Novella, riport, cikk, levél, napló, haditudósítás, valamint ezek kombinációi. Halászat, vadászat, bikaviadal, síelés, világháború. Amerika, Európa, Afrika meg a világ összes tengere. Hát igen.

Nem magamtól vettem a kezembe ezt a kis válogatáskötetet,* félig-meddig tukmálták, amit ezúton nagyon szépen köszönök. Nem útikönyv ez, mert azt Hemingway sohasem írt, de tele-tele van utazásokkal. Darabkák egy olyan ember életéből, aki mindenütt járt már (legalább ötször), mindenütt ismeri az összes halászt, vadászt, madarászt és vendéglőst, mindenhez ért (mindenhez jobban ért**), mindenről véleménye van, és nem tudnak neki olyan hülye kihívást ajánlani, amit el ne fogadna. Ha azt találja ki, hogy egy szál csónakkal meg horgászbottal üljön ki az óceán közepére, akkor egy szál csónakkal meg horgászbottal fog kiülni az óceán közepére. Ja, meg még a jegyzetfüzetét is viszi. Ha a második világháborúból haditudósít, kizárólag olyan vidékekről ír, ahol ő már tizenöt évvel korábban rendszeresen kerékpározott, és pontosan tudja, melyik magaslatra milyen nehéz felkapaszkodni, és csak azért nem áll oda vezetni a partizánokat, mert haditudósítónak az szigorúan tilos.

Ebben az időben a partizánok „Kapitánynak” szólítottak. Negyvenöt éves fejjel ez nagyon alacsony rang, úgyhogy idegenek előtt általában „Ezredesnek” szólítottak. De kicsit azért zavarta, meg aggasztotta is őket ugyancsak alacsony rangom, és egyikük, aki az elmúlt év során azzal foglalkozott, hogy a kapott aknákkal német lőszerszállító teherautókat és parancsnoki járműveket robbantgatott, egyszer bizalmasan megkérdezte: – Kapitány úr, hogy lehet az, hogy ön a kora, kétségkívül hosszú szolgálati ideje és ékes sebei (Londonban nekimentem egy víztartálynak) ellenére még mindig csak kapitány?
– Tudja, fiatalember – feleltem neki –, azért nem tudtam előlépni, mert nem tudok sem írni, sem olvasni.

Már maga a téma is izgalmassá tehetné tehát ezt a könyvet, de nemcsak a téma teszi azzá. Sőt. Ha „csak” annyi volna a helyzet, amit fentebb összefoglaltam, kizárólag becsületből olvastam volna végig ezt a könyvet. A világháborús beszámolók sohase vonzottak, a nagyvadvadászat élvezetéhez meg túl későn születtem – az én gyerekkoromban már a csapból is az folyt, hogy rendes ember nem bántja az elefántot meg a bálnát. De nem is a lövöldözésért adták Hemingwaynek a Nobel-díjat. Valami eszméletlen jó stílusban, könnyű kézzel, távolságtartó szeretettel és jellegzetes fanyar humorral vannak megírva ezek a kis szövegek – ez teszi őket maradandóvá és majd' száz év múlva is olyan elevenné, mintha minden a t. olvasó orra előtt történne.*** Ha nem vad, hanem hal, akkor is: 

(…) de végül mégiscsak bekapta a csalétket, aztán indult is volna vele, és belekapaszkodva a vadonatúj harminckilences zsinórba, jól behajlította az elnök úr vastag, hikori botját, miközben az önök tudósítója újfent szózatot intézett a galanóhoz, mondván: „Na, jól van, te kellemetlen illatú titkos kéjelgő, hadd lássuk, mennyi erő van benned”.

Van ebben a könyvben valami mélységesen romantikus, a szó XIX. századi értelmében. Ezeknek az írásoknak a szereplői egy elveszített teljességet igyekeznek visszanyerni, azt keresik az afrikai szavannán, az óceán közepén, Amerika ember-nem-járta erdeiben, a spanyol bikaviadalok nézői között, a svájci hegyek tetején vagy éppen a világháborúban. Ezt a teljességet próbálja megragadni az elbeszélő magukban a szövegekben is – sikertelenül. (Legalábbis egyebet se lehet hallani tőle, mint hogy mennyi mindent ki kell hagynia belőlük, ami pedig odatartozna.) Folyamatosan hívogatja a veszélyt és a halált, mert annak közelében érzi az életet valódinak, emberhez méltónak, a világgal harmóniában levőnek.
Van ebben valami romantikus – és talán éppen ezért törekedett arra Hemingway, hogy ne legyen benne semmi elvont. Hogy minden pillanatban legyen valami súlyos, sáros-véres, földi, akár testileg-lelkileg fájdalmas is, de minimum dühítő.

Az önök tudósítójának gondolatait az terelte erre a témára, hogy épp az imént lőtte át mindkét lábikráját. Erre az egyetlen golyóval csak igen körülményesen végrehajtható manőverre nem valamely ballisztikai kísérlet alkalmával került sor, hanem merő véletlenségből. Lapunk egyik olvasója egyszer levelében azt vetette a szemére az önök tudósítójának, hogy utazásain semmit sem bíz a véletlenre. Mire az önök tudósítója megpróbál eleget tenni az olvasó óhajának, de úgy jár, hogy miközben fél kezével egy cápát igyekszik megszigonyozni, a másikkal átlövi mindkét lábát. Ennél többre azonban még egy olvasó kedvéért sem hajlandó. Ha az olvasó például azt akarja, hogy az önök tudósítója csontot ért golyótól leterítve bukjon föl, vagy jól irányzott fejlövéstől múljék ki, vagy esetleg arra volna kíváncsi, hogyan vágtat a jégszekrény felé golyóval a szívében, akkor olvasónk kénytelen lesz a lövést maga megejteni.

Ennek szolgálatában áll az írások humora is, amelynek legalább háromnegyede önirónia, gúnyolódás saját magán. Könnyed, csevegő stílusban ír ellenséges tankokról, és tragikus-szomorúan a házassága válságáról.

Irtó jól tudott írni ez az ember, na. Nem volna teljes ez az értékelés, ha el nem mesélném, hogy még főztem is ebből a könyvből. „A Nagy Kétszívű folyó” semmi másról nem szól, mint arról, hogy valaki elmegy horgászni, na de arról úgy, hogy a t. olvasónak sír a lelke, hogy az apja mér nem tanította meg gyerekkorában horgászni?! Ebben találtam a következő részletet: 

Gyorsan összeöntött vízzel egy kis hajdinalisztet, és simára kavarta: egy csésze liszt, egy csésze víz. (…) kikanalazott a bádogdobozból egy darab zsírt, és rácsúsztatta a forró serpenyőre, hogy csak úgy sercegett. A füstölgő zsírra óvatosan ráöntötte a hajdinapépet. Szétfolyt, mint a láva, a zsír kegyetlenül fröcskölt. Körös-körül a hajdinalepény széle kezdett megszilárdulni, aztán megbarnulni, végül ropogós lett. A teteje lassan pöfögve likacsossá vált. Nick a barnuló lepény alá dugott egy tiszta fenyőszilánkot. Oldalt döntötte a serpenyőt, s a lepény elvált tőle. „Nem próbálom röptében megfordítani” – gondolta Nick. Egészen a lepény alá dugta a tiszta szilánkot, és szépen átfordította a másik oldalára. (…) Megevett egy nagy lepényt és egy kicsit, almalekvárral.

