Ismét egy ismeretlen, közelségében is egzotikus nemzet kötete. 
A „mai” lefordítandó „1981”-re, azaz alig járunk tíz évvel a nemrég olvasott moldovai novelláskötet megjelenése után. Még mindig Jugoszlávia, keleti blokk, szövetkezet és partizánok.
Mégis fényévnyi a különbség a két kötet között.*

A konzul éjszakája novellái ma is frissek, jól olvashatóak, élvezhetőek. Nemcsak egyik-másik, hanem gyakorlatilag mindegyik. (És rövidek ám! Tömör, ütős kis darabok, kb. öt percet vesznek igénybe egyenként. Mindennap egyet olvastam el.) Vagy a szerkesztő volt sokkal jobb, vagy a macedónok** tudnak jobb novellákat írni… Az előbbi a valószínűbb. Persze az is lehet, hogy nem jobb a szerkesztő, csak kevésbé kötötték meg a kezét. Mindenesetre a munka, amelyet elvégzett, kitűnő. Megérdemelné, hogy ne csak szerényen az utolsó lapon szerepeljen a neve. (Nem mellesleg a könyvkészítők is ügyesebbek voltak, igaz, látni valóan pénzt is többet kaptak rá.)

Sok és sokféle szöveget tartalmaz a kötet, megrendítőt is, humorosat is, népit is, városit is, realisztikusat is, szimbolikus-balladait is, gyenge írás pedig elvétve ha akad közöttük. Szocialista propagandát csak nyomokban tartalmaz, azt is érvényteleníti Zsivko Csingo gúnyos-ironikus novellája, amelyhez nem kis bátorság kellett, megírni is, kötetbe szerkeszteni is, főleg, hogy ilyen előkelő (a záródarab előtti) helyen szerepel a kötetben. Került bele „olyan igazi”, örkényes, kelet-európai groteszk is (A kékruhás férfi), bírósági lélektani dráma is (A tanú), az emigrációban élő macedónok búját-baját elmesélő anekdotafüzér is (a címadó írás), meg még rengeteg minden.

Minden író egy-egy novellával képviselteti magát, szóval ez a kötet inkább kedvcsinálónak jó, vagyis arra, hogy kiderüljön: ha az ember szeretne még macedón irodalmat olvasni, merre érdemes keresgélnie. A fülszöveg nem túloz: a benne emlegetett Petre M. Andreevszki és Tasko Georgievszki írásai abszolút világirodalmi rangúak, meg is néztem már, miket lehet még olvasni tőlük magyarul. (Hát nem túl sok mindent…) De rajtuk kívül is van itt bőven gondolkodni való. Csak a legjobbak: Metodija Fotev, Vlada Urosevikj, Bozsin Pavlovszki, Szrbo Ivanovszki, Petar Sirilov, Meto Jovanovszki, Mile Nedelkoszki – fogalmam sincs, kik ezek, de nagyon örülök, hogy egy-egy írásukkal megismerkedhettem. És csak reménykedni tudok, hogy macedón nyelven is született annak idején hasonlóan színvonalas kötet a magyar novellisztikáról.
Amelyet kb. annyian olvasnak, mint ezt… de már az is valami.

* Annyira, hogy a Vízesést jól vissza is minősítettem hét pontra, mert bármilyen kitűnő alkotásokat tettek légyen bele, a kötetben szereplő novellák nagy részéről bizony elég vastag porréteget kellett lefújni, és egyértelműen rossz szövegek is belekerültek.
** Nem tehetek róla, kiválóan idegesít, hogy nemcsak a kötet alcíme, hanem a novellaszövegek is következetesen makedonozzák őket. Értem én, hogy történelmileg ugyanott laknak, ahol valaha Makedónia elhelyezkedett, de ismereteim szerint sem genetikailag nincs közük az ókori néphez, sem nyelvileg. Akkor meg tényleg fontos a megkülönböztetés.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Egy bizonyos szombat esti fantasztikus színielőadásnak köszönhetően vasárnap sürgősen újra kellett olvasni… 
…és ismételten meggyőződni arról, amit régóta hiszek és vallok és hirdetek: hogy a világon a legveszélyesebb emberfajta – a bölcsész. :) Bocsánat minden más foglalkozásútól, akinek a lelkébe gázoltam. 

