Inkább nem pontozom. Vessetek a mókusok elé.

Azt hittem, olyan élmény lesz, mint a múltkor a Széphajú Khariszok tánca, de egész más élmény lett. Az a kötet a közelembe jött, ez távol maradt. Azt gátlás nélkül mertem pontozni, ezt nem merem. Időtlen méltóság van benne, több, mint kétezer-ötszáz éves maradandó érték, de – talán éppen ezért – valahogy nem igényli a társaságomat, nem szólít meg, megvan ő magában. Egyszerűen szép és kész.

Lehet persze, hogy csak azért érzek így, mert a történetek legnagyobb részét éppen a közelmúltban olvastam Kerényinél. Mert ezek a versek szinte mind történetet mesélnek, a himnusz műfajának megfelelően: az istenség dicséretével kezdik, azzal végzik, a kettő között pedig elsorolják az összes viselt dolgait. Mindazt, amit Kerényi majd újramesél. Márpedig Kerényitől éppen pont egy hete kaptam csömört. Ami nem az ő hibája, ő figyelmezteti az olvasót, hogy a könyve nem egyvégtében tanulmányozandó, mert nagyon tömény. Megfogadom a tanácsát. Február óta olvasom, most járok a felénél. Meg Trencsényi is ezeket dolgozta fel. Szóval vannak mítoszok, amelyek ebben a formában, ahogy itt le vannak írva, már rég a könyökömön jönnek ki…

De a stílus akkor is új, tehát frissnek és élvezetesnek kellett volna lennie. Nem volt az. Fenséges volt, messzire zengő és távoli. A történetektől pedig derűt vártam, színt és illatot, sok-sok fényt – utóbbiakat kaptam is, de rettenetet annál többet. Még a legvidámabb himnusznak is van ijesztő arca, és most ezt mutatta a legerősebben, hiszen a mosolygósat már régen ismerem.

Szóval ebbe most nem tudtam belebújni. Úgy éreztem, nem embernek való. Bocs. Talán majd egyszer máskor.

Ezt 2017. március 31-én írtam. 

Tanítani lehetne rajta a francia klasszicizmust. Csak az a „hibája”, hogy egyáltalán nem harmatos lelkű tizenöt éveseknek* való…
Nekem is komfortzóna-elhagyós olvasás volt. Kellett egy 1001-listás regény, amelyik francia, klasszikus és rövid. Nagyon rövid, hogy csütörtökig a végére érhessek. Ez a regény pedig minden elvárásomnak megfelelt, ráadásul még nő is írta. Igen, határozottan túlvitt a komfortzónám határain, erre már az első harminc oldal után rájöttem,** de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Az első oldalakon a történelem fonákja látható, amelynek jelentősége jóval nagyobb, mint gondolná az ember. Balzac jutott eszembe róla, a Goriot apó (itt írtam róla), amelyben két fő mozgatója van az eseményeknek, a pénz és a gyönyör; a házasság leginkább az előbbinek a szolgálatában áll, az utóbbit kizárólag házasságon kívül keresheti az ember, és ez Balzac világában annyira megszokott, hogy gyakorlatilag normálisnak mondható. Mint ahogyan itt is. Csak itt nem pénzt akarnak a szereplők (az itt mindenkinek van dögivel), hanem befolyást, hatalmat, érvényesülést, ahhoz pedig nem a pénz tudja őket hozzásegíteni, hanem a megfelelő kapcsolatok. Ezekért a lelküket is eladják. A regényvilágban látványosan ezek a kapcsolatok, szerelmek, barátságok, gyűlöletek, szövetségek, irigységek, féltékenységek irányítják fél Európa sorsát. Egész tartományok cserélnek gazdát egy előnyös házasság érdekében; két ország diplomáciai kötelékét teszi lehetetlenné egy szerelmi szenvedély.
Ezért mondom, hogy a történelem fonákjáról van itt szó: csak nyomokban fedezhető fel mindaz, amivel az ún. nemesi történetírás foglalkozik (háborúk, békekötések, gazdasági érdekek stb.), helyette olyan erők kerülnek a felszínre, amelyekről alig esik szó – talán mert röstelljük, hogy apró-cseprő indulatok ilyen erővel befolyásolhatják a fenséges nemzetközi politikát. 
Nagyon bonyolult első oldalak ezek, mint ahogy a korszak nemesi udvarainak élete is rendkívül bonyolult volt. Többször is vissza kellett lapoznom, hogy tisztázzam, ki kicsoda, és főleg ki kinek a kicsodája (mert még a családnév se ad támpontot egy olyan kultúrában, amely mindenkit a birtokáról nevez el), még inkább pedig azt, hogy ki kinek a pártján áll. Ha valaha hasonló közegbe kerülnék (márpedig eléggé hasonlít ez a világ a mienkre), az első öt percet követően feladnám, felkeresném a könyvtárat, és a továbbiakban nem mozdulnék ki onnan.

A szereplők viszont kitűnően eligazodnak benne, hibátlanul játsszák a szerepüket, vagy az ügyesebbek bábjátékosként játszatják másokkal a mások szerepét, és nem is igen hagyják, hogy bármi zavarja őket benne. Legfeljebb néha érik őket kellemetlenségek, pl. rájönnek, hogy a fő-fő pártfogójuk is ember, méghozzá sajna halandó ember. Egyébként amíg a közös emberi sors a fejükre nem koppint, boldogan játsszák a kisded játékaikat.

Az elbeszélő pedig hűvös és okos tekintettel, mindig egyforma távolságtartással, nyugodt racionalitással figyeli valamennyiüket. Soha el nem érzékenyül. Az ő számára minden összefügg, minden elem egy bonyolult, de megismerhető hálózatnak a része, amelybe egyszerűen nincs, ami bele ne illeszkedne. Ő szó szerint mindentudó, felülről nézi a világ egész kicsinyes nyüzsgését, és csak egyvalamit tart érdemesnek arra, hogy kiemelje belőle: a nagy és erős lelket. Mint amilyen Clèves hercegnő.

Persze a jellembeli nagyság nem függ össze a politikai jelentőséggel. (Azt hiszem, erre a fentiekből már következtetni lehetett. Clèves hercegnő drámája az udvari események hátterében zajlik, olyannyira, hogy a király és környezete gyakorlatilag az égegyvilágon semmit nem is tud róla, pedig a dráma összes szereplője szinte folyamatosan jelen van az udvar világában.) Nem is adják ingyen, sőt: nagyon keservesen meg kell dolgoznia érte, és arra az egy-két emberre, aki segíteni tud(na) neki, egyáltalán nem mindig számíthat. Annál nagyobb az érdeme. Még a legfájdalmasabb veszteségei, sőt áldozatai is hozzátesznek valamit a jelleméhez. A maga csöndes, egyáltalán nem feltűnő módján alapos ön- és világismeretre, önállóságra, saját véleményre és akaratra tesz szert, és arra is képes, hogy ennek az akaratnak megfelelően élje az életét. Hozzá képest szinte eltörpül a regény két meghatározó férfialakja, pedig egyik se piskóta. Mindkettejüket a szerelem teszi azzá, amik; ez valóban átváltoztató erő – kérdés, hogy kit mivé változtat át.

A regénynyelv körmönfont választékosságát elég nehezen tudtam megszokni. Itt nincs olyan, hogy valaki „kimegy” a szobából, pláne nem létezik „kirohanás”. Itt, kérem, mindenki „távozik”. Nem „dühösen”, még csak nem is „zaklatottan”, hanem „dúlt kedéllyel”, pl. egy életfordító szakítás vagy egy kedves hozzátartozó halála után. Itt senkiről nem mondható el, hogy „nem tud” valamit – ő azt „nem is sejti”; és mindenki, akinek oka van rá, „végtelenül szomorú”. Mindenki, még a legszenvedélyesebb pillanataiban is megőriz valamit az elbeszélő racionalitásából – mindenki „fentebb stíl”-ben beszél, sőt abban is gondolkodik. Nagyon, nagyon emlékeztetett ez a regény a Gendzsire (arról itt írtam), több szempontból is, és ezen nem győzök álmélkodni (már megint), hiszen a két szerző semmit nem tudhatott egymásról. Ugyanaz a zárt, előkelő világ, ugyanaz a kifinomultság a felszínen, szenvedély a mélyben, ugyanazok a nehezen kiismerhető kapcsolatok, amelyek között annyira könnyű elbotlani, ugyanazok a félszavakból értések, átható tekintetek.

