Egy bizonyos szombat esti fantasztikus színielőadásnak köszönhetően vasárnap sürgősen újra kellett olvasni… 
…és ismételten meggyőződni arról, amit régóta hiszek és vallok és hirdetek: hogy a világon a legveszélyesebb emberfajta – a bölcsész. :) Bocsánat minden más foglalkozásútól, akinek a lelkébe gázoltam. 

A nagy Rejtő-rajongó korszakomban nem igazán szerettem ezt a könyvet, szerintem nem is olvastam, csak valami kétszer-háromszor. Most se kerül a kedvencek közé, csak egy csillaggal ment fel az ázsiója, na de Az ellopott futár vagy a Csontbrigád mögött elmaradni nem éppen a bukással egyenlő.
Aki egy Rejtő-regényben vidám kikapcsolódásnál egyebet nem keres (miért keresne, a világon semmi bajom az ilyen emberekkel), az ne is olvassa tovább ezt az értékelést: nyugodjon meg, azt ettől a könyvtől megkapja, harmadik-negyedik alkalommal is jókat fog rajta vigyorogni. :) Aki úgy tartja, hogy a nevetés és nevettetés nem hordoz, nem is hordozhat mélyebb mondanivalót, illetve ha hordoz, akkor annak megtalálásához a humort, mint valami burkot, „le kell hántani” a szövegről (az ilyen emberekkel már annál több bajom van), azok szintén kerüljék el messzire a továbbiakat.
A többiek jöjjenek velem.

Fordítsuk komolyra a szót: a könyv igenis Rejtő legjobb művei közé tartozik, még akkor is, ha (szerintem) másodvonalbeli. Azok közé a könyvek közé, amelyeket lehet úgy olvasni, hogy pusztán kikapcsolódást nyújtsanak, de úgy is, hogy ha jobban odafigyel az olvasó, átforgassák kissé az ő világát. :) Azok közé a könyvek közé, amelyekben „a jót nem a szilárd és megszokott dolgok világától kell várni, hanem a ’csodától’”, ahogy egy másik mester írja bölcsen.
Mert mit is művelnek ebben a regényben a szilárd és megszokott dolgok, a komoly és megfontolt emberek? Összeraknak egy kiinduló világot, amelyben ki finom külsejű nagystílű gazember, családok és becsületek tönkretevője, ki emberkerülő és keserű, ki meg éppen megtört, elárult, beteg ember a világ perifériáján. Rejtőien szomorú világ – mert van olyan, az összes jó könyvében van olyan, csak nem azt figyeli benne az ember, azért nehéz észrevenni. Amúgy egész jól elműködő, kényelmes világ, hozzá lehet szokni, ugye, még a kötélhez is az ember nyakán.
És mit művel a szokatlan, az ésszerűtlen, a kiszámíthatatlan, a nevető és mulatságos? Nyomhatja a szereplőket még mélyebbre a keserűségbe és szenvedésbe, ha egyúttal gonosz is,* de Rejtőnél leginkább ő a jó. Aki jelen esetben tulajdonképpen csak a családi örökségét szeretné megkapni, de ez sajnos a legjobb akarat mellett se megy a kificamodott világ helyrerántása nélkül. Aki a világért se hős, de ki tehet róla, ha pont akkor kerül pont oda, ahol és amikor lehetetlenség nem segíteni, és különben is ki az a hülye, aki ne segítene a kificamodott világon, ha az ebbéli tevékenység még az adrenalinszintet is jelentősen megemeli? Aki hátborzongatóan kétbalkezes, és szó szerint darabokra szedi, szétszaggatja és meghempergeti a sárban azt, aki a közelébe ér, de hát véletlenül éppen erre van szükség a boldog végkifejlethez. Ebben a történetben komoly és céltudatos munkával úgyis csak (jobb esetben) fenséges magányt, (rosszabb esetben) kényszermunkát lehet beszerezni.

Azt régebben valahogy sose vettem észre, ahhoz a színházi előadás kellett, hogy ez a regény nemcsak a szójátékaival és a jellegzetes rejtői figurákkal, hanem a képtelen fordulataival is hat. Hogy amikor Evelyn előadja az aktuális gyíkját (ékszert keres, üldözik, gyilkos van a kabinja előtt, egy vadidegen ember becsülete múlik azon, hogy demoströgtönazonnal mindenki Marokkóba menjen, aki él és mozog stb.), akkor, azon kívül, hogy speciel mindig igaza van, tényleg mennyi zöldséget kalandregénysablont hord össze, amitől bármilyen más szövegkörnyezetben ordítanék kínomban, itt meg egyszerre röhögök rajta, és komolyan veszem. Becsületszavamra, ezt a könyvet kizárólag azért lehet komolyan venni, mert vicces.**

Most először vettem észre azt is, hogy Evelyn és Prücsök tulajdonképpen nagyon hasonló figurák. Abban különböznek (ami miatt Prücsök jobban sikerült Evelynnél), hogy Evelyn a szilárd világrend egy kicsi, de jól körülhatárolt darabkájaként kezdi és végzi, csak a két végpont között kirándul a megfoghatatlanba, a kiszámíthatatlanba, az irracionálisba. Az ő története a végén szépen lekerekített: zárt. Prücsöké mindkét végén nyitott. Evelyn kalandregényhősnő, még ha formabontó is, Prücsök mitikus alak. Evelyn amatőr, Prücsök profi, aki életmódszerűen végzi azt a világfelforgatást, amivel Evelyn csak rövid ideig, hobbiból foglalkozik.
Ennek megfelelően ezennel őszinte elnézést kérek: értékelésem alaptézisét kénytelen vagyok megváltoztatni. A világon a legveszedelmesebb emberfajta NEM a bölcsész, hanem a világfelforgatást életmód szintjén űző, fürge, ravasz, bátor, kiszámíthatatlan és ésszerűtlen mitológiai alak (alias trickster). AMENNYIBEN ilyen lényekkel való ellátottságban hiány mutatkozik, NA, AKKOR szíveskedjenek bölcsészekhez fordulni. :)

* Ezt műveli a legtöbb megjelenése esetén, ld. a Batmanben a Jokert. :) Ebben a regényben talán Rainer hasonlít hozzá a leginkább (bár ő se túlzottan), a rablógyilkos, aki folyton éttermet keres, sakkozik, esetleg tevepata-ápolóval keni magát a szúnyogok ellen. Őszintén megvallva nem tartom valami jól sikerült figurának, nála sokkal jobban megalkotott – és humorosabb – Rejtő-gazemberek is vannak. Piszkos Frednek maximum a bakancsát fűzheti be.
** Dettó. :)

Ezt 2016. június 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9