Ismét egy ismeretlen, közelségében is egzotikus nemzet kötete. 
A „mai” lefordítandó „1981”-re, azaz alig járunk tíz évvel a nemrég olvasott moldovai novelláskötet megjelenése után. Még mindig Jugoszlávia, keleti blokk, szövetkezet és partizánok.
Mégis fényévnyi a különbség a két kötet között.*

A konzul éjszakája novellái ma is frissek, jól olvashatóak, élvezhetőek. Nemcsak egyik-másik, hanem gyakorlatilag mindegyik. (És rövidek ám! Tömör, ütős kis darabok, kb. öt percet vesznek igénybe egyenként. Mindennap egyet olvastam el.) Vagy a szerkesztő volt sokkal jobb, vagy a macedónok** tudnak jobb novellákat írni… Az előbbi a valószínűbb. Persze az is lehet, hogy nem jobb a szerkesztő, csak kevésbé kötötték meg a kezét. Mindenesetre a munka, amelyet elvégzett, kitűnő. Megérdemelné, hogy ne csak szerényen az utolsó lapon szerepeljen a neve. (Nem mellesleg a könyvkészítők is ügyesebbek voltak, igaz, látni valóan pénzt is többet kaptak rá.)

Sok és sokféle szöveget tartalmaz a kötet, megrendítőt is, humorosat is, népit is, városit is, realisztikusat is, szimbolikus-balladait is, gyenge írás pedig elvétve ha akad közöttük. Szocialista propagandát csak nyomokban tartalmaz, azt is érvényteleníti Zsivko Csingo gúnyos-ironikus novellája, amelyhez nem kis bátorság kellett, megírni is, kötetbe szerkeszteni is, főleg, hogy ilyen előkelő (a záródarab előtti) helyen szerepel a kötetben. Került bele „olyan igazi”, örkényes, kelet-európai groteszk is (A kékruhás férfi), bírósági lélektani dráma is (A tanú), az emigrációban élő macedónok búját-baját elmesélő anekdotafüzér is (a címadó írás), meg még rengeteg minden.

Minden író egy-egy novellával képviselteti magát, szóval ez a kötet inkább kedvcsinálónak jó, vagyis arra, hogy kiderüljön: ha az ember szeretne még macedón irodalmat olvasni, merre érdemes keresgélnie. A fülszöveg nem túloz: a benne emlegetett Petre M. Andreevszki és Tasko Georgievszki írásai abszolút világirodalmi rangúak, meg is néztem már, miket lehet még olvasni tőlük magyarul. (Hát nem túl sok mindent…) De rajtuk kívül is van itt bőven gondolkodni való. Csak a legjobbak: Metodija Fotev, Vlada Urosevikj, Bozsin Pavlovszki, Szrbo Ivanovszki, Petar Sirilov, Meto Jovanovszki, Mile Nedelkoszki – fogalmam sincs, kik ezek, de nagyon örülök, hogy egy-egy írásukkal megismerkedhettem. És csak reménykedni tudok, hogy macedón nyelven is született annak idején hasonlóan színvonalas kötet a magyar novellisztikáról.
Amelyet kb. annyian olvasnak, mint ezt… de már az is valami.

* Annyira, hogy a Vízesést jól vissza is minősítettem hét pontra, mert bármilyen kitűnő alkotásokat tettek légyen bele, a kötetben szereplő novellák nagy részéről bizony elég vastag porréteget kellett lefújni, és egyértelműen rossz szövegek is belekerültek.
** Nem tehetek róla, kiválóan idegesít, hogy nemcsak a kötet alcíme, hanem a novellaszövegek is következetesen makedonozzák őket. Értem én, hogy történelmileg ugyanott laknak, ahol valaha Makedónia elhelyezkedett, de ismereteim szerint sem genetikailag nincs közük az ókori néphez, sem nyelvileg. Akkor meg tényleg fontos a megkülönböztetés.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. június 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10