A nagy Rejtő-rajongó korszakomban nem igazán szerettem ezt a könyvet, szerintem nem is olvastam, csak valami kétszer-háromszor. Most se kerül a kedvencek közé, csak egy csillaggal ment fel az ázsiója, na de Az ellopott futár vagy a Csontbrigád mögött elmaradni nem éppen a bukással egyenlő.
Aki egy Rejtő-regényben vidám kikapcsolódásnál egyebet nem keres (miért keresne, a világon semmi bajom az ilyen emberekkel), az ne is olvassa tovább ezt az értékelést: nyugodjon meg, azt ettől a könyvtől megkapja, harmadik-negyedik alkalommal is jókat fog rajta vigyorogni. :) Aki úgy tartja, hogy a nevetés és nevettetés nem hordoz, nem is hordozhat mélyebb mondanivalót, illetve ha hordoz, akkor annak megtalálásához a humort, mint valami burkot, „le kell hántani” a szövegről (az ilyen emberekkel már annál több bajom van), azok szintén kerüljék el messzire a továbbiakat.
A többiek jöjjenek velem.

Fordítsuk komolyra a szót: a könyv igenis Rejtő legjobb művei közé tartozik, még akkor is, ha (szerintem) másodvonalbeli. Azok közé a könyvek közé, amelyeket lehet úgy olvasni, hogy pusztán kikapcsolódást nyújtsanak, de úgy is, hogy ha jobban odafigyel az olvasó, átforgassák kissé az ő világát. :) Azok közé a könyvek közé, amelyekben „a jót nem a szilárd és megszokott dolgok világától kell várni, hanem a ’csodától’”, ahogy egy másik mester írja bölcsen.
Mert mit is művelnek ebben a regényben a szilárd és megszokott dolgok, a komoly és megfontolt emberek? Összeraknak egy kiinduló világot, amelyben ki finom külsejű nagystílű gazember, családok és becsületek tönkretevője, ki emberkerülő és keserű, ki meg éppen megtört, elárult, beteg ember a világ perifériáján. Rejtőien szomorú világ – mert van olyan, az összes jó könyvében van olyan, csak nem azt figyeli benne az ember, azért nehéz észrevenni. Amúgy egész jól elműködő, kényelmes világ, hozzá lehet szokni, ugye, még a kötélhez is az ember nyakán.
És mit művel a szokatlan, az ésszerűtlen, a kiszámíthatatlan, a nevető és mulatságos? Nyomhatja a szereplőket még mélyebbre a keserűségbe és szenvedésbe, ha egyúttal gonosz is,* de Rejtőnél leginkább ő a jó. Aki jelen esetben tulajdonképpen csak a családi örökségét szeretné megkapni, de ez sajnos a legjobb akarat mellett se megy a kificamodott világ helyrerántása nélkül. Aki a világért se hős, de ki tehet róla, ha pont akkor kerül pont oda, ahol és amikor lehetetlenség nem segíteni, és különben is ki az a hülye, aki ne segítene a kificamodott világon, ha az ebbéli tevékenység még az adrenalinszintet is jelentősen megemeli? Aki hátborzongatóan kétbalkezes, és szó szerint darabokra szedi, szétszaggatja és meghempergeti a sárban azt, aki a közelébe ér, de hát véletlenül éppen erre van szükség a boldog végkifejlethez. Ebben a történetben komoly és céltudatos munkával úgyis csak (jobb esetben) fenséges magányt, (rosszabb esetben) kényszermunkát lehet beszerezni.

Azt régebben valahogy sose vettem észre, ahhoz a színházi előadás kellett, hogy ez a regény nemcsak a szójátékaival és a jellegzetes rejtői figurákkal, hanem a képtelen fordulataival is hat. Hogy amikor Evelyn előadja az aktuális gyíkját (ékszert keres, üldözik, gyilkos van a kabinja előtt, egy vadidegen ember becsülete múlik azon, hogy demoströgtönazonnal mindenki Marokkóba menjen, aki él és mozog stb.), akkor, azon kívül, hogy speciel mindig igaza van, tényleg mennyi zöldséget kalandregénysablont hord össze, amitől bármilyen más szövegkörnyezetben ordítanék kínomban, itt meg egyszerre röhögök rajta, és komolyan veszem. Becsületszavamra, ezt a könyvet kizárólag azért lehet komolyan venni, mert vicces.**

Most először vettem észre azt is, hogy Evelyn és Prücsök tulajdonképpen nagyon hasonló figurák. Abban különböznek (ami miatt Prücsök jobban sikerült Evelynnél), hogy Evelyn a szilárd világrend egy kicsi, de jól körülhatárolt darabkájaként kezdi és végzi, csak a két végpont között kirándul a megfoghatatlanba, a kiszámíthatatlanba, az irracionálisba. Az ő története a végén szépen lekerekített: zárt. Prücsöké mindkét végén nyitott. Evelyn kalandregényhősnő, még ha formabontó is, Prücsök mitikus alak. Evelyn amatőr, Prücsök profi, aki életmódszerűen végzi azt a világfelforgatást, amivel Evelyn csak rövid ideig, hobbiból foglalkozik.
Ennek megfelelően ezennel őszinte elnézést kérek: értékelésem alaptézisét kénytelen vagyok megváltoztatni. A világon a legveszedelmesebb emberfajta NEM a bölcsész, hanem a világfelforgatást életmód szintjén űző, fürge, ravasz, bátor, kiszámíthatatlan és ésszerűtlen mitológiai alak (alias trickster). AMENNYIBEN ilyen lényekkel való ellátottságban hiány mutatkozik, NA, AKKOR szíveskedjenek bölcsészekhez fordulni. :)

