Több műveltségi területet is egyesít, játékra és együtt gondolkodásra hív az Óbudai Múzeum Közös otthon, saját érzés címmel megnyílt kiállítása. A kiállítás témája „óbudai írók, írók Óbudán”. Nem egyszerűen huszonnyolc alkotó (író, költő, publicista) munkásságát hozza közel a látogatókhoz, hanem kapcsolatokat is keres az irodalom, a képzőművészet (street art) és a látogatók személyes élményei között.

A tárlat arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent Óbudát (illetve tágabb értelemben a III. kerületet) ismerni, mit jelent ott élni. Az otthonra találás, a valahová tartozás érzését próbálja megfogalmazni, huszonnyolcnál jóval több nézőpontból. 

Írásom a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Balzacot én még így nem untam. 

Pedig nem volna ez rossz, három baja van. Kettő objektív, egy szubjektív. 1. túl van írva, nagyon, 2. még túlírva se tud olyan hiteles lenni, mint a Goriot apó, egyszerűen nincs ugyanolyan jól megírva, 3. már megint benne van Lucien. 

Természetesen Vautrin, avagy Jacques Collin, avagy Carlos Herrera kedvéért kezdtem bele, meg hát a nyelvtudás szinten tartására sem utolsó. Mondjuk, utóbbi célra tényleg csak Balzac-fanatikusoknak ajánlom, mert még argó is van benne. Akkorát nem csalódtam, mint az Illusions perdues esetében, amelyikben pont ez a szereplő pont csak húsz oldal erejéig szerepel, de azért így sem volt maradéktalan élvezet. Igaz, még mindig inkább az ő történetét hallgatom, mint bármelyik másik szereplőét.* 

A Várfok Galéria új kiállításának különlegessége, hogy olyan életművet állít a közönség elé, amelyet magyar alkotó hozott ugyan létre, mégsem vált hazájában közismertté évtizedekig. Pető István ugyanis – ahogy saját magát jellemzi: „kortárs festő és rézkarcoló” – a nyolcvanas évek óta Franciaországban él, alkot és tanít. A műveiből készült kiállításról Kovács Krisztina, a Várfok Galéria művészeti vezetője tartott tárlatvezetést 2023. november 25-én.

A kiállított képek elrendezése egyfelől időbeli, azaz megmutatja az életműben lezajló folyamatokat, a testek ábrázolásától a nonfigurativitásig, az expresszív lobbanékonyságtól a meditatívvá válásig. A leggyakrabban használt színek is kijelölik a korszakhatárokat: a korábbi képeken elsősorban alapszínek, a későbbieken komplementer színek jelennek meg, és a vonalrajzok is átalakulnak. Másfelől ritmust ad a kiállításnak az is, hogy különböző hatásokat mutató, illetve különböző technikákkal készült művek kerülnek egymás mellé.

Pető olyan alkotó, aki a festékeit is saját maga állítja elő, az üresen hagyott vászonfelületet is a kép részévé teszi, és kalligrafikus aláírásából is esztétikai elemet csinál. Ahogyan a tárlatvezető fogalmazott, a galéria falain a személyiség kiáradása látható, amely az ürességtől egészen a gazdag színfoltokig jut. Egyik képnek sincs kerete, ez tudatos elem: nincs, ami éles választóvonalat képezzen alkotás és külvilág között. Általában címük sincs a képeknek, hogy még ennyi se kösse meg a befogadói asszociációkat.

A nyolcvanas években keletkezett festményeken még láthatunk figurális ábrázolást, de a testek már itt is torzóvá válnak, a kilencvenes évek művein pedig a testek minden megmaradt eleméből jel lesz. A 2000 után keletkezett műveknek jut a kiállításon a legnagyobb tér. Ezeknek nincs fókuszpontja, a részletek számítanak, amelyekben el lehet merülni, így a nézőpont folyamatosan elmozdul, az alkotás bejárható tájjá, a meditáció útjává válhat. Némelyiken egy-egy papírlap is megjelenik, rajta kisebb képpel: táj a tájban. Az is számít, hogy melyik mű melyik mellé kerül, mert a diptichonként egymás mellé helyezett festmények vagy rézkarcok rezonálnak is egymással.