Ha egyszer nagyon mélyen bele akarnék menni a regényvilágba, akkor egészen biztosan a tekintetek irányával kezdenék foglalkozni. Mert hogy itt mindenki folyamatosan megfigyel mindenkit, és soha egyik szereplő se lehet biztos abban, hogy nem látják éppen bármelyik cselekedetét, mondjuk a szemközti ablakból. Vagy hallják, mondjuk a háta mögül. Az információ hatalom, és ezzel a regényben mindenki tisztában is van, és maximálisan ki is használják, a legtöbben úgy, hogy figyelnek – és csak a nagy lelkek úgy, hogy megszólalnak. Némelyik jelenet vígjátékba illő (hogy az a bizonyos elveszett levél hány kézen megy át, te jó Isten…), leszámítva, hogy társadalmi pozíciók, házasságok, kis híján emberéletek múlhatnak rajta. 

(Érdekes lehet a regényből készült film is, amelyből a fenti képkockák valók. Sajnos még nem láttam. Jó nyelvgyakorlat volna, de állítólag pont azt változtatták meg benne, ami nekem a regényben tetszett. Azért meg fogom majd nézni azt is. A tekintetek szerepét filmen lehet csak igazán kidolgozni. A képeket itt, itt és itt találtam.)

Nagyon, nagyon tudott ez a Madame de Lafayette. Így kell százhatvan oldallal bevonulni a halhatatlanságba. 

* …akik visítoznak, káromkodnak, ötven árnyalatot olvasnak, mindent kipróbálnak, minden felnőttet feldühítenek, mindenféle irányban feszegetik a határaikat, de azért amikor Amor és Psyche mítoszát hallgatják magyarórán, összetett kézzel, ragyogó szemmel kérdezik, hogy „és tessék mondani, ugye aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak???” Harmatos lelkűek. :) Ezt fenntartom.
** Ez inkább a Kuszma molytárs komfortzónája. Fogadni mernék, hogy olvasta is, bár az értékelők között nem látom. Egyetlen ellenérvem van a saját álláspontom ellen, az, hogy a könyv nyolcszáz oldal alatti… :P :)

Pontszám: 10/9

Ezt 2017. március 29-én írtam, majd 2020. június 29-én kiegészítettem. A szerző képét itt találtam. 

Az utóbbi időben akármit olvastam, előbb-utóbb szembejött a reneszánsz meg a barokk. Különösen a reneszánsz/barokk eposzokra hivatkoztak az olvasmányaim rendszeresen. Miután tettem egy óvatos próbát Tassóval, és nagy örömömre igen vagánynak bizonyult, Ariosto monstrumába is bele mertem vágni, és végül a kedvenceim közé kellett sorolnom. Ezek után, gondoltam, mit nekem egy portugál klasszikus, úgyis olyan rövid, meg 1001-listás is, ráadásul a földrajzi felfedezések koráról szól, nagy baj nem lehet belőle.

A fülszöveg lett gyanús, hogy itt nem igazán arról lesz szó, amire én kíváncsi volnék… az első ének pedig olyan pofont adott reménykedve figyelő zsenge elvárásaimnak, hogy a fal adta a másikat. Az elbeszélő ugyanis a negyedik oldalon közli, hogy őtőle ne várjon senki hazug (!) meséket, mint amilyeneket Ariosto (!) gyárt, őneki minden egyes szava igaz!

Ja, azért kezdett pont eposzt írni. Az a műfaj arról híres úgyis, hogy tárgyilagos és igazságos.

Hallgasd: nem fogok képzelet, hazugság
játékaival bajnokot dicsérni,
ahogy teszik ezt a külföldi Múzsák,
melyek így vágynak nagyságot elérni:
a megtörtént való különb tanulság,
mint akármely álomlátás meséi,
felülmúlják Ruggierót, Rodomontét
s Orlandót, még ha nem is mind koholt név.

(…)
S a sor végén áll a nagyszerű Gama,
ki Aeneas hírének lép nyomába.

Hogy úgy mondjam, taktikátlan lépés volt ez a részéről. Enélkül csak kíváncsi, helyenként unatkozó olvasója lettem volna. Ez a felütés viszont előhozta belőlem a látens melankóliámat. Azaz feltolult bennem a fekete epe, és folyamatosan hajtott, hogy figyeljek: ugyan vajon mennyire igaz, amiről szó van?!

A történet vázát Vasco da Gama indiai utazása adja, a háttér tehát, ahogy már mondtam, a nagy földrajzi felfedezések időszaka. Eposzhoz illő téma, idáig rendben. Sikerült beleszuszakolni az egész portugál történelmet a XV. század végével bezárólag (Gama meséli el egy érdeklődő afrikai uralkodónak), sőt a XVI. századra is kitekintenek a szereplők (az utolsó ének hosszadalmas jóslata ezt a kort részletezi). Nagy reményekre okot adó korszak volt ez, egy gyarmatbirodalom csíráit hordozta magában, csak hát elég hamar a fejükre ütöttek a spanyolok érte – de ezt az eposz írásakor Camões még nem tudhatta. Ennyiben jogos a büszkeség. Hogy a gyarmatosításról úgy összességében mi a véleményem, az más lapra tartozik.

Mondjuk, arra a lapra, amely gáncs nélküli lovagként ábrázolja Vasco da Gamát és összes dicső Portugálját (következetesen nagy P-vel írva tíz éneken keresztül), akik igazán semmi mást nem akarnak az útba eső területeken, mint a néppel kereskedni, a kereszténységet mint egyetlen igaz vallást terjeszteni,* esetleg a portugál király fegyveres hadseregének érkezését felajánlani, csakis a baráti ország védelme érdekében. De mit tehetnek róla szegény gáncs nélküli lovagok, ha a legkevésbé sem baráti ország gonosz és/vagy tragikusan megtévesztett döntéshozói erre agresszíven reagálnak, és Gamáék kénytelenek jobb esetben túszokat szedni, rosszabb esetben katonákat küldeni maguk helyett?… Értem én, hogy a gyarmatosításhoz ideológia kell… meg azt is elhiszem, hogy Camões komolyan hitt abban az ideológiában, amelyet ábrázolt… de ezt több rendben, következetesen színtiszta igazságnak titulálni?… 

Aztán milyen igazságok foglaltatnak még ebben az oly nagyon keresztény eposzban? Hát mindenekelőtt a teljes antik mitológiai apparátus, a világot irányító (!) Jupiterrel az élen. Benne két vetélkedő istenséggel, Venusszal és Bacchusszal, akik közül az előbbi a portugálok pártján áll, és minden isteni vonzerejét beveti az érdekükben, mert ők a szívének oly kedves rómaiakhoz hasonló nyelvet beszélnek. (Hogy közben a spanyolokkal meg az olaszokkal is hadban állnak, az az istenasszonyt szerencsére nem zavarja.) Bármilyen bajból ki tudja őket rántani, hogy Camões utána oldalakon át dicsőítse a hős portugálok (pardon: Portugálok) erejét, akik önállóan (!) intézik a sorsukat. Bacchus meg ellenük van, mivel túl erősnek tartja őket, és félti tőlük indiai biztos pozícióját. (Ami már régen nincs meg, mivel az eposz egyetlen indiai szereplője sem ihat bort, de ez sem zavar senkit.) Aztán felbukkannak a tengeri istenségek is, Amphitritétől Tritonon keresztül Tethysig… és Camões nem győz mosakodni a végén, hogy az inkvizíciót kikerülje, és szó szerint magukkal az istenségekkel magyaráztatja el, hogy ők ám csak illúziók, allegóriák, a hajósok sorsát mindvégig a gondviselés intézi!!!

Sok ágra oszló, óriási barang
legmélyén, hová elbújik a tenger,
s honnan őrjöngve tör ki a szilaj hab,
mikor vitázik a dühödt szelekkel,
lakik a dicső Neptunus, s vigadnak
a Nereidák egyéb istenekkel,
hol városok kapnak helyet a vízben,
melynek lakója e sok nedves isten.

A soha fel nem tárt tengerfenéken
a homok finom ezüsttel behintett;
tornyok tűnnek fel, síkság közepében,
mint kristály, amin átütnek a színek;
minél közelebb hatol, voltaképpen
annál kevésbé sejti a tekintet,
hogy kristály-e, vagy gyémánt-e, amit lát,
oly tündöklő fénnyel vetik a szikrát.