Almalekvár legyek, gondoltam, ha meg nem csinálom. Na jó, a fenyőszilánktól eltekintek, jó lesz a favilla is. És almalekvárom sincs, csak eper, de az se fog zavarni.

A kedvenc bioboltomban vettem hajdinalisztet, és lőn:
A kétdecis kis mérőedényemben kimértem 1 dl víznek megfelelő mennyiségű lisztet, aztán folyamatosan hozzáöntve ment bele ugyanannyi víz, a serpenyőbe kb. 1 ek tyúkzsír (pontosan nem tudom, mert meg van dermedve a zsír, lehet kicsit több), bele az egész tésztát, pont elég nagy lett a serpenyőhöz, csak kicsit segíteni kellett neki a fakanállal szétkenődni, mert sűrű, sűrűbb a palacsintatésztánál. Kétszer kellett fordítani rajta, aztán tényleg kezdett feljönni a széle, de lyukacsos nem lett. Eperlekvárt kentem a tetejére. Ez tehát egy személy egyszeri adagja.
Hát fotó, az nincs, mert kissé gyorsan fogyott el…
Jó ropogós, kicsit száraz, de a lédús lekvárnak pont úgy jó. Laktató is. Egy a baj: még éppen csak két lepényre való maradt a lekvárosüveg alján…
...de mégse baj, mert aztán kiderült, hogy jó ez sósan is, párolt gombával és tejföllel, hozzá esetleg csirkefalatokkal. Ez esetben nem vacsora, hanem ebéd. 

Azt se gondoltam volna soha, hogy én egyszer még Hemingway-novella alapján fogok hajdinalepényt sütni. 

* Életem első Hemingway-élménye (The Sun Also Rises) teljes és maradéktalan kudarc volt, több, mint egy évtizedig filmen se voltam hajlandó Hemingwayt nézni, nemhogy könyvben olvassam. Tavalyelőtt pedagógiai okból rábeszéltem magam Az öreg halászra, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy tud ez az ember jót is írni. Ezek után most engedtem a baráti rábeszélésnek – de szándékosan nem regényt választottam.
** Ismertem ilyen embert. Elég idegesítő.
*** Az oroszlános részek így is nagyon zavartak. Oké, érdekesen és kiváló stílusban vannak megírva, de Joy Adamson összes műveinek többszöri elolvasása után kinyílik a bicska a zsebemben, ha azt látom, hogy valaki szórakozásból lövöldözi agyon az Elza felmenőit. Bármilyen sportszerűen cselekedje is azt.

Ezt 2016. február 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Amíg élek, és eszemnél leszek, erről a kötetről mindig az fog eszembe jutni, hogy kisgimnazista koromban véletlenül bezártak a sulikönyvtár raktárhelyiségébe. 

Na, ennyire azért nem volt drámai a helyzet, mindössze annyi történt, hogy lyukasórában a könyvtáros néni beengedett a raktárba válogatni, benn felejtett, én meg azt felejtettem el, hogy itten csöngetni is fognak, és ha csöngetnek, akkor emberek is jöhetnek. Pl. könyvtári órát tartani. És mivel a raktár egyik ajtaja zárva volt, a másikon meg az óra kellős közepébe mentem volna ki, nem volt más választásom, mint leülni a létra alsó fokára, és keresni valami szórakozást. Mondjuk, ehhez a legjobb helyre zártak. 

Mivel éppen a görög-római mániámnál tartottam, és Babitsról annyit tudtam, hogy szeretett időmértékes verseket írni, ezt választottam.

A felét persze nem értettem. Na jó, a kétharmadát. De azért szerettem. És ahol nem szerettem, ott jól megmagyaráztam magamnak, hogy mégis szeretem.

Úgyhogy abból a kilenc pontból legalább kettő a nosztalgia… Az az érzés, hogy megint tizenhárom éves vagyok, ülök a félhomályban, könyvszagban, a létra alsó fokán, kezemben egy Babits-kötettel.

Mert meg kell vallani, hogy vannak ennek a kötetnek örökérvényű darabjai, de vannak olyanok is, amelyeket kissé elügyetlenkedett a mester… Túl sok itt a barna szín, a nehéz levegő, a sóhaj, az unalom, a(z ön)sajnálat. És néhol túlságosan látszik a tanult minta, kiugrik a szövegből a költő-elődöktől (Aranytól, Vörösmartytól) átvett stílus- vagy mondattöredék, nincs belesimítva szépen a vers-egészbe.

Pedig amikor nem a fentiekkel van elfoglalva, akkor nagyon jó! Akkor ellentmondásos, filozofikus, ironikus, játékos és gondolkodásra késztet. Akkor olyan ritmusokat talál ki, hogy beleragad az ember fejébe, és többet a büdös életben nem megy ki onnan. Akkor, mint a bábjátékos, különféle szereplőket vonultat fel, és mindnek saját hangot ad: Wolfram, Tannhäuser, Zrínyi, Leopardi, Hegeso, a keresztény, a buddhista, a halálról álmodó vénlány, a Krisztust kivégző katonák úgy sorjáznak, mint… egy ódivatú árnyjáték-színház papírfigurái, igen, ez jut eszembe róluk.

Hm. Lehet, hogy a bús-önsajnáló-barna-sóhajtozó is egy szerep, egy figura a sok közül?!…

Akkor is többször szerepel az elégnél…

Egy ismerősöm azt mondta egyszer, hogy a zseniális költészet egyik ismérve, hogy nem megy ki az ember fejéből. Nem tudom… azért a reklámszövegek költőit nem nevezném zseniknek… bár lehet, hogy ez csak sznobizmus a részemről. Mindenesetre ha tényleg ez a zseni fokmérője, akkor közlöm, hogy a következő versek legalább tizenöt éve nem mennek ki a fejemből: In Horatium, Óda a Bűnhöz, Himnusz Irishez, Messze… messze…, Hegeso sírja, Aliscum éjhajú leánya, Theosophikus énekek, Golgotai csárda, Strófák a wartburgi dalnok-versenyből, Galáns ünnepség, Mozgófénykép, Régi szálloda, A világosság udvara, Vérivó leányok, Húnyt szemmel…, Fekete ország, Az örök folyosó, A lírikus epilógja.

Azért ez nem is olyan rossz arány. 

Ezt 2016. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden mindennel összefügg, ahogy egy tisztességes mágikus realista regényhez illik; a vége összeér az elejével, és a történet sok-sok kusza ága pontosan beilleszkedik a legegyetemesebb szimbólumok közé úgy, hogy a világ túlsó végén is magáénak érezhesse a ny. olvasó.
Olvasás közben végig nagyon szerettem ezt a könyvet. Nem is akárhogyan. Előfordul persze, méghozzá elég gyakran, hogy az elemző tudatom olyan könyveket is megszerettet velem, amelyektől egyébként visítva menekülnék – szigorú vagyok magamhoz, és ritkán fordul elő, hogy a szigorúság ne fizetődne ki. Ennek a könyvnek az esetében viszont semmi szükség nem volt szigorra. Olvastam és kész. Annyi. Minden várakozásomat beváltotta, sőt annál még jóval többet is adott.