A tárlatvezetés szemléletességét az időnként körbeadott reprodukciók is segítették, amelyek a Petőre hatással levő művészek munkáját mutatták be. Felbukkant az előadásban Kondor Béla és Vajda Lajos neve éppen úgy, mint Rothko, Monet vagy a távol-keleti festészet. Az utóbbiakkal kapcsolatban hangzott el az, hogy Pető számára az alkotás „kertgondozás”, a vonalak pedig, mint az elültetett növények. Amikor írást használ a képein, az pszeudoírás: formájával tesz hozzá a mű hatásához, nem azzal, ha nyelvként próbáljuk értelmezni.

Általában is megengedik ezek az alkotások, hogy a néző egyáltalán ne keressen jelentéseket, csak hagyja, hogy hasson rá, amit lát. Mivel azonban az ember úgy van megalkotva, hogy mindent meg akarjon érteni, elég nehéz megállni, hogy ne értelmezzen. Különösen, ha ennyire alapos és inspiráló tárlatvezetést hallgat, mint amiben november 25-én lehetett részünk.

A kiállítás november 15-én nyílt, és december 22-éig látogatható a Várfok Galériában.

Nehezen találhatott volna Ridley Scott nagyobb kihívást, mint hogy egy ennyire ismert, és mindenféle médiumban ilyen gyakran feldolgozott témát válasszon a legújabb filmjéhez, mint Napóleon alakját.

Közismert történelmi személyről filmet készíteni egyfelől hálás, másfelől nagyon hálátlan vállalkozás. Nehéz róla újat mondani. Ezt olyan rendezőnek érdemes megtennie, aki klasszikus jelentőségű életművet tudhat a háta mögött, olyan központi színésszel (Joaquin Phoenix), akinek megvan a tudása, tapasztalata és (valószínűleg) önálló koncepciója is a figuráról. A korábbi feldolgozásokat természetesen ettől még nem kell, nem is szabad elfelejteni.

Ami Scottot illeti, ő éppen az ellenkezőjét cselekszi: időnként idézi őket, beilleszti a saját koncepciójába, és verseng velük.

Kritikám a KULTer oldalon jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ridley Scott első filmjéről, amely szintén a napóleoni háborúkról szól (és jobb, mint ez), valamint a kisregényről, amelyikből adaptálta, itt írtam. 

Közvetlenül egymás után olvastam H. P. Lovecraft és Kij Johnson álomutazás-regényét, és másnak is tudom javasolni a módszert. Az egyik egy érdekes-fura horrorklasszikus (ami nem is olyan rémisztő, mint elsőre gondolnánk), a másik azok közül a kortárs újrafeldolgozások közül való, amelyek a legmesszebb menőkig tisztelik elődjüket, de a legmesszebb menőkig vitatkoznak vele. 

Háborúról szól: döntéshelyzetekről, engedelmességről, veszélyről és szabadságról. Novelláskötet, amely akár regényként is értelmezhető. Az egyes szövegeket összefogja az elbeszélő katona személye (akár első, akár harmadik személyben beszéljen), a II. világháborús háttér, a felnőtté válás, de még ezeknél is erősebben összefogja őket az örökös központi kérdés: mit jelent a rendszer részének és mit lázadónak lenni? Egyszerű és kényelmes válaszokat itt nem kap senki, még a nyilvánvalóan példázatos történetekben sem. 

A magyar változat címe: Carnacki, a szellemvadász.