Kapujuk arany, dús gyönggyel kirakva,
mely a kagylók sötétjében terem meg,
gyönyörű művészettel kifaragva,
min Bacchus dühös szeme megpihenhet:
feléje elsőként a tarka-barka
vén Khaosz dúlt vonásai merednek;
ott található a négy elem is még,
ahogy ellátja mindegyik a tisztét.

A fennkölt Tűz áll a legmagasabban,
mely egy anyagnak sem marad a foglya,
de minden élőt serkent szakadatlan
azóta, hogy a titán elrabolta.
Nyomban mögötte jön a láthatatlan,
átszellemült Lég, mely fürgén kitolja
határait, s ha tél van, vagy ha nyár van,
kitöltetlen űrt nem hagy a világban.

Hegyek közt ül a Föld, melynek ruhája
virágzó fák és zöldelő növényzet,
életet adva, élelmet kinálva
az állatoknak, kik rajta tenyésznek.
Ott látszik a Víz éles tisztasága,
mely a földrészek között szerteszéled,
míg sok hajfonata tölti meg nyüzsögve,
s nedve az összes testek éltetője.

Szóval illúziók. Meg allegóriák. Csak ami a színtiszta valóságot illeti.**

Kár ezért az eposzért. Kár, hogy ennyire komolyan veszi magát, és ennyire könnyen rajtakapható. Inkább állítaná, hogy hazudik, akkor én mint olvasó tudnám… komolyabban venni. Mert egyébként nagyon, nagyon szép. Ügyesen alkalmazza az eposzi kellékeket, felidézi és modernizálja az Odüsszeia világát*** – soha jobbkor, mint a földrajzi felfedezések korában –, óriási reneszánsz műveltséget mozgat, és olyan stílusban ír, hogy feladja Hárs Ernőnek a leckét. A fordítás biztosan nem tud mindent visszaadni belőle, de az nem kifejezés, hogy igyekszik.

A Hold tündöklő sugarai hulltak
az ezüsthabú neptunusi árra;
az egek csillagpompába borultak,
mint rét öltözik százszorszép-ruhába;
a dühödt szelek pihenni vonultak
távoli odvak homályos zugába (…).

Ráadásul nemcsak hősi utazást és varázslatos költői képeket tud az oktáváiban**** életre kelteni, hanem a korabeli természettudományok eredményeit is. Népiesen szólva: van neki mire felvágni.

Egy gömb ragyogott ott a légben úszva,
mit oly vakító fénysugarak értek,
hogy mélye éppoly jól kirajzolódott,
amilyen tisztán burka látható volt.

Hogy mily anyagból volt, senki se látta,
de látszott, hogy részei újra gömbök,
melyek központja az isteni pálca
akaratából eggyé rendeződött.
Forgás közben, felkelve és leszállva,
nem kelt, s nem szállt, s egyforma arcot öltött,
bárhonnan nézték; s valamennyi pontján
vég s kezdet egy volt, égi munka folytán;

egységes, teljes, önmagába zárt volt,
akárcsak az őskép, mely létrehozta.
Gamát, ahogy e gömbbel szembenállott,
vágy s félelem ejtette izgalomba.
– „Kicsinyített formában a világot
tárom itt a szemed elébe – mondta
az istennő –, hogy megláthasd ezennel,
honnan hová mégy és mire törekszel. (…)”

De azért nagyságrendekkel jobban állna neki, ha mégse vágna fel.

Kiegészítés:
Az utószó még külön kiborított azzal, hogy ez a mindenki által kedvelt klasszikus az összekötő kapocs a portugál nyelvű országok között, mert mindenütt olvassák és értékelik.
Aha.
Előttem van, ahogy a volt gyarmati országok lakói csillogó szemmel olvassák, hogy ők gonosz és/vagy megtévesztett bálványimádók, akiknek direkt jót tett a portugál gyarmatosító hatalom, bár tartott volna tovább.
Azt hiszem, úgy olvashatják ezt ma, mint a volt angol gyarmatok Shakespeare Viharját. Pusztán az politikai állásfoglalás, ha műsorra tűzik, hát még, ha a rendező is kreatív. De Shakespeare nem is állítja, hogy nem hazudik. 
Azt természetesen nem vonom kétségbe, hogy értékelik. Shakespeare-t is értékelik, nagyon tudott írni. 

* Kizárólag katolicizmus formájában, mert minden más felekezet eleve bűnös úton jár, amint azt két oldalon keresztül fejtegeti az eposz… Hát ilyen „dicséretekre” még katolikusként se tartok igényt, köszöntem szépen…
** SPOILER Azt már meg se említem, hogy két oldallal korábban ezek az illúziók meg allegóriák még szerelem-szigetet működtettek az óceánban, ahol a hajósokat azzal jutalmazta Venus, hogy az illúziókkal meg allegóriákkal ágyba bújhassanak. Miután azok színleg sikoltoztak egy kicsikét, meg ellenálltak, azt is színleg. Szerencsére a hajósokat nem érdekelte az ellenállás az okos hajósok átláttak a színlelésen.
Azt hittem, kivágom az ablakon a könyvet. Csak azt sajnáltam, hogy nem láttam Vasco da Gama képét, mikor Tethys megmondta neki, hogy egy illúzióval feküdt le. SPOILER VÉGE
*** Amelyet szintén lekicsinyel, Homérosszal együtt, mondván, hogy a Földközi-tengeren bolyongani, az semmi, de nézzék meg, ő micsoda utazásról ír!!! Arról. Elmész a…
**** Igen, van pofája az általa oly igen lenézett olasz reneszánsz eposzok versformájában írni… Becsületére legyen mondva, tudja használni a formát, nem is akárhogy, még egyediséget is visz bele, de azért én elgondolkodtam volna a helyében, hogy akkor most mit nézek le meg mit nem…

Ezt 2017. március 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Újraolvasás vége.
Amikor utoljára olvastam ezt a kisregényt, egyetemista voltam. Nem egészen annyi idős, mint a történet első részének festője, és épp csak egy kevéssel vagyonosabb.* Művész akartam lenni mindenáron.
Több mint tizenöt év telt el azóta.
És most nagyon furcsa volt újra találkozni ezzel a történettel.

A szláv népek gótikus irodalmából – eléggé el nem ítélhető, ám annál érthetőbb módon – vajmi keveset fordítottak magyarra, és annak a kevésnek is csak egy része hozzáférhető. Amikor nyakra-főre fordították ezeknek a népeknek az irodalmát, akkor a gótika éppen pont nem számított politikailag elfogadottnak, amikor meg már elfogadott lehetett volna, jelentékenyen csökkent a fordítások száma.

Gogol a kivétel. Egyrészt mert akkora klasszikus, hogy nem lehet megkerülni, másrészt mert az összes gótikus történetére rá lehet húzni, hogy a cári Oroszország társadalmának kritikája. Nem is jár messze az igazságtól ez az olvasat, amely Az arcképre is érvényes lehet. Ez esetben realista kisregényről van szó, mégpedig művészregényről, amely szerint az ember addig igazi művész, amíg éhezik. Annak, hogy pénzt keressen, az az ára, hogy kiszolgálja a nagyvilág igényeit, akkor pedig menthetetlenül belefullad a tehetsége az eltömegesedés posványába. Mert az igazi művész nem szolgál, nem forgácsolja szét magát, hanem belső világából, érzéseiből alkot… hoppsza, ez nem is realizmus, ezt romantikának hívják… csak a cenzor meg ne tudja… 

Létezik ilyen olvasata a kisregénynek, létezik hát, csak engem nem érdekelt soha.** Illetve érdekelt, de csak mint kiindulópont. Ha pedig ma megkérdeznének róla, milyen stílusúnak tartom ezt a szöveget, habozás nélkül mágikus realistának minősíteném. Mert itt bizony csak az egyik olvasat mondja azt, hogy a művész képletesen aprópénzre váltja a tehetségét. A másik olvasat azt feleli: mi ez a marhaság, mi az, hogy képletesen?! konkrét kiárusítás történik itt, kérem szépen, és konkrét aprópénz jár érte, nem is akármennyi. Mert ez olyan történet, hogy itt a hétköznapi, a földhözragadt válik elvonttá, míg a fantasztikum szemmel látható, füllel hallható, kézzel megfogható, étteremben/szabónál/fodrásznál stb. elkölthető.