Évekkel ezelőtt láttam a regényből készült filmet, akkor, amikor Allendéről még a világon semmit nem tudtam, és azt se tudtam, hogy regényadaptációt látok. A film nagyon tetszett egészen odáig, ahol a kis Clara elhallgat – és a további részek a nyomába nem értek ennek az első szakasznak. El lehet képzelni, mennyire megörültem, amikor a regényről az első három oldal után rájöttem, hogy a filmmel egyrészt köszönő viszonyban áll, másrészt messze felülmúlja azt. Csinálhattak szegény színészek akármit, a regény gazdagságát meg se közelíthették – a forgatókönyvíró meg vonuljon a sarokba, és gyakoroljon bűnbánatot, mert nem egyszerűen megvágta a regényt, hanem addig vonogatott belőle meg rakosgatott hozzá, amíg csak csontváz maradt. És még csak nem is ennek a regénynek a csontváza, hanem valami egészen új konstrukció… Áh…
No meg azt is szeretném tudni, ki és milyen bomlott lelkiállapotban helyezte a regény adatlapjára a „romantikus” címkét… ill. hogy konkrétan meddig jutott el a regény olvasásával…

A kép a színpadi feldolgozásból való, itt találtam.

De hagyjuk azt, hogy mit nem lehet elmondani erről a regényről. Szorítkozzunk állításokra – tagadásokra semmi szükség.
A beszélő nevek sorjázása az ilyen regényekben alap, ahogyan a név- és történetmintázatok ismétlődése is, családon belül és kívül (már ha egyáltalán létezik ebben a regényben bármi is a családon kívül). Ebben a könyvben sincs másképp: apai és anyai nevek kimeríthetetlen variációit kapjuk, törvényes és törvénytelen utódok használják és forgatják ki őket, dacból, félelemből, tudatlanságból vagy nyílt lázadásból. A keresztnév éppen úgy köt, ha nem jobban, mint a vezetéknév; a parasztcsalád következetesebben vezeti le utódainak névsorát, mint az arisztokrácia. Mindaz, ami a család(ok)ban öröklődik, a családtagok tudtával vagy tudtán kívül, a nevekkel együtt végtelen kombinációkra ad lehetőséget.*

Aztán kell még a regényhez megfelelő tér is: ház, amely szilárdnak, racionálisnak és állandónak készül, ehhez képest folyamatosan változik, egyre újabb kinövéseket produkál, labirintussá válik, időnként pusztulásnak indul, máskor rendbe jön, és módszeresen csapja be nemcsak a legmeghittebb lakóit, hanem még a házkutatást tartókat is. Jelképes tér, mi lehetne más. A többi tér, amelyek a regényben felbukkannak, mind ennek az egynek a mintájára készültek, még a legerőszakosabbak is. Azokban is el lehet bújni. Csak sokkal-sokkal nehezebb…

A festmény Patssi Valdez alkotása, itt tekinthető meg.

És kellenek a térbe (terekbe) kísértetek, elevenek és holtak, amelyeket néha elég nehéz megkülönböztetni. Mindenesetre akár élnek, akár halnak, zavartalanul mozognak, járják a folyosókat, nyitogatják az ajtókat, és haladnak át minden további nélkül a falon is. Néha szörnyű fájdalmat okoznak, néha megkönnyebbülést; de meglepő módon sokkal jobban jár, aki őrájuk hallgat, mint aki figyelmen kívül hagyja őket. Meglepő módon – mert a tájékozatlan olvasó azt hiheti, hogy a képzelet birodalmához tartoznak, de annál jóval erősebbek. Clara tisztábban lát, mint a férje.**

Egy halovány ellenvetés: egy kicsinyég mintha tán túlidealizálta volna az Allende-kormány működését a regény… no de 1. egyszer se nevezi nevén az elnököt, tehát tulajdonképpen akár ő is tekinthető jelképes alaknak, 2. azért ha az ember apjának az unokatestvére, akit tisztelni tanult, úgy végzi, ahogy, valami elfogultság végül is érthető. Legfeljebb csóválom a fejemet. 

(A szerző képe a Wikipédiáról való.)

Allendétől idáig még csak a Lelkem, Inést olvastam, kitűnő történelmi regény, pocsék borítóval meg fülszöveggel. Biztosan sokat fogok még olvasni tőle.

(Utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

A lábjegyzetek spoileresek!

* SPOILER De csak ketten vannak, akik gyakorlatilag a kezdetektől fogva egészen a végkifejletig bírják: a családfő és a prostituált. A többiek vagy később csatlakoznak, vagy korán eltávoznak, vagy mind a kettő.
** SPOILER Albát pedig a legrosszabb órákban segítik a leghatékonyabban.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 12-én írtam. 

Most csak az Oidipusz királyt olvastam újra, az Antigonét nem, mert minek, tudom kívülről.
Valamikor harmatos tizenegy évesen olvashattam a Görög regékben a prózába átfordított történetet. Emlékszem, Antigonéé nagyon tetszett, bár én inkább megmentettem volna az életét, Oidipusz történetét viszont nem is értettem, ellenben utáltam. Érdekes módon nem a családi káoszon akadtam fenn (azt szerintem fel se fogtam), hanem azon, hogy ennyire embertelenül kegyetlen jóslatot kap annak ellenére, hogy nem is csinált semmit. Még meg se született, sőt meg se fogant, és egy idegen, távoli, közömbös hatalom már eldönti róla, hogy milyen bűnt fog elkövetni, hogy aztán természetesen majd utolérje a büntetés. Ez egyszerűen mocsokság – mondta a harmatos tizenegy éves tudatom.
A mai tudatom is így gondolja. Csak ez itten már tudja, hogy az ember bűn nélkül is bűnhődhet. Van az úgy.
Ez a dráma egyik olvasata.
– —- – —- –
Oidipusz története az önismeret drámája. Jobban mondva az önmegismerésé. Indul úgy, hogy Oidipusz nem ismeri önmagát – mindarra, ami a múltban történt vele, részint nem emlékezhet, részint rosszul tudja –, csak annyit tud, hogy jó király, jó férj és jó apa. Az egy dolog, hogy évekkel korábban megölt négy embert, de ez a legkevésbé se terheli a lelkiismeretét, hiszen egyértelműen önvédelemből tette. De lakik benne egy másik Oidipusz, akit nem ismer. A darab pedig arról szól, hogy megismeri ezt a másikat – vagyis egyiket: önmagát –, mert minden, amit hall, ebbe az egyetlen irányba vezeti. És önmagához éppen olyan szigorú és igazságos, mint mindenki máshoz (hiszen ezért lett jó király). A bizonyítékokat megvizsgálja, az ítéletet végrehajtja.
No de miért csak húsz évvel a történtek után sújtja Thébát a járvány? Miért nem azonnal szakadt rájuk a szerencsétlenség, akkor, amikor Oidipusz megházasodott?
Hát van olyan is, hogy az ember hoz egy hibás döntést, és húsz év múlva lesz neki következménye… 
De harmatos tizenegy évesen még ezt se tudhatja…
Ez a dráma másik olvasata.
– —- – —- –
A világirodalom első krimije. Rögtön a legtutibb csavarral, amit krimiíró kitalálhat.* Pergő párbeszédekkel, nulla leírással – minden krimirajongó álma. És meglepve tapasztalom, hogy így negyedik-ötödik újraolvasás tájékán már erőteljesen futkos a hátamon a hideg a kórusénekek stílusától. Főleg a vége felé.
Ez a dráma harmadik olvasata.
– —- – —-
A többi néma csend. Freud bácsit most hagyjuk…
Az Antigoné úgy jó, ahogy van… de erről, valamint egy régi-régi műkedvelő előadásról majd egy más alkalommal mesélek nektek. 

