kiművelni Óceánia irodalmából. Ezek után biztos sokkal többet fogok érteni más népek műveiből is – mármint ha végre hozzájuk jutok. :) Szeretnék még ilyeneket, sokat. Most éppen mikronéziait vagy Marshall-szigetekit…

Kép innen: https://www.divebuddy.com/photo/58340/underwater-cathedral-tonga-eua/

2019. február 17. 

Még mindig tongai történelmi fikciót olvasok. 

A Csendes-óceánban, Tonga államban, azon belül 'Eua szigetén (illetve alatta) található ez a barlangrendszer. A képen a Székesegyház-barlang látható, amely valóban víz alatti templomhoz hasonlít.

Bolond lett volna nem kihasználni Joshua Taumoefolau ezt a lehetőséget, amikor megírta a XII. században játszódó kalandregényét (The Providence of War, magyarul sajnos nem olvasható). Mivel ezeket a barlangokat a polinéz mitológiában az alvilág (Pulotu) bejáratának tartották, ideális helyszín volt arra, hogy tiszteletét tegye benne a regény főgonosza. Mármint a víz fölött, nem alatta. Nem ebben a barlangban zajlik a találkozás, hanem olyanban, ahol csónakkal lehet közlekedni, csak olyan képet egyrészt nem találtam, másrészt ennél látványosabb úgy sincsen. :)

A regény úgy írja le a szigetet, mint megművelhetetlen, emiatt jórészt lakatlan, de gyönyörű tájat. Ma valóban nemzeti park. A Tongai Királyság honlapján lehet róla bővebb információt találni: http://www.thekingdomoftonga.com/eua-island/ 

Kép innen: https://gogoesnz.wordpress.com/2010/03/01/legends-and-religion/

Úgy tartják (sajnos ez nem került bele a regénybe), hogy a Moana / Vaiana című rajzfilmből ismerős Maui isten ezen a szigeten állt, amikor a két szomszédos szigetet felhúzta horoggal a felszínre. (Biztos az ő lábnyomától olyan hegyes-völgyes a környék.) Eddig csak azt a mítoszt ismertem (innen), amelyet a fenti kép is ábrázol: vagyis hogy ő húzta fel a tenger alól Új-Zélandot. De ezek szerint nemcsak azt, hanem még fél Polinéziát. :)

Hogy mi mindent művelt a polinéz mitológiában, azt nem fogom felsorolni, hiszen Zalka Csenge már megtette helyettem. Itt olvashatjátok, miket talált.

További utánajárásaim a regény világának olvashatók itt és itt. A regényről részletesen írtam itt.

2019. február 8. 

Persze, hogy én :) Egy XII. században játszódó történelmi fikcióról van szó, amely csendes-óceáni régészeti és néprajzi kutatásokon alapszik. Legalábbis eddig még nem kaptam rajta, hogy hibázott volna, ami a flórát-faunát, ipart és mezőgazdaságot illeti.

„The tongiaki melted silently through the brine, cutting the surface all so gently. Her speed was constant and true, neither waning nor heading promptly. The massive tapa sails were curved with a moderate breath of night wind, the sounds of the masts creaking against the stern and the lapping of the water at the bow. In the centre of the sail craft was a large, elevated platform, which housed a fireplace. It was furnished from a huge limestone crucible that protected the wood of the tongiaki and was heaped with logs that burned with steady flame and warmth.” (Joshua Taumoefolau: The Providence of War)

A fenti képen (meg az idézetben) egy tongiaki szerepel. Garantáltan ilyeneket használtak Tongán évszázadokig, itt találtam a képet. (Görgessetek le Tongához.) Mondjuk, szerintem a Tuamotu-szigeteki jármű sokkal menőbb, tiszta steampunk. (Remélem, olyan is lesz még a regényben.)

Kétoldalt két „fatalp” egyensúlyozza, arra akkora fedélzet épül, hogy sokan elférnek rajta, még fedél alá is lehet húzódni. Sőt tüzet is lehet gyújtani rajta, melegedéshez és főzéshez. Vastag mészkőből készül a tűzhely, megvédi a fát a gyulladástól. A vitorla anyaga tapa, ennek utána kellett néznem: óceániai háncsszövet. Vannak fafajták (festőfüge, papíreperfa), amelyeknek a kérgéből, kellő kikészítés után, kiváló szövet készíthető. Ilyen. Nézzétek végig a képeket, érdemes.

Ezeket a hajókat tényleg hosszú-hosszú tengeri utazásokra találták ki. Nem is boldogulhattak volna nélkülük Óceánia sok évszázados történelme alatt, főleg, amikor éppen középkori birodalmat építettek.

