Intelligensen megírt, sokrétű, komoly értelemben vett játék. Első olvasásom Austertől, akiről minden ismerősöm, aki csak olvasta, nagy tisztelettel beszél. Nem bántam meg, hogy elolvastam, szeretem az ilyen okos játékokat, a matrjoska-történeteket, főleg ebben a stílusban megírva.

Csak hát az van, hogy nem tesz hozzá semmit az életemhez. Én meg valahogy azt várnám, hogy ha egy regény rákerül az 1001 könyv listájára, az csináljon velem valamit. Fordítsa ki egy kicsikét a négy sarkából az életemet és/vagy a személyiségemet. Erről a regényről semmi ilyesmit nem lehet elmondani.

Az illúziók könyve legfeljebb megerősít abban, amit korábban is tudtam. Még csak nem is olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyeket korábban képtelen lettem volna elmondani. Emiatt pedig sajnos elég kiszámíthatónak bizonyult.* Amíg olvastam, lekötött, főleg a némafilmekről szóló rész** – de amikor letettem, legfeljebb az inspirált arra, hogy nyissam ki újra, hogy lejáróban volt a kölcsönzési határidő. Ha tanulmányt kellene írnom róla, repesnék az örömtől, ezer és egy témát ki lehetne választani, újabb és újabb rétegeket felfejteni – de minden tanulság annyira nyilvánvalóan ugrik elő a regényből, sehol semmi meglepő, semmi, ami ne lenne precízen kiszámítva.

Összességében: jó könyv, de nem esett volna ki a világ feneke, ha nem íródik meg.

* SPOILER Amikor az első beszélő nevű szereplő felbukkant, bennem már szólt a vészcsengő, és bumm, tényleg az történt a végén az illetővel, amire számítottam. Ne má. Ráadásul még keserű szájízt is hagyott maga után a sorsa. Nem szeretem az ilyen „direkt X kedvéért van benne” szereplőket. SPOILER VÉGE
** Aranyos ötletnek tartom, hogy valóban leforgattak Auster ötlete alapján egy némafilmet, jó, hogy megszületett ez az alkotás, de annak, ahogyan Auster ír, ez a képi világ a nyomába nem ér.

Ezt 2019. október 26-án írtam. 

Pontszám: 10/7