Megjegyzés: Az Oidipusz Kolónoszban-ról itt írtam részletesen.

* SPOILER A nyomozó és a gyilkos ugyanaz a személy. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 9-én írtam.

Ez a bolgár regény sokkal szélesebb körű ismertséget érdemel nálunk, ha már egyszer (kétszer) kiadták magyarul, méghozzá ilyen kitűnő fordításban. Ahhoz képest, hogy az ötvenes években jelent meg, még nagyon cenzúrázva sincs.* Legfeljebb sejtéseim vannak, hogy miért nem olvassa senki. Az is biztos, hogy helye van az 1001 könyv listáján, de őszintén meglep, hogy rákerült. Önmagában az meglep, hogy van angol fordítása, és létezik ember, aki az Elbától nyugatra ezt elolvassa. Annyira mihozzánk szól, én nem is hiszem, hogy ezt megértheti valaki akár Nyugat-Európában, akár az USA-ban… hacsak nem bolgár bevándorlók utóda…

Az első százötven oldalt olvasva még pontosan tudtam, mit akarok írni róla. Az utolsó százötven oldalt olvasva is. De most, hogy befejeztem… Most marha nehéz. Olyan ez a könyv, mintha a mesebeli okos lány írta volna. Szabadságharcról is szól meg nem is. Ötszáz oldalból majdnem négyszáz arról szól, hogyan készítik elő a felkelést. Azt mutatja be, hogyan „ébred álmából az elnyomott nép”. Az utolsó százra lehetne azt mondani, hogy „letehetetlenül izgalmas”, de ez esetben már hazudnék. Ez a könyv nem „izgalmas” a szó megszokott értelmében. De egy másik értelemben annál inkább.

Ez a könyv „rólunk szól”. Ezt megérti a magyar olvasó, és megértené a lengyel, a litván, a bosnyák stb. Nem nekünk írták, de a mi irodalmunkban is simán, zökkenő nélkül működne. Ha az elejét olvasva azt hittem, azért nem olvassák, mert 1956-ban, azaz „rosszkor” adták ki, hiszen kit érdekelt volna éppen akkor egy „oroszbarát” regény, a regény második felét olvasva már azt nem értettem, hogy lehetett annyira vak a cenzor, hogy ezt engedte kiadni. A cserepes orchideámat, sőt a bimbózó karácsonyi kaktuszomat odaadnám,** ha megtudhatnám, vajon október 23-a előtt vagy után jött ez ki a nyomdából…
Ez a könyv arról szól, hogy egy nép nem tűri már az elnyomást, és szabadságharcba kezd. De nem elsősorban a harctéri eseményekre koncentrál (azokból igazából alig van). Hanem arra, hogyan szokik hozzá az ember még a legdurvább elnyomáshoz is, tanul meg együtt élni vele, örülni, nevetni, szerelmesnek lenni „az iga alatt”, sőt még észrevétlenül át is venni szokásokat az ellenségtől, jót és rosszat.*** Meg arra, hogyan lesz egy idő után a szomszéd szabóból, a szemben lakó foltozóvargából, a sógorból, a komából, a városszéli kolostor szerzeteséből – mégis forradalmár. Hogy minek kell történnie ahhoz, hogy az ismerős, megszokottan szürke kisemberek, akikkel minden sarkon találkozhat az ember, előszedjék azt az ócska karabélyt a padlásról, és golyót öntsenek a tűzhelynél. És viszont: hogyan lesz a hőslelkű forradalmárból adott esetben gyáva és/vagy áruló – persze jó szándékkal és aggodalommal tele, és az vesse rá az első követ, aki hasonló körülmények között nem fordítana hátat. No meg azt se felejtsük el, hogy forradalom közben is ki kell néha fújni az embernek az orrát, megtörölni a csizmáját, hétköznapi cselekvéseket végezni. Annyira emberi ez a könyv. Annyira a „mienk”.****
Ahhoz, hogy az utolsó száz oldal akkorát üssön, mint a visszarúgó puska tusa, ahhoz bizony kell az előtte levő négyszáz oldal szinte álmodozóan lassú hömpölygése. Mire a regény végére jut az ember, addigra úgy érzi, minden szereplő a régi személyes ismerőse. Mert az első négyszáz oldalban ott egy sor realisztikusan megrajzolt népi életkép (a műkedvelő színielőadás leírását Mikszáth is elfogadhatná, én pedig remekül szórakoztam rajta), egynémely népballadai alakkal összekapcsolva. Jó, persze vannak közöttük romantikus hősök és hősnők, de a legtöbben annyira reménytelenül földhözragadtak, sokan fel se fogják, mi történik velük, azt meg pláne nem, hogy körülöttük mi.

Ami a cselekményt illeti, nekem többnyire nagyon tetszett. Ügyesen megírt, fordulatos történet, legfeljebb a szerencsés és/vagy ostoba véletlenek túlzott szerepe tudott kiidegelni egy idő után. A legtöbb fejezetnek függővége van, és tényleg arra ingerli az embert minden ilyen fejezetvég, hogy lapozzon tovább, csak még egy kicsit, még egy kicsit… Vazov mesélőkéje kitűnő, és egy jó hír az izgalmas regények kedvelőinek: amilyen sok az életkép, olyan kevés a leírás! (Ami van, az nagyon szép.) Nagyon, nagyon sokáig úgy éreztem, hogy ezt a könyvet rajongó tizenhárom éves koromban kellett volna elolvasni, méltó társa lett volna A kőszívű ember fiainak, a Quo vadis?-nak, de helyenként még a Grant kapitány gyermekei szerelmeseinek is ajánlani tudtam volna.

Innentől SPOILEREZEK, a végkifejletről is szólok, vigyázat!

Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! Hát hogy lehet így befejezni egy ilyen könyvet?! Egyszerűen nem fogom fel. Még csak szomorú se vagyok, sokkal inkább dühös! Mert még ha logikus lenne. De a legkevesebb, amit mondhatok, hogy nem következik az előzményekből. MARHÁRA NEM! És pont ezért azt se fogom fel, mire való, mit kéne sugallnia. Mert oké, ezt a felkelést speciel leverték és nagyon csúnyán megtorolták, indokolt lenne a pesszimizmus, na de a következő években a törököket végleg kizavarták Bulgáriából! Ha ezt a regényt Vazov 1876-ban írta volna, érteném, de tizenkét évvel később írta, amikorra Bulgária már önálló, ha nem is egészen független állammá vált! Az utolsó ötven oldal nemcsak sok-sok keserűséget, hanem a feltámadás ígéretét is hordozza. És ezt teszi tönkre két tollvonással?! MINEK?! 
Úgyhogy most azt mondom: hú, de mázli, hogy nem jutott a kezembe ez a könyv rajongó tizenhárom éves koromban. Most nagyon utálnám. Még azt is elfelejteném neki, ami miatt tényleg jó, ami miatt érdemes elolvasni. – No és azt is sejtem, miért nem lett népszerű nálunk ’56 után… SPOILER VÉGE