Klasszikus kísértethistóriák – vagy mégsem. Carnacki ugyanis, bár szerintem több diplomája is van ördögűzésből, azért elsősorban nyomozó. Az első kérdése mindig az, hogy nem természetes-e az ok; és csak ha Sherlock Holmes módjára kizárt minden más eshetőséget, akkor áll neki a kísértetek eltávolításának. A végén pedig összegyűjti a barátait, és előadja nekik a megoldást. Kreatív módszer: őket szórakoztatja, saját magának pedig megkönnyíti a traumafeldolgozást. 

Variációk a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ra. Vagy mégsem. Különösen a későbbi film esetében gyanús, hogy inkább nemes versengésről volna szó – csak a forgatókönyvíró nem volt elég ügyes. Ha elég ügyes lett volna, ismét klasszikust forgathattak volna. De így is bőven van benne kraft. 

Minimum tizenkét éves korom óta idegesít, hogy miért tekinti olyan sok alkotó az emberből előtörő tudattalan, ösztönös, irracionális, „állati” erőket automatikusan rosszindulatúnak.* (És a tudattalant, ösztönöst, irracionálist és állatit automatikusan együvé tartozónak.) Igen, tudom, hogy gyakran azok, akkor is tudtam; egyszerűen azt nem fogtam fel, hogy ezek szerint nem létezik ember, aki kijönne saját magával? Azóta persze sokat tanultam, láttam, tapasztaltam, és egyrészt rájöttem, hogy, nos... tényleg viszonylag kevés olyan ember van, aki kijön saját magával. Másrészt az ilyen könyvek ráébresztettek, hogy ha egy társadalomban a „hivatalos világ” annyira tiszta és zárt és gőgös és előkelő, és annyira nem vesz tudomást arról, hogy saját magán kívül más is létezik, akkor pont ilyen durva visszaütéseket várhat a saját „másik”-jától, azaz mindattól, amit elfojt. Az ilyen Mr. Hyde-ok és farkasemberek a társadalmat minősítik. (Ettől még sajnos okozhatnak, és okoznak is ártatlanoknak is jóvátehetetlen károkat.)

Az, aminek a fülszöveg nevezi: szellemi kaland. Klasszikus karneváli regény egy XX. századi filozófus tollából: minden szereplőnek megvan benne a saját igazsága, és a kerek világon semmi más nem számít nekik, csak az, hogy erről az igazságról minél többet beszéljenek. Meg a szex. De a kettő leginkább összefügg. Mégiscsak a pszichoanalízis születésénél vagyunk jelen, vagy mi. 

Soha nem hallottam korábban a regényről, igazából spontán vásárlás volt, antikváriumi ajánlat alapján. Tetszett a címe, a borítója (alkimistás), tetszett az első pár oldalon a szereplők régimódi bemutatása, mint valami vásári komédiában. Tetszett, hogy filozófus nem röstell ilyesmibe belemenni. Most pedig azért vettem elő, mert örömolvasást akartam: a sok ismeretszerző célú vagy inspirációs olvasás után valamit, amit pusztán azért olvasok, mert tetszik. Meglepődnétek, ha tudnátok, milyen ritkaság ez nálam. 

Ez majdnem olyan vagány, mint Avilai Szent Teréz. És azért a vagányság lenne az utolsó, ami az embernek egy gótikus kori prédikátorról eszébe jutna. Még akkor is, ha azt a prédikátort eretnekségért beperelték (egyébként szerintem is igazságtalanul). 

Eckhart mester azok közé az írók közé tartozik, akiknek az életművét már húszévesen értenem kellett volna, de csak most fogom fel igazán. Akkor annyit értettem, hogy azt akarja megragadni, és minden szövegében azt járja körbe, ami nyelvileg, egyáltalán emberileg megragadhatatlan. Ez már eleve menő (akkor is így gondoltam): merni kimondani azt, hogy Istenre nem vonatkoztathatók az emberi fogalmak. Még a jó–rossz, férfi–nő ellentétpárokon is túl van; egész egyszerűen meghaladja őket, pusztán azért, mert ezek emberiek.