Ez a művész konkrétan az ördögnek adja el a lelkét, és ezt pontosan tudja is. Szentpétervár különösen alkalmas volt az ilyen találkozásokra, itt írtam meg, miért. Hogy az ördögnek se szarva, se patája, de még vasvillája sincsen, mindössze ősz haja, hosszú köntöse és ijesztő tekintete?! A magasságos Úristen segítse azt, aki nem tudja, hogy ez a fajta az igazán veszélyes! Aki itt lakik a második szomszédban, a sarki boltba jár kenyérért, és telente néha köhög. A gonosz a földön jár, feleim, és bizony mondom nektek, már hitelkártyával is tud fizetni a lelkekért.*** Én pedig körülnézek a kicsi bérleményemben – amely véletlenül éppen a ház felső szintjén található –, végiggondolom, hogy mit tettem az életemmel az utóbbi tizenöt évben, és megkérdem magamtól, hogy mit felelnék, ha azt kérdenék, megvan-e még a lelkem.

Nem mondom, hogy mindenre büszke vagyok, amit az utóbbi tizenöt évben tettem… de azt hiszem, meg.

Nem árt ezeket a kis nyúlfarknyi Gogolokat újraolvasni néha, és feltenni ilyen (és hasonló) kérdéseket.

Ja, meg heveny szívdobogást kapni az álmodós-ébredős jelenettől, amelynél jobbat horrorban szerintem azóta se írtak. Mert amúgy Gogol horrort is tud.

* Köztársasági ösztöndíjat kaptam, hála Istennek sose voltam elmaradva a lakbérrel, és ennem is volt mit.
** Például azért, mert ezt a fajta művészeteszményt sose tudtam igazán komolyan venni. Már rajongó ifjúságomban se, most pláne. Mea culpa.
*** Na jó, ez igaz – feleli erre képzelt beszélgetőpartnerem –, de milyen alapon várja el bárki, hogy ilyen rémes körülmények között ne adja el a lelkét a bizonyos művész? Hiszen ez embertelen! Inkább éhezzen, és hagyja, hogy kirakják az utcára?! – Dehogyis – felelem én –, van ám a műben egy harmadik lehetőség is, csak nem esik róla túl sok szó. De nem spoilerezem el, hogy mi az.

Ezt 2017. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Én azt nem tudom, hogy ez mi. Gótikus regény, korai horror, sci-fi, filozofikus regény? Csak azért kezdtem el olvasni, mert 1001-listás és rövid. A szerzőről semmit se tudok, az nem ad támpontot. Hasonlítani se tudom mihez, bár olvasás közben olykor felmerült a kortárs Lovecraft vagy a későbbi Lem neve.

Szerencsére ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. A klasszikus „megtalált kézirat”-motívummal kezdődik a regény, azaz a kerettörténet két főszereplője maga is olvasó – és hozzám hasonlóan nem tudnak mit kezdeni a kézirattal. Talán ez a lehető legrosszabb állapot a számukra: nem tudni eldönteni, egy őrült művét olvassák, vagy valóban egy mélyebb igazsággal szembesülnek. De továbbmegyek: a kézirat szerzője és főszereplője sem tudja, min is megy keresztül tulajdonképpen.

Csak egyvalamit lehet biztosan tudni: a szerző magányos. Nagyon. Könyörtelenül. A történet során a magánya egyre csak növekszik, egyre ijesztőbbé és véglegesebbé válik, nemcsak földi értelemben. Annak az embernek a kozmikus magánya ez, aki nem tud, nem is akar emberi kapcsolatokat létesíteni, de még inkább azé, aki már földöntúli kapaszkodókat sem talál, mindenfajta hitet elveszített, semmit sem ért a külvilágból, semmi összefüggést nem talál benne, és folyamatosan az ismeretlennel szembesül.

Nem az én világom ez a regény. Mindenekelőtt azért nem, mert sose szerettem az olyan szövegeket, amelyekben az „idegen” és a „veszélyes, tisztátalan, rosszindulatú” közé automatikusan egyenlőségjel kerül; amelyekben abban a pillanatban, ahogy megjelenik valami emberitől különböző, azonnal lőni kell. Erről pedig ez a regény soha nem engedi az olvasót megfeledkezni – még akkor sem, amikor egyre egyértelműbbé válik, hogy az „idegen” nem is olyan idegen; hogy talán éppen azért olyan ijesztő, mert hasonlít arra, ami „saját”.

Mégsem akármilyen élmény végigolvasni ezt a történetet – mert olyan stílusa van, amely egy pillanatra sem engedi szabadon az ember figyelmét, mert szuggesztív, mert nyugtalanító és felkavaró – mert az utolsó oldalig nem lehet eldönteni, mi is akar ez lenni tulajdonképpen. 

Ezt 2017. március 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Hiánypótló kis kötet, és én vagyok a menő, mert megvan nekem itthon, ráadásul csak ötven forintomba került!
Egy ideje értetlenkedek már, hogy mit esznek ezen a Pindaroszon a magyar klasszikusok. Kölcseytől, Hamvastól kapásból tudom idézni Pindarosz dicséretét, de ha kicsit akarnám, tuti, hogy Petőfinél, Aranynál, Jókainál stb. is találnék utalásokat arra, hogy húdemekkora költő volt ez az ember. Miközben összesen annyit csinált, hogy versenyjátékok győzteseihez írt ódákat. Illetve kardalokat. Megrendelésre.
Mondjuk, ha kizárólag olyan műveket akarnék olvasni, amelyeket nem pénzért írtak, elég hamar könyv nélkül maradnék, szóval ez utóbbi nem zavar… de mi lehet olyan túlvilágian-klasszikusan jó egy futóbajnokhoz írt versen?!

…szóval azért kezdtem én el ezt a kicsi kötetet olvasni, mert kényelmesen rövidke, ráadásul formára is amolyan kézbe simuló fajta, meg a fordítók neve is minőséget jelez, aztán ötven forintért is adták, és ha már takarítás közben megtaláltam, na, lássuk, mit tud ez a Pindarosz. Meg a többi, mert Pindarosz versei összesen ötvenöt oldalt tesznek ki a kötetből.*

Nos, mindenekelőtt… asszociálni tud. Leginkább olyan avantgárd módra. Volt vers, amelyiknek az első három versszakát négyszer is végigolvastam, mielőtt feladtam, hogy értsem, miről van szó. Nem mintha zavaros lenne, csak… csak avantgárd. „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.” Az egyik sorban még Árkádiánál tartunk, a következőben egy allegorikus gálya horgonyoz, majd következik egy fohász Poszeidónhoz (benne virágokkal), és hopp, vége a versnek. De azért tetszett. Nem is kicsit. Láthatóan harcolt a szöveggel mind a két fordító, és fogalmam sincs, mit sikerült belőle visszaadni, mit nem, de hogy a képalkotó ereje átjön, az fix. És szép. Nagyon, de nagyon szép. Ha nem értem, akkor is. Általában egyébként nem veszélyes, második olvasásra többnyire felfogtam, miről van szó.
Most már azt is értem, mitől lett akkora szám, mitől klasszikus. Nem egyszerűen alkalmi verseket költ, nemcsak versenygyőzteseket ünnepel. Hanem mítoszokat dolgoz fel. Minden győztesnek olyan verset ír, amelyben az illető saját hazájának (értsd: városállamának) saját mítoszai szerepelnek, így kell hozzá a mitológiai háttér, bár a könyv végén levő magyarázatok nagyon sokat segítenek. Olyan történeteket használ fel, amelyek a maga korában mindenkinek a könyökén jöttek ki – éppen ezért azt csinál velük, amit ő éppen akar. Úgy csavarja ki a mítoszokat, ahogy neki tetszik: dicsérni is tud velük, de ironizálni is, többnyire pedig mesélni, úgyis csak a vers elején meg a végén várták el, hogy a kocsihajtót zengje. Ebben is avantgárd.
Vagány figura lehetett. Mert különbözni a többiektől, és még jól is csinálta.
Nem állítom, hogy mostantól rajongok. Távolról sem. De legalább tudom, hogy szeretném még sokszor újraolvasni; ez is valami. Alább idéztem azt a versrészletet, amelyik a legjobban tetszett: hátborzongató, főleg a második fele. Ja, és megvan, mit szeret rajta – mármint Pindaroszon – Hamvas Béla: az eleusziszi misztériumokat.