* A főszereplő nem vallásos, de egyébként egyfolytában misére járnak benne, a pópák között jó pár hős akad, az anarchista-szocialista diákot pedig még az elbeszélő is idealista őrültnek tekinti.
** Lassan kezdhetek fát díszíteni, olyan bőszen hajt a kaktusz… Tavalyelőtt nem tévedt el, de idén másfél hónapot késett…
*** A regény nőalakjai fájdalmasan rosszul vannak megrajzolva. Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért ennyire tehetetlenek (de dühítően és még a korszak elvárásaihoz mérve is tehetetlenek!), aztán végül arra jutottam, hogy talán a sok évszázados muszlim szokásrendet vehették át többé-kevésbé, azért nevelték őket ilyennek. Az egyébként nagyon nem tetszett, ahogy a törököket ábrázolja a regény (egyéb nemzetiségekről nem is beszélve): ostobák és/vagy gonoszak, no meg arctalanok, egytől egyig. Ezt persze megértem – tizenkét évvel ’56 után mi is így ábrázoltuk volna a szovjeteket, ha addigra sikerült volna hasonlóképp függetlenedni –, de azért legalább egy-két rendes embert közéjük csempészhetett volna Vazov. Végül is török falvakat is bemutat, azoknak a lakói már Bulgáriában születtek, ugyanúgy éltek, adtak-vettek, házasodtak és földet műveltek, mint a bolgár szomszédaik.
**** És amikor azzal biztatják egymást a szabadságharcosok, hogy semmi baj, tartsunk ki, jön a külföldi segítség, ezt nem hagyhatja Európa… Jaaaaj… Hát persze. Az olyan, hogy az nem hagyja. 

Ezt 2016. február 5-én írtam.

Pontszám: 10/8

Először mondom, ami a legjobb a regényben: 1. hosszúsága ellenére rendkívül haladós és könnyen olvasható, 2. történész-régész írta, aki nagyon alaposan, nem egy esetben személyesen nézett utána a háttérnek – konkrétan az ásót a kezébe fogta hozzá –, úgyhogy amit az eseményekről, városokról, harcmodorról, fegyverekről, ruházatról, bármiről leír, azt el is lehet neki hinni. Akinek ez fontos. Nekem annyira nem, de a könyvnek jó reklám.

Akkor most mondom azt, amitől egészen ma estig, azaz a regény kétharmadáig azt ismételgettem magamban: juszt se adok rá nyolc pontnál többet, és még azt is köszönje meg!!!
A könyv első harmada a történelmi háttértől eltekintve valami elképesztően dilettáns munka. Ha nem lettem volna pusztán a témája miatt kíváncsi rá, a harmadik oldalnál becsukom és a feledés homályába hajítom. Mint egy rossz fantasy. És én a jó fantasyt szeretem, nagyon is! De ennek az eleje kritikán aluli, borzalmasan hatásvadász. Pedig elvileg valószínűleg arra való, hogy az olvasót berántsa a könyvbe… Amikor pedig aztán elmeséli Alexandrosz állítólagos isteni származásának történetét a kígyóval (hála Istennek a regényen belül is kellő kritikával kezelve), csak azért nem kiáltottam fel fájdalmasan röhögve, mert vonaton ülve ez kellemetlenségeket vonhat maga után. Jó, a sztorit én is ismertem, de ebben a konkrét előadásban éppen pont csak az hiányzott volna még, hogy a gyerek megszólaljon párszaszóul. A későbbiekben pedig a szabad függő beszédben előadott részek és a párbeszédek idegesítettek: tökéletesen élettelenek, papírfigurák megnyilvánulásai.
Innentől igazából a haladóssága mentette meg a regényt. Egyszerűen mire annyira felidegesítettem magam, hogy félbehagytam volna, azt vettem észre, hogy már a felénél járok. Akkor már azért mégse. Meg addigra már felbukkant egy-két információ, amiről a korábbi alexandroszos olvasmányélményeim még nem ejtettek szót.

Aztán az utolsó harmadban úgy kikerekedett a dolog, hogy kénytelen voltam föléje menni annak a nyolc pontnak. Amikor konkrétan végigizgultam Théba ostromát, pedig amúgy a legapróbb részletekig tudtam a végét. Amikor ugyanazok a párbeszédek, amelyek korábban papírfigurák betanult mondatai voltak, elkezdtek életre kelni, és az esetleges hatásvadász jellegük határozott célt kapott: egy rendkívüli ripacs, na jó, ekkor még tényleg csak színész megnyilatkozásaivá váltak. Amikor elkezdett stílusa lenni a szövegnek, sőt még humora is. Amikor bejött Arisztotelész mint detektív!!! Óóóó, csak azt sajnáltam, hogy nem kapott több teret ebben a minőségben!!! És hogy egy ennyire közismert történetet úgy tudott megírni trilógiában a szerző, hogy az első kötetnek konkrétan függővége lett… hát attól tényleg megemelem a kalapom. 

Ellenben fenntartom, hogy ezt a történetet Mary Renault sokkal, de sokkal jobban megírta, legfeljebb nem ugyanebben a kategóriában. És ezt elfogultság nélkül mondom. Mert én a Renault regényét évekig pont azért utáltam, de zsigerből, mert akkorát ütött rajtam annak idején, mint a légkalapács, de még akkor is mindig elismertem, hogy jól van megírva. Ilyesmire Manfredi könyve nem volna képes. Ez a könyv nevel, tanít, szórakoztat, de lélektanból maximum erős négyes, és abba már nagylelkűen beleszámítottam az utolsó harmad fellendülését is.

Ja, utóirat: A fordítástól időnként görcsöt lehet kapni. A történelmi szakkifejezések mind a helyükön vannak (szaklektor látta), és minden egyebet eltéveszt, amit el lehet téveszteni. Fájdalmas nyelvhelyességi hibák maradtak benne. A mélypont pedig: a dingókutyák. Igen, jól tetszettek hallani. Az ókori Görögországban. Nem létezik, hogy ezt Manfredi nézte volna be. Ha pedig nem ő volt, akkor a fordító volt.

Ezt 2016. január 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nincs ennek a könyvnek semmi különösebb baja azon kívül, hogy túl van írva. 
Halvány fogalmam sincs, hogy Shafak egyébként miket szokott írni, mert ez az első könyvem tőle. De a többi értékelés alapján az a benyomásom, hogy egészen mást szoktak várni ettől a regénytől, aztán pedig csalódnak benne. Amit teljesen megértek. De nekem szerencsére nem volt miben csalódni. 
Igen, olyan az egész, mint egy zavaros-furcsa lidérces álom, szerelemről, családról, félelemről, halálról, szóval csupa vadonatúj témáról. És nagyon beteg, meg elvont is, igen. 

Meg mágikus. Ahol a bábaasszonynak két dzsinn segít, a nappal és az éjjel szelleme. És persze ikerszülés történik. Meg ahol a meggyilkolt ember szíve még a halál után is dobog, és bosszút áll azon, aki rosszkor jár rossz helyen. A fáknak lelkük van (a körtefás rész jaj, de szép, én a fával vagyok, teljesen igaza van), a tárgyaknak is lelkük van, és egy szike is életre tud kelni. De a legnagyobb ereje a kimondott szónak van.
Na, ettől lesz aztán nemcsak mágikus a regény, hanem realista is. Mert a kimondott szónak tényleg ereje van. Az egy dolog, hogy az elmesélt történetek életre kelnek, és az ember három országgal arrébb találkozik valakivel, akit három országgal errébb a javasasszony talált ki. Ez rendben van. Az viszont már nincs, hogy történetet mesélni az inkvizíciónak is lehet, és azt már úgy hívják, hogy feljelentés. Vagy vallomás. Amelynek nagy része finoman szólva fikció. Szülőanyja pedig az irigység. Vagy a kínszenvedés megszüntetésének vágya. (Értsd: mikor az ember már bármit bevall, csak hagyják abba.)