Esküvőre készült tapa. Forrás: a fenti Wikipédia-szócikk.

A regénybeli tongiaki szerintem a képen láthatónál jóval nagyobb, mert egyrészt tényleg sokan elférnek rajta, másrészt egyszer kifognak a tengerből egy kétmázsás marlint (az olyasmi, mint a kardhal), és éppen csak megmeríti egy kicsit a tongiaki szélét a vízben. Igaz, a legnagyobb hős tartja a kötelet. :) Utána van hely arra is, hogy feldolgozzák a halat.

A regényről utóbb itt írtam részletesen. A regény kapcsán utánanéztem a helyi földrajzi jellegzetességeknek és a térség történelmének is. 

Ion Druță* írásait már a Vízesés című, moldovai novellákat bemutató antológiában felfedeztem magamnak. Egyúttal meg is állapítottam, hogy az antológiában kevés olyan írás leledzik, amelyikről ne kéne jó sok port lefújni, de a Druță-novellákon aztán egyetlen szem sincs, az biztos. Hiába íródtak évtizedekkel ezelőtt egy olyan államban, amely akkor még csak a Szovjetunió részeként létezett.

Az még semmit nem mond, hogy szépek. Az már valamivel többet, hogy mesélősen szépek. Olyan szépek, hogy az embernek olvasás közben meleg göröngyök morzsolódnak szét a kezében, vagy telemegy az orra a határból érkező száraz téli széllel. Esetleg csörögni kezd a kútlánc, és megtelik a bádogvödör. És legfeljebb csak akkor kapja fel a fejét, hogy no, ez mégse minálunk játszódik, hogyha belepottyan egy-egy „sztyeppe” a mesélésbe. De az is jólesik. Hogy messze, a hegyeken túl is olyan emberek élnek, mint az én nagyszüleim, dédszüleim.

Aztán persze van itt rosszindulat is, agresszió és szenvedés. De többnyire messze a falutól, vagy ha mégsem, akkor lehet róla tenni, hogy messzire kerüljön. Van veszteség és van fájdalom, mert a távolban háború dúl, és nem mindenki tér vissza onnan. Van még aztán konfliktus – no, azt nem lehet kiiktatni, se harmonikusan elsimítani, mert abban elfojtott keserűség van és kölcsönös meg nem értés és idegenségérzet. Minden ellen van védekezés ezekben a történetekben, csak ez ellen a három ellen nincs. No meg hát az idő se fordul vissza, barátaim.

Talán jobb is. Ezek nélkül el se hinném, hogy ekkora szépség létezhet. Még akkor se, ha én is szedtem borsót, én is kerestem hóvirágot, én is néztem költöző madarakat a tavaszi égen.

* Köszönet ppeva molytársnak, aki megmagyarázta, ki és miért csavarta így ki szegénynek a nevét, ahogy a borítón látható… hát persze, hogy az, aki kitalálta a cirill betűs átiratot.

---- ---- ----

A címadó novella úgy elindította az agyamat, hogy önmagában is muszáj volt írnom róla. Ezt azonban spoiler nélkül nem tehetem. Aki olyat nem szeretne, ne olvasson tovább.

Részletek „A szép siratóasszony”-ról

A novella legeleje rögtön a szívemhez szólt, mert egy olyan falut ábrázol, ahol nagyon sok embernek ugyanaz a családneve (Padurar), bár nem mind vannak egymással rokonságban. A dédszüleim falujában (ma már város) még ötven éve is dettó ez volt a helyzet a Timárral (hosszú és rövid i-s változatban is létezik, de az csak helyesírási kérdés), úgyhogy pontosan tudom, miről beszél Druce. Idáig rendben. A novella nem egy mindentudó elbeszélő nézőpontjából íródott, de nem is választ ki egy adott személyt, hanem, mint A jó palócokban, ő a falu közvéleménye. Tárgyal, pletykál, sugdolózik, mesél, röhög, ítéletet mond. Még mindig rendben, az ilyet egyrészt szeretem, másrészt kiválóan leveszi a felelősséget a szerző válláról, ezt a nézőpontot megalkotni elég nehéz, viszont segít, hogy a szerző távol maradjon az írás világától. Ő minden felelősséget elhárít magától, akár jót mond, akár rosszat, azt nem ő mondja, hanem A FALU, csupa nagybetűvel. Tiszta dolog. 