Pindarosz: Három Thrénosz-töredék (Thérónhoz)

                            I.
        Nekik ott az éji sötétet alant
        a nap heve fényli be, és
        városuk előtere szép bíborhimü rózsaligetben,
        cédrusok árnya alatt van, ahol
        arany gyümölcstől roskadoznak mind a fák.
        Ez testgyakorlásban leli gyönyörüségét,
        az lovon, míg
        amazok lantpöngetésben, kockavetésben… Örök
        bőség virágosul körükben.
        És mézizek illata leng a tájon át,
        és messze sziporkázó, örök áldozat ég
        oltárukon isteneiknek.
És fodrozatlan, tükörsima folyamok hömpölyögnek, s a megboldogultak
örömüket lelik az emlékezésben, a multról, jelenről való csevegésben,
elmennek egymás mellett, vagy együtt időznek,
        s boldogok, amért megélték a bajtemető Avatást…
A harmadik út azoké, akik vétkeztek és szentségtelenül éltek: a lelkük
sötétségbe, s feneketlen szakadékba taszíttatik,
        honnan sima hömpölygéssel végtelen
        sötétet okádnak a tinta-nagy éj vizei.

Jánosy István fordítása

A kötet verseinek majdnem a fele tőle való, a többieknek így jóval kevesebb hely jut, mondjuk, a legtöbb belevett költőtől nem is maradt fenn sokkal több. A koncepció egységes: a közösségi költészet alkotásait válogatták be a kötetbe, elsősorban kardalokat. A középiskolából ismert nevek tehát hiányoznak, kivéve Szimónidészt, tőle legalább azt a bizonyos kétsorost mindenki ismeri. Komoly meglepetés háromszor ért: Először, mikor kiderült, hogy Arión (igen, a delfines) tényleg élt, és verset írt, és a verse fennmaradt (delfinekkel), és még tetszik is.

Arión: Ó, legmagasabb…

Óh, legmagasabb
isten, aranyszigonyú Poszeidón!
Vemhes vizeken ki a Földet
tartod és kopoltyusok víg
kartánca bozsong körülötted:
virgonc uszonyokkal üdén
szökken fel a vízen a sok fitos
orrú, libabőrnyaku, fürge kölyök – zenelelkű
delphinek: vizi neveltjei
tündér Néreidáknak, a-
kiknek anyja Amphitríta.
Ők hoztak el engem Tenaroszba, Pelopsz-földre,
hogy Szicília tengere hányta-dobálta a testem:
hordoztak ív-hátukon engem,
átnyesegetve a Néreisz-
sík soha nem tiport barázdáit, s miután
ármányos haramják a pohos hasu
gályárul a bíbor tengerárba dobtak.

Jánosy István fordítása

Másodszor, mikor a végjegyzet arra utalt, hogy Goethétől a Vándor éji dala mintha egy ókori görög vers parafrázisa lenne – és tényleg:

Alkman: Szúnynak a hegyek…

Szúnynak a hegyek ormai, tinta szakadékok,
szirtfokok, s szurdékzugok, s a
lomb, s kit a Földanya hizlal: a porba' csúszva-mászók,
erdők riadt vadnépe, méhrajok, s a
bíbortüzü tengeri mélyben a szörnyek,
szúnynak a szárnyemelintő
vadmadarak fajai.

Jánosy István fordítása

Harmadszor, mikor a végén felbukkant egy Timótheosz nevű, számomra tökéletesen ismeretlen nevű költő, akinek már elég fáradtan olvastam azt az 1 db versét, és mégis hatott, ütött, tetszett. Még vadabbul asszociál, mint Pindarosz, erős ő is, csak másképpen – lezárásnak kiváló. Idézni nem tudom, ahhoz túl hosszú.

…és annyira szép ez az egész. Így egyvégtében végigolvasva, két este alatt, még fáradtan is. Át van itatva tengerrel, fénnyel, arannyal, magassággal, széllel, mézzel, ibolyavirág színével és illatával. Annyi zene van benne, ütem és tánc. És még akkor is, ha éppen ijesztő vagy keserű – annyi derű:

Szimónidész: Danaé (Thrénosz-töredék)

– —- – —-
Hogy a szépmivü sajkában a szél
fütyülőn tovavitte, s a hánykódó tarajú víz:
rémület ülte szivét meg, az arcán könnye ömlött,
Perszeuszát megölelve kezével, így nyögött: "Fiam,
engem ez vész elemészt, te meg alszol,
tejízű feledés-nyügözött… …Szunnyadozol csak
ércszögü deszkakoporsód
mélyein, éj kormába takarva, lilás homályba…
Átcsap fölötted a víz: tajtéktaréjra,
fütyülő szélre te nem is hederítsz. Bánod is azt!
Csak szúnysz tünde biborhímü ruhádba' ….Csupán
csinos arcod kandikál ki.
Ha tenéked iszonyu volna ez
iszonyu vész: csöpp füled szómra kicsit figyelne!
Akarom: szúnyj, kicsi fiam! Aludjon a tenger
és e végtelen éji rém!"
Ó, Zeusz atya, küldenél bár mentő fordulatot reánk!
Ám, ha szerénytelen a szavam és merész:
a kis fiamért bocsáss meg nekem!
– —- – —-

Jánosy István fordítása

De ne csak a versekről szóljak. A kötetnek legalább a harmadát a magyarázatok teszik ki, és erre nagy-nagy szükség is van. Jánosy Istvánt, az egyik fordítót dicsérik. Ő írta a részletes bevezetőt, amelyet kivételesen nagyon, de nagyon ajánlok olvasásra, mert tömény kultúrtörténet.** Még töményebb és érdekesebb a végén a „Magyarázatok és életrajzok” egész kis tanulmánnyá kerekedő bevezetése az ókori görög zenéről, amelyet szintén érdemes a versek élvezete előtt elolvasni. Na jó, a verstanos szakasz átugorható. De a többi szakasza ismeretterjesztő stílusban jó sokat elmond arról, milyen szoros egységben kapcsolódott össze az ókori görög költészetben szöveg és zene, mennyire másképpen gondolkodtak ők a költészetről/zenéről, mint mi, mennyire mást vártak tőle, másképpen reagáltak rá, és még másféle hangsorokat is használtak, amelyekhez nekünk már fülünk sincs. Ezek tényleg, de tényleg komolyan vették, hogy a zene mágikus erő, akármilyen földhözragadt módon gondolkodtak is egyébként. De jó… 
Szóval ezt először, hogy az ember értse is, amit olvas. Aztán az első verseket… aztán a jegyzeteket… aztán a verseket újra… Lassú munka, de megéri, és végül is tényleg nagyon kicsike, rövid könyv, újraolvasásbarát.

* Magyar nyelvű Pindarosz-összest (illetve azt, amit a Pindarosz-összesből pár ezer év alatt nem fogyasztott el a vasfogú idő) kilencven éve nem adtak ki, és amit kilencven éve kiadtak, hozzáférhetetlen. Nehezményezem.
** A vége felé némi kötelező marxista áthallásokkal (vö. ezzel, 1. bek.), de annyit ki lehet bírni, mégiscsak 1960-ban készült a kötet. Ennek megfelelően bele is adták, amit kellett, ízléses küllemű, tartós kiadás, meg se látszik rajta az az ötvenhét év.

Ezt 2017. március 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Hát horrornak (aminek ki volna kiáltva) nem jó éppen…
…de vadromantikus-impresszionista meseregénynek egész rendes. Adnék én rá több pontot is, csak ne Czóbel Minka írta volna, aki tud ennél sokkal jobbat is.

A cselekmény egyszerűbb és kiszámíthatóbb nem is lehetne, a főszereplők se lehetnének sablonosabbak, bár az még jól is állhatna egy ilyen szövegnek. Ha a romantika korában járnánk. De nem ott járunk. 1908-ban járunk, a Nyugat már elindult, Ady Endre már országos botrány, de ez mind semmi: eddigre mindkettő tanult Czóbel Minka verseiből! Aki járt a Sorbonne-ra, és Verlaine-t fordított! És akkor hozzáfog ilyen kis bájos valamiket irkálni?! Minek?