* Ezt műveli a legtöbb megjelenése esetén, ld. a Batmanben a Jokert. :) Ebben a regényben talán Rainer hasonlít hozzá a leginkább (bár ő se túlzottan), a rablógyilkos, aki folyton éttermet keres, sakkozik, esetleg tevepata-ápolóval keni magát a szúnyogok ellen. Őszintén megvallva nem tartom valami jól sikerült figurának, nála sokkal jobban megalkotott – és humorosabb – Rejtő-gazemberek is vannak. Piszkos Frednek maximum a bakancsát fűzheti be.
** Dettó. :)

Ezt 2016. június 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kötet, örülök, hogy újranyomták, és még jobban örülök, hogy 50 Ft-ért megkaptam. A cím némiképp félrevezető (hogy ne mondjam: olvasócsalogatónak való), nem minden novella kísértettörténet, csak van közte olyan is.
Sokféle történet, sokféle kultúrából. Látszik, hogy Balázs Béla a világ minden tájáról akart válogatni, és hogy konkrét koncepcióval illesztett egymás mellé bizonyos történeteket, úgyhogy érdemes sorrendben olvasni őket.

„A kísértetek háza” inkább fantasztikus elbeszélés, mint kísértethistória (és igen érzékenyen érintett, hogy rövidítve került a kötetbe!!! itt olvasható a teljes verzió), a maga módján akár sci-fi is lehetne, ufók nélkül (mármint a teljes verzió).
„Az énekesnő barátja” a kötet legnagyobb meglepetése, nem is gondoltam volna, hogy Goethe ilyet is tudott. Anekdotikus-csevegő rémtörténet egy olyan szerelmi viszonyról, amelyben az is furcsa, hogy kétszáz éve egyáltalán létezhetett ilyen, nemhogy az a hangnem, amelyben elhangzik. Mintha a világon a legmegszokottabb dolog lenne, amiről szó van.
A „Ligeia” alaptörténete önmagában ma már nem lenne ijesztő, de ahogy az elbeszélő felfogja és elbeszéli, attól a hideg lel. Hasonló történetet mesél el „A bíró” (amely egyébként nem „kínai mese”, hanem Pu Szung-ling novellája), csak a félelmet kapcsolja ki belőle, amitől egészen furcsa lesz az európai szemnek, jó ötlet volt beletenni.
„A 'Carnatic'” az első voltaképpeni kísértettörténet a kötetben, nem is tetszett, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. A „Baalschem ítélete” annál inkább, megvolt a maga bűvös-szürreális-felnőttmesés hangulata.
A „XI. Károly látomása” megint nem kísértetekről szól: a racionalitás és irracionalitás igen sajátos keveréke (szigorúan jegyzőkönyvbe foglalt és tanúk által hitelesített csoda) Swedenborg hazájából.
A „Wij, a szellemek fejedelme” viszont tiszta irracionalitás és népi rémtörténet, amelyet nem biztos, hogy szeretnék sötét éjszaka a konyhatűzhely mellett hallgatni, avatott mesemondó szájából több mint hatásos lehet. De közben humoros is, ahogy Gogolhoz illik, és nagyon pontosan bemutatja a kort meg a közösséget, minden rokon- és ellenszenves vonásaival együtt.
„Az üldözött” igazából nem novella, hanem önéletrajz-részlet, de éppen azért megdöbbentő. A hétköznapokban tapasztalt kísértetiesség nagyon pontos rajza ez, amelyből kiderül, hogy a legmegszokottabb mozdulat vagy zaj is lehet ijesztő, ellenben a folyamatos rémülethez is hozzá lehet szokni egy idő után. (Csak az ebből adódó kialvatlansághoz nem. Vele érzek.) Szintén nem olvasandó sötét éjszaka egyedül.

A fordítás nagyon XX. század eleji, de ez engem ugyan nem zavart. Némelyik szövegnek még jól is áll ez az ódon stílus. Szóval aki szereti a klasszikus fantasztikus történeteket, és nem riad vissza a kevéssé ismert szavak használatától, annak nagyon ajánlom ezt a kötetet.

Ezt 2016. június 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9