És akkor jön az, hogy mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek a többieknél. Mert elkezd a novella beszélni „a Padurarok”-ról, akik sokfélék, de azért mind összetartanak, és mindegyiknek gyönyörű zengő hangja van, és már éppen elkezdene örülni az olvasó, de hát az olvasó vén róka, és gyanakszik, hogy nem lesz itt minden olyan kellemes, és persze másfél oldal után kiderül, hogy ja, „a Padurarok”, az csak a nevet viselő férfiakat jelenti, mert mit gondoltál? Én? Semmit, láttam már karón varjút. (Bár románul talán a név végződése más, ha férfiról, mint ha nőről van szó, ez tehát még szintén rendben lenne, bár lehet, hogy tévedek.) A Padurarok összetartanak – mármint a fiúk –, csak a nevet viselő lányok veszekednek, de úgy, hogy hallja az egész falu. Ó, hogyne. Nekik is szép csengő hangjuk van, csak rosszra használják. De még ha csak erre használnák. De siratnak is. Jól. Túl jól. Ha érdemes – a közvélemény szerint – megsiratni az esetet (nemcsak halálesetet siratnak), ha nem. Úgy, hogy mindenkinek „a szíve-lelke elfacsarodik” tőle, és ezért mindenki utálja az egészet. A kontextusból persze egyértelmű, hogy a „mindenki” a férfiakat jelenti. Az asszonyok, akiket a következő bekezdés említ, szeretik, végighallgatják, meg is beszélik. De ők nem „mindenki”.

Ha nőnemű vagy, ne akarj hangot adni. Elvárják, hogy sírj a temetésen, de azt, hogy hangot adj, nem. Pont azért, mert jól csinálod. Ne add ki a fájdalmadat, tartsd magadban.

Van persze férfi is, aki szereti, vagy legalábbis elviseli a dolgot, mert képes kívülről nézni: a történész, a népdalgyűjtő. De ők hangsúlyozottan nem részei a közösségnek, és „a tudományos izgalmak valamennyire megvédik a siratás kínos hatásától”. Kizárólag az eszükkel hallgatják, nem engedik beljebb a hangot.

Főleg Ileana hangját nem, aki a legjobban tud siratni, ezért rettegnek tőle. Pedig három éve siratott utoljára, és akkor is volt rá oka, mert a férjét temette. Azóta a légynek se árt, pontosan úgy él, ahogy elvárják tőle, dolgozik látástól vakulásig, neveli a gyerekeit, új férjre annyira nem is gondol, hogy még csak meg se említ vele kapcsolatban másik férfinevet a szöveg. Még úgy is néz ki, ahogyan „ki kell néznie”: kicsi, sovány. Ezt szabad neki. Ereje van a hangjának, mindenki másét lebíró ereje. Ezt kiereszteni nem. És amikor egyszer rájönnek, hogy volna rá oka, szörnyű oka – akkor példamutató szorgalommal, fegyelemmel és önfeláldozással segít rajta az egész falu – itt őszintén szólva nehéz eldönteni, hogy csak férfiakról van szó a novellában, vagy mindkét nemről, ehhez tényleg az eredetit kéne ismerni –, és állítják helyre a veszteségét, úgy, ahogyan más ember esetében elképzelhetetlen lenne. Önvédelemből. Mert félnek attól, hogy mi lesz, ha siratni kezd.

A hang: hatalom. Igazából csak annak szabadna hangjának lenni, akinek a közvélemény (a társadalom) által szentesített hatalma is van. Senki másnak nem szabadna. Ha pedig már van, és elvenni nem lehet tőle, akkor legalább a száját fogják be.

Amikor annak ellenére siratni akar, hogy a veszteségét helyreállították, akkor rákiált a legöregebb Padurar: „Az ördög meg ne kísértsen!” De nem ő fogja kézen Ileanát, hanem egy Padurar leány (a kontextusból ítélve vénlány lehet, de az eredeti hiányában megint nem tudom), és vezeti be a házba. És a férfiak továbbra is félnek, az asszonyok továbbra is jósolnak – ők mondják ki, hogy Ileanának van elég keserűsége, amit kiénekeljen, és ők várják az énekét. Ileana viselkedéséből pedig egyértelmű, hogy komolyan árt neki, ha nem énekelhet, mert a teste is nehezebb lesz tőle, dolgozni se tud.