Na de nem húzom fel magam, végül is egész jól elvoltam ezzel a könyvvel. Ha nem vár tőle (a fülszöveg által ígért) nagy izgalmakat, vért és kéjt az olvasó. Mert a maga korában talán lehetett rajta izgulni. Van benne egy-két klasszikus gótikus vonás, természetfölötti elem, ördögi kísértés, némelyeket galád módon és váratlanul leszúrnak. Sőt még nemi életet is élnek, több rendben, nyílt színen és ruhástul. De amúgy az a fajta könyv ez, amelyikben még a karóba húzás emlegetésétől se szorul össze az olvasó gyomra. Pedig speciel tudja, miről van szó.

Akkor mégis mitől nyolc pont?

Ismét csak a rengetegbe mentek a felkelő nyári nap sugárzása között, mely a fenyők tűin ugy szürődött át, mint egy pókhálószerü ezüstszövet. A harmatokba visszacsillámlott a gyémánt minden tüzes szinével, ragyogásával, megfogódott a bujanövésü, haragos zöld mohba és a lovasok fehér halináján, bőrködmönén, árnyfoltokkal vegyest siklott le folytonos, egyforma változással. Amint azok haladtak előre, ki hátrább lovagolt, az előtte menő ember hátán látta a fény- és árnyfoltokat leperegni, egyformán, szakadatlanul, ahogy az elmaradó fák árnya rájuk esett.

Hát először is mert SZÉP! Nagyon! Három mondattal olyan tájakat, arcokat, alakokat, szobabelsőket, ruhákat rajzol, hogy az ember szeretné, ha előtte ülne a szerző, várakozó-reménykedő tekintettel, és odamondhatná a szemébe, hogy tessék mán kihajítani a fészkes fenébe azt a cselekményt, és a továbbiakban csak prózaverseket írni, vagy énfelőlem rímelhet is, de minek bele a lovag meg a bosszú?! Amikor két árnyékot úgy tud leírni, hogy az ember szeretne ott lenni az erdőben, és nézni őket estig…

Hideg késő őszi szél fujt már a kis virágos kert felett, a rezeda és az őszi rózsa kórója megfagyva és összeaszva, barnán, törékenyen állt ki a máris havas földből.
A hó ugyan a déli órákban még elolvadt, de fagyos, nedves foltokat képezett a kis kertben. Éppen egy ilyen foltba lépett Gyuró, széles bocskorával. A fagyos esőréteg kissé behorpadt s a nagy lábnyom ólomszinü vízzel telt meg.

Másodszor pedig azért, mert nemcsak fő-, hanem mellékszereplői is vannak ennek a könyvnek. Őszintén nem is értem, hogy nem lelte meg Kuszma molytárs a mű feminista értelmezését, amelyet egyébként jól megírt értékelésében hiányol. Lehet persze, hogy az előszó írója nem arra gondolt, amire én (az én kiadásom régi és előszómentes), de hát ennyi hajladozás férfiasság és nőiesség között még Shakespeare vígjátékaiban sincs.* Nem mintha bármi szexuálisan félreérthetőt (vagy éppen egyértelműt) művelnének ezek a fiatalemberek – egyszerűen csak amúgy a XIX. század modorában femininek. Nem is egy. Nem is egyféleképpen. Van, akit a tevékenysége tesz nőiessé (mármint a maga korában nőiesnek számító tevékenysége). Van, akit az urához való mélységes és féltékeny ragaszkodása. És van, akit a kősziklát is meglágyító, virágszerű-bűbájos megjelenése, amelyre oldalanként legalább kétszer emlékeztet a regény. És ezek a fiúk nemhogy visszatetszést keltenének a többiekben – egyszerűen elfogadják őket olyannak, amilyenek. Nem mellesleg pedig a femininitásuk egyáltalán nem zárja ki azt, hogy komoly fizikai erővel és harci ügyességgel bírjanak, adott esetben pedig vonzerőt jelentsenek a másik nem számára.

Szóval örüljünk, hogy van ez a kis könyv, és ha nagyon akarja valaki, be is szerezhető. De nagyon nem ezt kéne propagálni. Hanem igazán adhatnának már ki egy tisztességes Czóbel-összest, ami a verseket illeti, mert jelenleg csak egy válogatás kapható, az is csak szerencsével, antikváriumban. Igazán nem értem… Hiszen életemben kettő darab eleven Czóbel-kutatóval is beszéltem, ők tanítottak meg engem is méltányolni ezt az életművet, az ő szavuk nem elég?**

– —- – —-
Álláspontomat revideálom, miután találtam egy korábbi kiadást, és rájöttem, hogy 1891-es a regény. Akkor ez egész szép teljesítmény. De azért több pontot nem kap.

* Barokkos túlzás.
** Irónia. 

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A novellák színvonala tízpontos, az élmény hat, átlagolva kijön a nyolc.
Azaz: jó szövegek ezek nagyon, csak nem az én világom.

Hogy mitől jók, azt könnyű megmagyarázni, hogy mi taszít, azt sokkal nehezebb.
Szovjet sci-fi, mára már klasszikusnak számít. Meg is érdemli. Van ezekben a novellákban sok minden: ötlet, megfigyelő- és világteremtő készség,* bölcsesség, pszichológiai érzék, finom humor és hátborzongató társadalomkritika. A robotjainak tényleg lélektana van: félnek az egyedülléttől, keresik a másik társaságát, szerelmesek lesznek, bosszút állnak (mondjuk, az őket megalkotó emberen), és nagyon, de nagyon rosszindulatúak tudnak lenni. Közben pedig olyasmiket mondanak el a sci-fi nyelvén a diktatúráról, amiket a Szovjetunióban másképp véletlenül se lehetett volna.

A válogatás is értő kézzel készült, Kuczka Péter tudta, mit csinál. A történetek ütnek, ritka az emberbaráti befejezés – igen, ez a maximum: „emberbaráti”. Nem pedig „boldog”. Olyan itt nincs. A legjobb esetben szürke, a legrosszabb esetben reménytelenül sötét világ ez. Szereplői magányosan tévelyegnek egy szabályrendszerben, amelyet nem is ismernek, és természetesen a megalkotóiról se tudnak semmit. A kisember ne tudjon. A kisember ne is kérdezzen. A kisember végezze a dolgát, teljesítse a tervet, vegye át a fizetését, és fogja be a száját. Ha nagyon nem bírja befogni, akkor gorombáskodjon a saját alárendeltjeivel, azt lehet. Már ha vannak neki. Ha nincsenek, így járt. Álmodozzon arról, hogy ha meghal, vele hal az általa fenntartott szabályrendszer is. De ne álmodozzon túl feltűnően, azért büntetés jár…

…hát azt hiszem, azt is megmagyaráztam, miért nem esett jól ezeket a novellákat olvasni… 
…mert túl sok bennük a mesterséges anyag! 

* Szinte minden szöveghez külön világot talált ki! Elképesztő fantáziája volt ennek az embernek! Egy világot is nehéz megalkotni, nemhogy tizenötöt…

Ezt 2017. március 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Szégyen, nem szégyen, éppen csak harangozni hallottam erről a két költőről, mielőtt a válogatásba belefogtam.* Mint ahogy azt is csak az utószóból tudtam meg, hogy Rilkével együtt ugyanúgy triumvirátust alkotnak a modernség német nyelvű irodalmában, mint ahogy pl. az angol romantikában Byron, Shelley meg Keats. Ráadásul versesköteteket ritkán olvasok elejüktől a végükig, főleg ha ennyire hosszú.
Ahhoz, hogy ezt elolvassam, kellett 1. majdnem napra pontosan egy naptári év, 2. Hamvas Béla ajánlása, ami Georgét illeti, 3. egy könyvtári selejtezés. Nem sokan olvasták előttem a kötetet.

Jó tömény, az biztos, azért tartott ki egy évig. Georgét nem is lehet másképp olvasni, csak nagyon-nagyon lassan. Hofmannsthal nagyságrendekkel gyorsabban csúszik. Mert George hol szimbolista, hol a tiszta költészet híve, Hofmannsthal meg szecessziós. De pont ugyanezért George verseit nem tudtam megunni, mindvégig érdekeltek, mint a megfejteni való rejtvények – Hofmannsthalt sokkal könnyebben lezártam. Ezért vontam le egy pontot. De ez nem a Hofmannsthal hibája, csak az én ízlésemé. 

Engedd el a könnyed bevezető szót.
Mert hév erősebbé már nem kovácsol,
eressz ismét a fásult nép közé,
több szentséget vállalni nem tudok…
„Ne hidd, hogy semmi sincs, ahol te nem látsz.
Egy este nálad ülve észrevettem:
mint nő át lassan régi arcodon
az újabbik, mint nő az istenarc.”