A regény hat-hét emberi sorson vezeti végig az olvasót, amelyek egymástól függetlenül vagy egymással összekapcsolódva indulnak, aztán összeérnek, szétválnak, szeretet vagy gyűlölet köti össze és taszítja el egymástól őket. Meg a félelem. Meg a vallás. A regény nagy része a XVI. századi Spanyolországban játszódik, ahol kiválóan elvan egymás mellett a keresztény, a zsidó és a muszlim vallás, mikor hagyják. De nem hagyják. És átkerülnek a szereplők a korabeli Isztambulba is, amelyről pont ugyanezt el lehet mondani: kiválóan elvan benne mindenki, míg nem jön valaki, akinek érdekében áll vérfürdőt rendezni.
Ez a két hely ugyanúgy tükrözi egymást, mint ahogyan a bennük lezajló események is. És ugyanúgy meg lehet bennük találni a tükrön kívül a (kettős) maszkot, a kutat, a tőrt, meg az összes többi szimbólumot, amelyeket az elbeszélő oly ügyesen elhelyez a regény különböző pontjain. Ja, meg ha már a tükörnél tartunk: amikor az ember a legkevésbé várná, még az Ószövetség is felbukkan (a három vallás egyik gyökere bizony közös), azaz felbukkan Ábrahám és Izsák története, akik egymás nélkül (apa fiú nélkül, fiú apa nélkül), igen-igen kifordult kapcsolatban kénytelenek létezni.

Egy baja van a könyvnek: túl van írva. Azok a bizonyos szürreális mondatok egy darabig csak úgy sodorják az olvasót, és megteremtik a mesék hangulatát, de egy idő után túl sok lesz belőlük, és az öncélúság benyomását keltik. Mintha látnám, hogy ragyog fel az író szeme gyermeki örömmel: de jó, de furcsa, még ezt is rakjuk bele, még ezt is, ezt is! Nem köll. A harmadát ki lehetett volna szórni. Vagy bespájzolni a következő regényre. Úgyis azt is el fogom olvasni. 

Megjegyzés: A fülszöveg nemcsak spoileres, hanem becsapós is. A regénybeli inkvizítoroknak nem elsősorban a zsidókkal vagy muszlimokkal van bajuk. A beavatatlan olvasó nem érti, nem is értheti, de egyetlen kivétellel kizárólag a keresztény hitre tért zsidókat és muszlimokat bántják. Szomorú, erősen kifordult logika ez is: hogy az idegentől kevésbé fél az ember, mint az olyan idegentől, aki hasonlít rá. Az előbbit biztonságos távolságban tudja tartani, az utóbbi viszont évszázadok óta a legmélyebb szorongást keltő tényezők között van. Sose tessék alábecsülni ennek a szorongásnak az erejét. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ritkán szoktam verseskötetet elejétől végéig olvasni. Még ritkábban rögtön megjelenés után megvenni. Ennek a kötetnek a megszerzésére egynémely kedves molytársak vettek rá, akik (igaz, elsősorban nem a szerző verseiről, hanem a regényeiről írva) eszembe juttatták, mennyire érdekeltek engem egyetemista koromban Oravecz Imre versei.
Fura egy kötet, de a legkevésbé se bántam meg. Viszont borzasztó nehéz itten okosságokat írni róla, éppen azért, mert verseskötetről nem szoktam. Meg mert amilyen vékony, olyan lassan haladtam vele.
Hát akkor leltározzunk.

Amit szerettem benne:
Tárgyilagos, szenvtelen hangnem. (Nem mindenütt, de a legtöbb helyen ilyen.) Amióta a kamaszkorból kinőttem, valahogy jobb szeretem az olyan verseket, amelyek nem az érzelmekre igyekeznek hatni. Különösen, ha olyan témákról szólnak, amelyek mindenkit érintenek, és elsősorban érzelmileg (elszakadás szeretteinktől, szülő-gyerek-viszony, öregedés, magány, halál). Azért szeretem ezt a fajta tárgyilagosságot, mert éppen ez teszi lehetővé az általánosítást. Hogy bárki, bármelyik olvasó (én is) magára vagy a környezetére vonatkoztathassa, amiről szó van. Hogy olyasmit is találjon benne, ami a versen túlmutat.
Tömörség, sűrűség. Emiatt nehéz olvasni. Mert egyébként ne tessék semmi elvontra gondolni, ez nem az a költészet. Viszont – különösen a kötet első harmadában – elég gyakran előfordult, hogy 2 db egyenként nyolcsoros vers elolvasása után azt mondtam: ennyi elég is lesz mára, köszönöm szépen. Majd estig hígítom egy kicsit a fejemben.

Tél előtt

A teraszon vagyok,
még melegít a nap,
de hamarosan hideg lesz,
és nem lehet kiülni,

a feltétlen gyermeki szeretet ideje tizenkét év,
kisfiam öt év múlva lesz tizenkettő,
utána mégsem volna jó élni.

Egy vers egy gondolat. Vagy még inkább: egy kép. Három vonallal odarajzol valamit az olvasó elé, azt' kezdjél vele valamit. A „Távozó fa” vagy a „Madárnapló” darabjaiban ez különösen erősen és hatásosan látszik. Azok tetszettek egyébként a legjobban, meg a kötet eleje.

Változás

Napsütötte, kopár juharfa,
mögötte, háttérként, kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,
enyhén meghajlik alatta,
és úgy marad,
míg tova nem röppen.

Gondos válogatás. Nem tudom, milyen alapon választotta ki a költő, hogy mely versek kerüljenek a kötetbe, de nincs ismétlődés, nincs újraírás. Mindegyik különbözik minden mástól.
Gondos kidolgozás. A versek annyira egyszerű szavakból állnak össze, annyira egyszerű, szinte köznapi mondatokká, hogy az olykor még engem is zavart. Elsőre észre se venné az ember, csak ha utánanéz a versek korábbi megjelenéseinek, hogy ezeken jó sokat csiszolt a költő, mielőtt a kötetbe berakta őket. Innen lejön egy szó, oda még kell kettő, itt a pontosvessző nem egyértelmű, legyen helyette kettőspont… Ez énnekem mindig imponál. 

Esti kontúr

Az árnyékok kúszása véget ért,
a völgyben félhomály,
már csak nyugaton van fény a hegy mögött,

kirajzolja a gerinc vonalát,

ezért élsz még,
ezért a kontúrért.