Aztán persze nem énekel másnak, csak az erdőnek, „olyan siratást, amilyen még nem volt”. Mondják „a rossz nyelvek”. Megint közvélemény, megint pletyka. És egész pontosan miért „a rossz nyelvek”-nek kell ezt elmondaniuk? Vagy – még pontosabban – miért kell „rossz”-nak nevezni azt a nyelvet, amely beszámol egy olyan siratásról, „amilyen még nem volt”? Azért, mert olyasmiről számol be, ami veszélyes, túlságosan tökéletes, túlságosan erős, túlságosan szép, valódi és hatni képes művészet, ráadásul női hang produkálja, méghozzá racionális (értsd: „mindenki” által racionálisnak elfogadott) ok nélkül, tehát nincs számára más hely, mint a romantikus zsenik hagyomány (társadalom) által szentesített helye. Azaz: a vadon. És történik mindez vasárnap: az Úr napján (bár templomba nem járnak, ugye, mégiscsak Szovjetunió meg minden).

A hang: hatalom. Akinek szabadságában áll kiereszteni, azé. Az nem számít veszélyesnek. Akinek nem áll szabadságában, az veszélyesnek számít. Nem eresztheti ki. Csak a vadonban. Attól megkönnyebbül. Legfeljebb szomorú marad.

Nem lenne egyszerűbb, racionálisabb (!), kevesebb erőfeszítésbe kerülő, ha elküldenék énekesnek tanulni, ahelyett, hogy rettegnek tőle mindennap, és ugrásra készen figyelik, mikor lesz oka megint siratni?

Megj.: A novella nagyon jól meg van írva, függetlenül attól, hogy miről szól. Ha nem volna nagyon jó, nem fordította volna fel így a vasárnap délelőttömet. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a kisregénnyel vagy elbeszéléssel vagy mivel. Kondrotas nyomasztó-mágikus-filozofikus történelmi regénye után ez csak ujjgyakorlatnak, félig megírt kis szösszenetnek tűnik. Persze az is lehet, hogy előtte keletkezett, hiszen csak annyit tudok róla, hogy 1988-ban jelent meg először angol nyelven, folyóiratban. Litvánul, kötetben ’89-ben.

Nyomasztónak nyomasztó ez is, mágikus is (két átváltozás is történik benne), és egész biztosan mitológiai gyökerű, csak azt a gyökeret én nem látom. Legfeljebb sejtem. Mivel nem vagyok litván. Ha már lefordították angolra, igazán adhattak volna hozzá valami támpontot is. Egyébként a végkifejletből úgy tűnik, mágikus realista akart lenni, némi kafkai beütéssel, de ahhoz túl kidolgozatlan.

Úgy általában túl kidolgozatlan nekem ez az egész. A kora középkorban játszódik, de a háttér csak jelzésszerű, pedig érdekes lenne. A család valami fura, valószínűleg szörnyű titkot őriz, de többszöri olvasással se sikerült rájönnöm, hogy pontosan miért és hogyan került a családjukhoz ez a… nem mondanám átoknak, mégis van, aki annak érzi, és van, aki áldásnak, de nem akar beszélni róla, és hogy ki tehet róla, az végképp érthetetlen a szereplők számára is… irtó jó képlet lehetne ez, jó kis szövevényes családi konfliktus alapja, csak nem ekkora terjedelemben.

Az átváltozásoknak is valószínűleg ehhez a… valamihez van közük, legalábbis lélektani értelemben. Meg persze a férfi-nő viszonyhoz, amely szintén kimerül három bekezdésben, pedig szintén több volna benne. A szereplők pedig nem fognak életre kelni attól, hogy többször is elismétlik egyikükről azt, hogy szép és intelligens, másikukról azt, hogy zsenge korú (miközben a viselkedése egy tízévesének, a testi ereje egy tizennyolc évesének felel meg).

Közben viszont mégiscsak Kondrotas. Mégiscsak tud két mondattal hangulatot kelteni, villanásokra megmutatni a litván történelmet és mitológiát, és ilyen rövidke szövegben is összerakni legalább egy valamirevaló szereplőt, az öreg Varšast.

Tessék megírni négyszáz oldalban, megveszem. Így pontozni se vagyok hajlandó. A Lituanus.org folyóiratból olvastam el. De Kondrotas hivatalos honlapján is fenn van a teljes szöveg.

Ezt 2019. február 3-án írtam.

Dominikai Köztársaság. Család, történelem, gyávaság, bátorság, bánat, diktatúra. Hjaj, azt énnekem nem mondta senki, hogy megint belenyúlok a darázsfészek közepébe.*

No de hát már régen megállapíthattam volna, hogy: valamirevaló latin-amerikai irodalom = tragikus családtörténet / diktatúra / polgárháború / kiszolgáltatottak irtása. Amennyiben nem Jorge Amado írta. Mivel ezt nyilvánvalóan nem ő írta, mégis mit vártam, ugye.**

Én erről a környékről még olyan (normális) könyvet nem találtam, amelyikben ne kínoztak volna ártatlanokat. Kivéve Amado műveit. Amin viszont tényleg meglepődtem, hogy Amado műveinek tulajdonképpen van közük ehhez a regényhez is. Az egyik értékelő García Márquezt emlegeti párhuzamként, szerintem nem az ő neve illik ide. Inkább az amadoi karneváli forgatagból van benne valami, csak sajnos annak a megújító erejéből kevés. Azért az is több, mint a semmi. Még humor is van benne. Leginkább a „röhögünk azon, amin sírni kéne” fajtából való, de van.