(Csorba Győző)

Stefan George (amint a fenti toldalékolásokból már kiderült, a nevét úgy kell kiejteni, ahogy írjuk, hiszen nem angol, hanem német) költészete olyan, amilyennek Szabó Ede utószava mondja: „Jóformán minden verse olyan lett, mint egy szikrázóra csiszolt, soklapú, kemény kristály.”
Egyébként egyáltalán nem mindennel értek egyet, amit az utószó ír (nem is vagyok biztos benne, hogy kevesebb lenne a George-élményem, ha nem olvastam volna el az utószót…), de ezt úgyszólván helyettem fogalmazta meg. Amikor George-verset olvasok, úgy érzem, mintha egy tárgyat fognék a kezembe, és forgatnám, hogy minden oldalról megnézhessem – olyan tárgyat, amely rejt valamit, és lehetetlenség szétszedni, hogy megnézzem, mi az – de pont ettől jó. 

A hajnal-föld mily csodáktól nevet,
mint ha első napján? Újult világok
bámuló énekét hordja a szél,
régi hegyek formái mások, és mint
gyerekkor kertjén, hintáznak a virágok…
Partot öntöz a folyam, remegő
ezüstje évek porát törli el;
a teremtés borzong, kegyelem éri.
Az úton-járók fejét öntudatlan
díszíti valami fenség. A tájon
szélesen árad a fény… Üdv nekik,
akik e sugárvilágban haladnak!

(Tandori Dezső)

Minél rövidebbek a versei, annál inkább ilyen „méretre vágott”, „darabolt” hatást keltenek, és újra meg újra olvasni kell őket, de persze újra meg újra csak azt látja az ember, hogy valami rejtve marad. Mivel egyenként olvastam őket, rendszerint naponta egyet, a versciklusok ívét még éppen csak sejtem, ahhoz, hogy lássam is, újra kéne olvasni – de annyit így is látok, hogy ha a versek önmagukban kristályok, akkor a nagy ciklusok ezekből a kisebbekből összeillesztett kristály-komplexumok, minden oldalról megfigyelni valók, más szögből más képet mutatók.

Ki a te Istened? Fő álmom ő,
ősképem mása, szép s felemelő.
Erőt vak mélyeink csak tőle kaptak,
nagyság, érték öröktől tőle van csak –
legtitkosabb forrás, tűz, legbelül:
ott van, hol a legtisztább fény derül.
Elsőbb Oldója s Elhívója egynek,
majd felpezsdítője minden ereknek,
friss nedvétől a régi istenek
s a holt szók újra élni kezdenek.
Az Isten legdicsőbb-szentségü rejtély,
tündöklését végighordozza rendjén:
csillagnemzésű fia rámutat,
kit új közép szült, lélekből fakadt.

(Csorba Győző)

Ezért nem lehet a George-olvasást megunni.
És ezért mondom, hogy egy nap egynél többel nem bír el az ember.

Hofmannsthal ehhez képest kisebb élmény, legalábbis nekem, jelenlegi állapotomban. Húszéves koromban ő lett volna a csúcsok csúcsa, George meg a messziről bámult hideg mester. Hofmannsthal érzéki; értve ez alatt, hogy az érzékekre igyekszik hatni: a versei túlcsordulnak a színektől, fényektől, hangoktól, illatoktól. Hofmannsthal teli van virággal és drágakővel, Hofmannsthal a világot álomnak tekinti meg színháznak, és drámákat ír bele. Húszévesen megbolondultam volna érte.

Útidal

Víz szakad ránk vad zúgással,
kő zuhan, hogy főbe csapjon,
szörnyü szárnnyal száll madárraj,
hogy a földről elragadjon.

Ám csodás táj odalenn:
mily gyümölcsök tükröződnek
az időtlen tó szinén!

Márványhomlok s kútperem
nézi a virágmezőket,
s lengedez a lanyha szél.

(Jékely Zoltán)

És nincs vele ma se bajom, sőt. Csak ő nem biztat arra, hogy újraolvassák: gyakorlatilag első olvasásra odaad mindent. Mit adja: szórja két marokkal az olvasó ölébe. És van, hogy ez jólesik, van, hogy nem. Nekem most az esett jól, ha kézbe vehetem és forgathatom a verset, és gondolkodhatok rajta. Hofmannsthal meg az esetek többségében kifolyt a kezemből. 

Nox portentis gravida

Magas fák ormán ködjátszadozás,
s közel az ég három szép csillaga:
sötét páston a jácint tudja jól, hogy
megtörténnek még itt azok a dolgok,
melyek többször megestek valaha:
hogy Hermész és a Dioszkúrosz-ikrek
szilaj kedvvel szikrázva perzselik meg
könnyed nyomát szélhordta Gráciáknak,
s játszván vadak módján kegyetlenül,
hessentik őket csúcsról el az árnak
medre felé, míg az égalj derül.

A költő útja máshol vezet és
amíg bámul a Meduza szemével,
körös-körül a puszta rétre lát,
mely éppoly messzi s nem tudja, milyen,
s más ily helyekhez társítja oda,
hol lelke, mint gyerek költözve át,
lakozhatik időtlenül, vigan:
sasok és ernyedt nyugalom hona.
S a földi dolgok árnyát és a fényét
ott szórja néki drágakövekként szét.

Ámde az ég harmadrészét olyan
gyászfekete felhő takarja el már,
akár a rém annak lelkét, aki
éjjel, gyertyával útat vesztve járkál:
ama felhő, mely másnap reggel indult
mennydörgésével száz meg száz viharnak,
villámával közel került napoknak,
s vad zuhanásával izzó szikláknak,
el a szigetre, hol a félsz fakasztat
gyönyört, minden másnál csodálatosbat,
s a roppant rémületbe halk sirásnak
az ára volt: hogy a széldúlta parkban
egymást nem ismerők, egymásra lelve
mentést se vártak mámorukba halva;
hogy Isten égi s földi nyűgtől elszállt,
kis árvák, mint a próféták lobogtak,
s minden lelkek, mint csillagok ragyogtak.

(Jékely Zoltán)

Megjegyzés: Minden tiszteletem a fordítóké!!! Meg a kötet szerkesztőié… Mert a legnevezetesebb darabokat nem egy, hanem több fordításban is beleillesztették, hogy az olvasó teljesebb képet kaphasson. Ezt a kötetet irgalmatlan munka lehetett összeállítani. Igazán többet érdemel annál, hogy parlagon heverjen a könyvtárak és antikváriumok polcain.

* Igaz, nem tengenek túl a műveik a magyar könyvpiacon. Ezen az egy közös köteten kívül verseskötetük nincs is, legalábbis olyan, ami hozzáférhető. Hofmannsthalnak csak a prózáit adták ki, Georgét meg… időnként be-beválogatják egy antológiába. 

Ezt 2017. március 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Értékelésem címe:
„Na, ez is protekcióval került fel az 1001 könyv listájára.
    avagy: Ha én még egyszer belekezdek egy négyszáz oldalnál hosszabb gótikus regénybe, lőjetek le!”

A molyfegyelem csodája, hogy képes voltam végigolvasni ezt a XIX. századi monstrumot, amely – hogy lírai legyek – oly sűrű, mint az olaj, és kb. olyan kapacitása is van arra, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen irányba szétfolyjon!

Pedig az alapötlet nem volna rossz. Még akkor se, ha Maturin a felét Goethétől plagizálta. Hiszen nem olyan súlyos az a plágium, végül is csak olyasmit vesz át Goethétől, amit Goethe is az európai kultúrkincs legmélyéről merített, vagyis a Faust-mese magját. Mondjuk, nem tudok róla, hogy Goethén kívül bárki is hozzátette volna a meséhez Margitot meg a családját, szóval ezt speciel nem vehette máshonnan Maturin. De ezt még minden további nélkül megbocsátanám. Meg az is igaz, hogy az alapötletnek csak a nagyobbik része goethei, a kisebbik fele a bolygó zsidó legendáját dolgozza fel.
A gond ott kezdődik, hogy Maturin irdatlan terhet rak erre az alapötletre, akkorát, amekkorának a felétől is összeroskadna. Lehet persze, hogy azért rakja rá azt a terhet, hogy ne tűnjön fel úgy elvesszen alatta a goethei eredet… De azért nem köll aggódni. Nem vész el. Csak átalakul. Azt se túlzottan.