Abszolút szubjektív szempont: FALUSISÁG! Bocs, ezt egyértelműbben nem tudom megfogalmazni. Nem ájulok el egy verstől csak azért, mert olyan helyszínt választ (erdő, csatornapart, falusi kisbolt stb.), amelyhez hasonlók vettek körül engem is gyerekkoromban, de ha ezt egy vers úgy tudja megcsinálni, hogy abszolúte hiányzik belőle minden idealizálás, vágyakozás és nosztalgia, viszont van benne természeti kép*, akkor én nagyon hálás közönség vagyok. Semmi nem zavar jobban, mint a városi ember rácsodálkozása a falura. Na, itt ilyen nincs.**

Visszatérő kép

Este,
alföldi tanya,
tanyaudvar,
az udvaron eperfa,
az eperfán tyúkok,
az eperfa alatt asztal,
az asztalnál a gazda családja és jómagam,
távolról halk mennydörgés,
és egy-egy villámlás a látóhatár felhőiben,
de nyilvánvaló,
hogy nem lesz vihar,
meleg légáram a levegőben,
magányos békakuruttyolás egy közeli semjén irányából,
rágászaj az istálló felől,
különben csend és béke,
lassan egészen besötétedik,
már csak a ház fehér fala világít,

nem volt eperfánk,
soha nem jártam alföldi tanyán,
nem álmodtam ilyennel,
olvasmányaimban sem találkoztam hasonlóval,
és azt sem értem,
hogyan érhetnek rá ennyire esti végzésidőben,

mi ez, honnan jön?

Amit nem szerettem benne:
Amikor a beszélő nézőpontja megszűnik tárgyilagosnak és kívülállónak lenni, és hirtelen érzelmességbe csap át. Ami tökéletesen érthető és helyénvaló, ha az ember a fiáról beszél, csak én nem személyes vallomást olvasni nyitottam ki a kötetet. Valahogy nem szeretem az ilyen nyilvános személyes vallomásokat. Ha a családtagjaimtól, barátaimtól hallom, rendben van, de ha egy idegen tárulkozik ki ennyire mélyen, lesunyom a fejemet és elfordulok. Ettől még a versek nem lesznek rosszabbak, csak nekem nem tetszenek.

Megjegyzés: A kötet utolsó ciklusa angol nyelvű versekből áll. Az előttük levő pároldalas bevezető után ez abszolút helyénvalóvá is válik, és tökéletesen igazat adok Oravecz Imrének abban, hogy ezeket a verseket magyar költő létére is csak angolul lehetett megírni.

Challenge

Living makes me feel lonely,
living and writing make me feel more lonely,
living and writing in English in Hungary
make me feel the most lonely
but I cannot resist the challenge.

* Lehetőleg pontos állat- és növénynevekkel. Mint itt. Nem mintha biológiakönyvvel a kezemben akarnám olvasni a szövegeket, nem ezért fontos a pontosság. Hanem mert ezzel a módszerrel úgy jelennek meg az állatok és növények, mint személyes ismerősök. Mint mikor valakinek nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is meg tudjuk mondani, mert mindennap látjuk az illetőt.
** Feltehetően azért, mert Oravecz Imre nem városi ember, mégpedig saját választása alapján nem az. Ez pedig ugyancsak imponál nekem. Na de ez csak a költőre vonatkozik, nem a versre.

Ezt 2015. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Mi kell a tökéletes (és időtálló*) karácsonyi történethez?

Kell 1 db kiszikkadt lelkű, zsugori vén bűnös, akinek megnyilvánulásait egyszerre lehet utálni és kiröhögni. Kell 1 db komor, ködös**, füstös, mocskos, hideg londoni éjszaka. Kell 4 db kísértet, amelyek különböző helyeket foglalnak el az „ijesztő” és a „barátságos” közötti skálán. Kell 1 db szeretni való megváltástörténet, amelyre, mint fonálra, a regény minden jelenete felfűzhető. Kell továbbá 1 nagy adag érzelmesség (ebből azért elviseltem volna kevesebbet is), és ennek ellensúlyozásául kell 1 db viktoriánus London (a helyébe sajnos elég sok más korszak elég sok más városa behelyettesíthető), amely hol hétköznapi, hol látomásos, hol mind a kettő egyszerre, mindenesetre jóval szorongatóbb és nyomorúságosabb bármilyen kísértetnél. És akkor már tényleg csak egyvalami kell: 1 db dickensi humor, amelytől egy közönséges kopogtató is egyszerre lehet félelmetes, mulatságos és szeretetre méltó. 

És hát bizony ez az a karácsonyi történet, amelytől az ember hirtelen segíteni akar másokon, és örömet okozni. :) Az pedig sohasem jöhet rosszul.

Szerettem volna az értékelés elejére írni, hogy „újraolvasás vége”, de olvasás közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam! Annyiszor láttam annyiféle adaptációját (képregény, film, színház, musical), hogy tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy én ezt olvastam. Pedig bizony hiba lett volna kihagyni. Sok mindent gondoltam volna, de hogy ez a történet ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen a hatása alá vonjon – úgy, hogy tízéves korom óta ismerem –, azt nem. Annyi giccs, annyi hamis csillogás tapad a karácsonyhoz – eszement jól esik igazi fényt látni. Még ha az kísérteties is.

És most konkrétan jó volna elölről kezdeni. Mert ezt pont úgy jó olvasni, ahogy én az utóbbi két napban: amíg a sütemény sül, amíg a felmosott padló szárad, amikor egy kicsit belefáradok az asztal mellett álldogálásba, vagy éppen este, elalvás előtt. Úgy tovább tart. Ez a regény ugyanis gyalázatosan RÖVID! Szerencsére van olyan, hogy újraolvasás, és vannak jó filmadaptációk. Nekem eddig az 1999-es verzió tetszik a legjobban (teljes egészében fenn van YouTube-on), az tud egyszerre ilyen félelmetes, mulatságos és szeretni való lenni.

Hát szóval boldog karácsonyt, és Isten áldjon mindenkit. 

* 1843 óta, amikor először megjelent, konkrétan soha, egyszer se fordult elő, hogy ne lett volna éppen aktuális kiadása. Nem volt olyan, hogy „sajnáljuk, elfogyott, újra kéne nyomni.”
** Bár Angliában valóban gyakran esik az eső és száll le köd, azért annyira nem, amennyire Anglián kívül gondolják. Akkor miért gondolják? Megbízható értesüléseim szerint azért, mert Dickens regényeiben viszont tényleg állandóan köd van! És igaz, hogy nem olvas mindenki Dickenst, aki valaha ködösnek hitte Angliát, viszont az ilyen sztereotípiákat az ember rendszerint hallja valakitől, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől, aki olvasott Dickenst. 

Újraolvasás két nap múlva, értékelés SPOILEREKKEL folytatódik:

Miután elolvastam a regény előszavát is, tényleg nem bírtam megállni: tegnap (25-én) éjszaka elkezdtem elölről. Ebből következően ma (26-án) reggel pont ugyanúgy elkéstem volna bármiféle munkából, mint Bob Cratchit ama nevezetes 26-án reggel. :)

Az előszónak igaza van: a regényszöveg pontosan ugyanúgy „adakozik”, mint ahogyan az a karácsony szellemének megfelel. Itt minden szétfolyik és túlcsordul. A köd hömpölyög az utcákon, bejön a kulcslyukon – a fény árad a kísértetek nyomán (és aki angolul olvassa a regényt, az tudja, hogy aki Tiny Timet viszi a vállán, annak terhe „light”, vagyis könnyű, de ugyanez a szó jelenti a fényt is) – a nevetés pedig fertőz, illetve szüli/nemzi az újabb nevetéseket. Odáig elmegy az elbeszélő, hogy állítása szerint a jóindulatú embert ha ledöfi a halál, jó cselekedetek spriccelnek ki belőle, és örök élettel árasztják el a földet. 
És pontosan ugyanígy árad a regény stílusa. Itt, ha valamit el lehet mondani három jelzővel, Dickens nem áll meg egynél – és ha nyolccal is el lehet mondani, hát nem áll meg háromnál sem. Erre valók a könyv leírásai: megalapozzák a nagy-nagy átváltozást. (Ez is az előszóban van.)