Sokszólamú történet, idősík- és nézőpontváltós. Senkinek ne legyenek illúziói: ebben a regényben Oscarról esik a legkevesebb szó. Rajta kívül szerepet kap a nővére, az anyja, a nagyapja, a tiszteletbeli nagyanyja, és természetesen a fő-fő elbeszélő barát. Aztán sok mindent láttam már e világon való életemben, de olyan regényt, amelyiknek a lábjegyzetei önálló (folytatásos) regényt – vagy minimum novellafüzért – tegyenek ki, önálló főszereplővel, speciel még nem. Ez tovább bonyolítja az amúgy is bonyolult családtörténet, olyan latin-amerikai alakokkal, akik hol egymás torkának esnek, hol összezárva védik egymást, hol borzalmasan traumatizálódnak, hol a következő nemzedéket traumatizálják borzalmasan, vagy éppen időnként elárulják a másikat, de leginkább a családi átkot emlegetik. No de hát nem létezik családtörténet, amely érdekes lehetne az emberiség egyéb tagjai számára, hacsak nincs eltéphetetlen szálakkal összekötve a tágabb történelemmel, ezért a Trujillo-féle*** diktatúrát is elmesélik (az található a lábjegyzetekben), gyönyörűen megmagyarázva azt ugyanezzel a sajátos dominikai átokkal. Ha valaki igazán informálódni szeretne a Dominikai Köztársaságról, akkor jó helyen jár. Aztán ha már család meg történelem meg összekötő szálak meg átok, akkor mehet bele egy kis mágikus realizmus is. A címszereplő hősimádatába és annak kritikájába is bőven belefér.

Mindezt lendületes stílusban, olyan mondatokkal, hogy az ember felül rájuk, és viteti magát, még akkor is, ha a történet egyébként egyáltalán nem tetszik. Mint a könyv első felében. Pláne, ha tetszik is. Mint a könyv második fele.

Valóban nem ártana a regény végébe valami jegyzetanyag a töméntelen kulturális utalásról (a képregényes, fantasys, sci-fis idézeteket szakajtószám öntik az olvasó képébe), de ez nekem annyira nem hiányzott. Pedig közel sem ismertem fel valamennyi utalást. De az volt az érzésem, hogy a máris rettentő bonyolult történetet egy ilyen jegyzetanyag csak tovább bonyolítaná.

Meg aztán hitelesebben is tudom tartani a tisztes távolságot Oscartól, így, hogy a töredékét fogom fel annak, amit beszél. Ugyanúgy, ahogyan a többi szereplő. 

* Illetve mondta, csak elfelejtettem. Itt van mindjárt a Kuszma értékelése, amelyet, mint rájöttem, olvastam már, valószínűleg akkor tettem a polcomra ezt a regényt. Ő azt panaszolja, hogy nincsenek lefordítva a spanyol szövegrészek, folyton hátra kell lapozni a szószedethez. „Asz nem kunszt”, mondaná Fülig Jimmy. Az én elektronikus példányomban szószedet sincs, a spanyol szótár meg csak nyomokban tartalmazza a dominikai szlenget. Maximum a kétharmadát értettem, szövegkörnyezetből következtetve. Ha egyszer tényleg elkezdek spanyolul tanulni, helyzeti előnyből fogok indulni. 
** És akkor ott van a köszönetnyilvánításokban Edwidge Danticat neve. Aki olyan könyvet írt, hogy meg se kell nézni a fülszövegét, már a címétől rohamot kapok, mert tuti, hogy abban is ölnek, de ez után a köszönetnyilvánítás után előre látom, hogy kénytelen leszek elolvasni azt is (haiti irodalmat még úgyse olvastam), és akkor rossz lesz nekem.****
*** Nem, másfél hónappal ezelőttig én se tudtam, hogy volt olyan. Igen, röstellem, de kimaradt a neveltetésemből. Nem, sajnálni azért annyira nem sajnálom. Olvastam a Kísértetházat, annál ez még valamivel durvább.
**** Nagyon rossz lesz. Megnéztem a fülszöveget.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9