A hatása is felmérhetetlen, főleg, mivel Byron életművével egybeesik a sikere. Mindkettő Miltonból merít, és kölcsönösen erősíthették egymást, alapot adva annak a bizonyos elátkozott férfinak, aki átható tekintettel, mellén karba font kézzel, ajkán sátáni kacajjal és kebelében borzalmas titokkal bolyongta végig az évszázad európai irodalmát – meg az olvasók fantáziáját – a Brontëktól Puskinig…
…Ja, hogy Byront mindenütt olvasták, Maturint meg esetleg még egy-két nyelvre fordították le?… Hát Istenem… Mondjuk, a Brontëk eredetiben olvashatták, szóval ha esetleg valaha egy Üvöltő szelek-elemzéshez fel akarnám használni, végül is megtehetném.

A szereplőket se nehéz követni. Van belőlük összesen vagy nyolc-tíz – mármint akivel történik is valami –, abból hármat rögtön Melmothnak hívnak (ez vezetéknév), és a maradék se bonyolult: Alonzo meg Juan meg Donna Clara…
…igaz, hogy az utóbbiról leginkább a Pampalini jut eszembe, tegye fel a kezét, akinek nem… 

A stílus se volna rossz. Ha kell, van neki dallama, hajlékonysága (gyönyörű tud lenni az angol nyelv ezeknek a klasszikusoknak a keze alatt!), de ha az kell, akkor kemény is tud lenni, forró és keserű. Néha szinte sajnáltam, hogy soha nem hallhattam ezt az embert prédikálni… Ja, nem.
Mert a stílusra is embertelen terhet rak. Túlságosan megbízik abban, hogy ez a stílus mindent kibír. Illetve a stílus kedvéért az olvasó. Tény, hogy a regény a legrémesebb helyeken is könnyen csúszik, olvastatja magát… az meg a másik tény, hogy Maturin annyira, annyira elképesztően bőbeszédű, és akkora feneket kerít az utolsó zsebkendőnek is, hogy hozzá képest Párizs csatornarendszerének leírása spártai fegyelemmel megírt, tömör prózavers, az ominózus Vaskapu pedig maga a megtestesült minimalizmus.

Szóval ha ezek után van pofám azt állítani, hogy ez a könyv mégis „kevés”, akkor elhihető, hogy még nagylelkű is voltam azzal az öt ponttal.*
Mert ha a bizonyos elátkozott férfi alakját nézem, őt Byron hatékonyabban (és kisebb terjedelemben) terjesztette. Ha a szatirikus társadalomrajzot, akkor Voltaire viccesebb (és rövidebb). Ha a matrjoskababa-szerkezetet, öt-hat egymásba illesztett, összevissza indázó történettel, akkor Jan Potocki ügyesebben és kb. nyolcvanszor izgalmasabban ír (és megoldotta hatszáz oldalban). Ha a gótikus regények hőseinek szörnyű szenvedéseit és adott esetben kárhozatba vezető útját, akkor Matthew Lewis sokkal nagyobbat üt (és ujjnyi vastag sincs). Ha a szentimentalizmus sajátos természetfelfogását, akkor Rousseau meggyőzőbb (mondjuk, terjedelmileg nem sokkal marad el tőle). Ha meg a katolikus egyház (korabeli állapotának a) kritikáját – akkor, barátaim, olvassatok Diderot-t, az jóval komolyabban vehető, mert realisztikusabb (és illusztrációkkal kétszáz oldal).

Mert még ezt is meg kell említeni: A fülszöveg szerint a regényt „részben a katolicizmus elleni támadásnak szánták”. Ja, a Micimackó meg részben egy medvéről szól. Készséggel elismerem, hogy a római katolikus egyház nemcsak rendes emberekből áll, valamint azt is, hogy ennek a felekezetnek a képviselői közül sokan számtalan gazemberséget elkövettek a világtörténelem során, és sajnos követnek ma is, mindenekelőtt pedig szégyenletes és gonosz intézménynek tartom az inkvizíciót. Amit viszont ez a regény csinál, az konkrétan kimeríti a gyűlöletbeszéd fogalmát. Ha valaki ebben a könyvben római katolikus, az vagy mocsok gazember, vagy idióta, és ennek fő- és mellékmondatokkal, kiterjedt vádbeszédekkel és párszavas zárójelekkel történő széles körű bizonyításába az elbeszélő egyszerűen nem fárad bele. Ami nagyobb baj: nem veszi észre azt se, hogy az olvasó már két kötettel hamarabb belefáradt, felekezetétől függetlenül. Annál is inkább, mert (a „hiszem a lehetetlent, de nem hiszem a valószínűtlent” jegyében) egy idő után elég nyilvánvaló, hogy Maturin olyan világról beszél, amelyet egyáltalán nem ismer – és amelynek ugyan valóságalapja van, egészében véve mégis fikció.** Fikciónak persze jól ki van találva, éppen eléggé klausztrofób, nyomasztó és ijesztő (bár Kafkánál nem ijesztőbb, viszont sokkal hosszabb!). Csak hát fiktív világot finoman szólva nem illik, és hosszú távon nem is kifizetődő mindenáron egy nem fiktív világgal azonosítani.
No és a fentieket még a köbre emeli a regény, ha spanyolokról van szó. A spanyol szereplők felváltva foglalkoznak azzal, hogy kolostorba és/vagy a máglyára küldik a gyermekeiket, illetve saját magukat, illetve megszakad a szívük, illetve ha éppen egyiket se csinálják, akkor leginkább semmit nem csinálnak. A naiv olvasó nem érti, hogy nem halt még ki, vagy ment anyagilag teljesen tönkre Spanyolország, mert hogy ezek nem értenek semmihez, csak egymás lassú, módszeres, és minél rafináltabban fájdalmas kiirtásához, az fix.
Azt pedig magyarázza meg nekem valaki nálam okosabb, hogy ezzel együtt hogy van képe Maturinnak állandóan Cervantest idézni, méltatni, ajnározni?! Ha a spanyolok (úgy is, mint római katolikusok), mind démoniak és/vagy tökkelütöttek, akkor hogy lett a Don Quijote?
Bár amúgy nem sok vallás van, amelyről ne derülne ki a regényben, hogy gonosz, erőszakos, démoni. Megkapja a magáét a hinduizmus, az iszlám, a kálvinizmus/puritanizmus. Csak az anglikán (meg esetleg még az evangélikus) a tökéletes. De az aztán szó szerint mocsoktalanul, liliomfehéren, egész történelme során. A Bibliából pedig, bárhol ütjük fel, kizárólag szelídséget és emberszeretetet lehet tanulni – ezt halálosan komolyan veszi a regény.

Szóval ha valaki mindenképpen egy protestáns írországi lelkész által megalkotott fiktív világról szeretne olvasni, amely rendkívül nyomasztó, gonosz, borzalmas, és az egész emberiségre kiterjedő keserű kritikát fogalmaz meg…
…akkor az szedje le a polcról hamar a Gullivert, és hagyja szegény Melmotht magában bolyongani.

* Mindenáron haladni akartam a regénnyel, úgyhogy igyekeztem gyorsan olvasni, de egyszerűen képtelenség volt folyamatosan koncentrálni rá, ezért közben megtanultam az USA tagállamait, a Kis-Antillák szigeteit, valamint Anglia megyéinek elhelyezkedését, és most boldog lennék, ha valaki keresne nekem egy olyan játékot, amelyben Wales és Skócia megyéi is szerepelnek, de úgy, hogy ne nekem kelljen beirkálni őket, mert pont a nevüket szeretném megtanulni… Ja, a reklám helye: http://www.jetpunk.com/tags/all. :)
** SPOILER A Spanyolországba került protestáns család tagjai a vallásuk miatt nem kapnak munkát. Oké, gyereket tanítani valószínűleg tényleg nem engedték volna oda őket, de varrni meg hímezni?! És hogy a halott családtagot nem temethetik megszentelt földbe??? Meg a mélypont: amikor egymással párhuzamosan kijelenti, hogy minden spanyol szerzetes aljas, alattomos, és mindenekelőtt tökéletesen készséges fogaskerék egy démoni gépezetben – meg azt, hogy minden spanyol szerzetest erőszakkal és zsarolással kényszerítettek erre a hivatásra. Mi van???

Ezt 2017. február 24-én írtam.

Pontszám: 10/5