Ez a recenzió 2020. január 28-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.
Bánki Éva trilógiájának záró darabja nyomasztó, klausztrofób világot jelenít meg. Olyan világot, amelyben nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – helyes döntésekre jutni, ellenben rendkívül könnyen követ el az ember hibákat. Ha az az ember történetesen egy közösség vezetője, akkor pedig az ilyen hibák katasztrofális következményekkel járhatnak. Különösen, ha olyan – látszatra elvont, voltaképpen minden konkrét tapasztalatot meghatározó – fogalmakról van szó, mint az idő vagy a nyelv.
A trilógia nyitó darabjának, a Fordított időnek Rioldája korából adódóan eleinte sodródik az eseményekkel, később az otthonkeresés foglalja le. Az Elsodort időben, bár hívásnak enged, tulajdonképpen az egyhangúság elől menekülve indul útnak. Az Összetört idő utazásának tétje nagyobb: Riolda az élet vizét akarja megtalálni, és meggyógyítani vele a férjét is, az egyre nehezebben működő közösséget is. Módosítani az időt, azaz megszabadulni az öregedéstől és annak következményeitől. Miközben a Nyugati szél szigetének lakossága azzal a problémával küzd, hogy túlnőtte saját lehetőségeit, és környezeti katasztrófa fenyegeti őket.
A recenzió itt olvasható tovább:
http://www.barkaonline.hu/olvasonaplo/7078-timar-krisztina--elcsuszo-id-k--osszeutkoz--nyelvek