Így másodjára olvasva az is jobban látszik, hogy ez tényleg gótikus regény. Attól, hogy a háttér nem valami ódon kastély, hanem a modern nagyváros, attól az nem lesz sem kevésbé ijesztő, sem kevésbé gonosz. Tessék csak az orgazda odújára gondolni, ahol négy hátborzongató figura pontosan úgy osztozkodik egy halott vagyonán, mintha démonok marcangolnának szét egy hullát – Dickens szavait használom, nem én találom ki! A természetfölötti elem is stimmel, ráadásul a kísértetek közül legalább kettővel azért én se nagyon szeretnék találkozni, az utolsó konkrétan nem egyéb árnynál, és olyan, mintha denevérszárnya volna.*** A különbség a többi gótikus regénytől „csak” az, hogy a középpontban a megváltás áll, nem az elkárhozás. 

Egy hibát is hadd említsek meg. Dear Mr. Dickens, én mint könyvének (sajnos soha nem létezett) szerkesztője, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy túl hamar elkezdődik az a bizonyos átalakulás. Teljesen rendben van, hogy egy teljes észre téréshez fel kell idézni Scrooge-nak, hogy neki is volt valaha gyerekkora, volna családja és barátai, végül pedig megmutatni neki, hogy merre tart jelenleg a sorsa. Kitűnő ötlet. Na de az utolsó már gyakorlatilag fölösleges, mert annak a mocsok Scrooge-nak már az elmúlt karácsonyok végiglátogatásakor két perc se kell, hogy elsírja magát! A harmadik kísértet látogatására már szabályosan vágyik, bármennyire fél tőle! Fokozatosság, ideig-óráig tartó önáltatás vagy valami…? Hát ez az ember kezdettől fogva nem is volt reménytelen eset!
De azért ennyitől nem vonom vissza a pontozást.
(Egyébként van olyan adaptáció, amelyikben helyreütik ezt a hibát. Három igazán jó adaptációról írtam itt.)

*** Hadd hívjam itt fel a figyelmet ismét a 2009-es animációs filmváltozatra, amelyben ez a kísértet egy darabig szó szerint Scrooge árnyéka. Sajnos nem túl sokáig. Pedig mekkora ötlet volt. Úgyhogy még mindig az 1999-es tetszik jobban, amelyik élőszereplős. 

Ezt 2015. december 23-án és 26-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki. 

Képek forrása: Time.com, Silverpetticoatreview, Victorianweb, Homeforfiction, Fords.org, Disney.Fandom.

Pontszám: 10/10

Tove Janssonnal a viszonyunk igen ellentmondásos.
Rég önálló olvasó voltam, mikor megkaptam A láthatatlan kisgyerek című kötetét, úgyhogy drága jó szüleim szerintem még ma se tudják, mit nyomtak a kezembe. Groteszk kis meséivel, nyomasztó helyszíneivel, nyomokban emberi lényekre emlékeztető szereplőivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.* Talán éppen ezért újra meg újra elolvastam őket.** Hogy majd most érteni fogom. Vagy most. Vagy most. És manapság meglepetten jövök rá, mennyivel többre emlékszem belőlük, mint bármely más, „normálisabb” mesékből.
Jansson*** tud valami nagyon-nagyon, szinte megfoghatatlanul furcsát: a kísértetiest és nyomasztót túlélhetővé, sőt barátságossá változtatja, úgy, hogy az közben mégis kísérteties és nyomasztó marad. A szándék, gondolom, az, hogy a gyereket átsegítse a gyerekkor szorongásain – és talán az, hogy a felnőttkor szorongásain is enyhítsen egy kicsit.
A napokban megint eszembe jutott a neve, nézegetni kezdtem az értékeléseket, és megtaláltam ezt a kicsi kötetet, alatta sok-sok dicsérettel, hát kíváncsi lettem rá, vajon ma mit tud ez a mese csinálni velem. Így karácsony előtt.

Mindenekelőtt összezavart. Mint kiderült, Jansson műveinek háromféle magyar fordítása létezik, és a neveket mindegyik egészen, de egészen másképp fordítja. Amit nem igazán értek, mert szerintem a „Kószlászbóklász” pont annyira megfelel a célnak, ha nem jobban, mint a „Vándor”, az pedig, hogy „kicsi Morr”-ból hogy lett „Varkocs”, teljesen tisztázatlan előttem. De mindegy, ezen túltettem magam.
Az alaptörténet a szokásos félelmetes-nyomasztó események sora: természeti katasztrófák és emberi rosszindulat irányítják a cselekményt, teszik hontalanná és szakítják el egymástól a családtagokat és barátokat. Rémálom, lidércnyomás, ahogy a cím és a fülszöveg ígéri.
Csak egyvalami van végleg és tökéletesen száműzve ebből a lidércnyomásból: a félelem.
A szereplők semmitől nem félnek, tehát jó eséllyel a mese olvasói se fognak. Ettől lesz meglepő és groteszk a mese, mert ebből a félelemtelenségből aztán számtalan vicces és ámulatba ejtő helyzet következik. Amelyek során az ember nemcsak az elveszett családtagjait, hanem még a boldogságot is megtalálhatja.

A figurák sokkal emberibbek, mint korábban bármikor érzékeltem volna (Pityer érzelmes-sértődékeny, Varkocs igazi „rossz gyerek”, Vándor most is a legfelnőttebb, bár a rászakadó felelősséget nehezen viseli), és most már a poénokat is értettem, amelyeket gyerekkoromban halálosan komolyan vettem volna. (Viszont – be kell vallanom – most is a múminok a legkevésbé rokonszenvesek az egész katyvaszban. Az összes többi szereplőt jobban szeretem náluk. Pedig jó kis banda, de mégsem az igazi.)
És azt hiszem, ettől a mesétől egy percig se féltem volna annak idején. Nem értettem volna, de nem ijedtem volna meg tőle.
Viszont nem is emlékeznék rá úgy, mint Kalamálira, aki hitt a balszerencsében… Sem pedig az ő porcelánmacskájára és rongyszőnyegére… Sem pedig az éjszakai vidámparkra, amely úgy festett, mint egy összegyűrt és eldobott cukorkászacskó…

Ezért nem kap tíz pontot a mese. Mert A láthatatlan kisgyerek meséinél, ha szelídebb is, de gyengébb is. Nem olyan sokrétű, nem olyan érteni való, feleannyira se „idegesítő”, se jó, se rossz értelemben. És még csak Kalamáli sincs benne… (Illetve van, csak nem úgy hívják, és a szerepe is minimális, így nem ér.) 
Biztos vagyok benne, hogy az én gyerekeim nem fognak múminék nélkül felnőni, mert összevisszaságában is nagyon eredeti, nagyon érdekes az ő világuk. De az is biztos, hogy az olvasásuknál én is jelen leszek.

* Némelyik mesétől/figurától konkrétan féltem. A hattivattiktól még most is kilel a hideg.
** Már akkor se bírtam elviselni a szellemi vereséget. 
*** Akiről egyetemista koromban derült ki, legnagyobb meglepetésemre, hogy néni és nem bácsi…

Ezt 2015. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8