Majdnem pont ugyanazt tudja, mint az első kötet, éppen csak egy ponttal marad el mögötte. 

Ahogy az első részben, itt is föllelhetők a határátlépések minden értelemben: a szereplők végigbolyongják a történetet, országokon belül és országhatárokon át, családban és családon kívül, idősíkok között, vallások között, élet és halál között, fogságba esve, szökve, önként útra kelve, és akkor még a műfajok/regiszterek közötti határátlépésekről nem is beszéltem. Mert már megint jókat lehetne vitatkozni azon, hogy ez most alternatív történelmi regény vagy mágikus realista regény vagy történelmi fikció (a fantasy mint műfaj ezúttal sajnos nem játszik, pedig kibírtam volna). Hogy arisztokratikus („magas”) irodalom vagy népszerű („szórakoztató”). Adott egy (vagy inkább több) rejtély a legelején (illetve az egyik még az első részből örökítődött át), amelyet meg kell fejteni, de persze több megfejtés is lehetséges, és amikor megfejtődik, már egyrészt nem foglalkoztat senkit, másrészt újabb rejtélyek bukkannak fel a nyomában.

Ahogy az első részben, itt is a fentiekből következnek az alapproblémák: Mi az idő, merre tud folyni és merre nem, léteznek-e átjárók az elveszett és a meglevő, a múlt, a jelen és a jövő között, és ha igen, hol és hogyan és főleg kinek a számára léphetők át? Hogyan tájékozódhat az ember ebben a kora középkori, szétfolyó kontúrú világban, állandóan a tenger és a szárazföld között egyensúlyozva? Hogyan működik hatalom és alárendelt viszonya? (Ez jóval erősebb hangsúlyt kap, mint az első részben. A tökéletes állam megépül, csak éppen a fene akar benne lakni, hideglelést lehet kapni tőle.)

Ahogy az első részben, itt is központi alakká válik Riolda, aki még mindig igen szimpatikus figura, kicsit mintha Odüsszeusz női változata volna: a hatalmat elsősorban felelősségnek tekinti, ezért bírja ki évekig otthon, de közben annyira unja magát, és annyira kíváncsi a külvilágra, hogy első szóra ugrik, amikor kifelé hívják, aztán persze mindenáron haza akar jutni, mert továbbra is szereti a családját és a népét, és igazán nem tehet róla, ha közben újabb és újabb kalandokba keveredik, úgyhogy keresztülviszik fél Európán. Az okossága és a józansága tartja a felszínen, no meg az állandó honvágya.

És ahogy az első részben, itt is megmarad az a jellegzetes elfolyó, kicsit álomszerű stílus, a bizonytalanságot tükröző költői kérdéseivel.

Amelyek egy cseppet mintha idegesítettek volna is már. Ez az egyik oka annak, hogy vesztett nálam a könyv egy pontot. Nem tudnám megmondani, hol lépte át azt a határt (!) a regénynyelv, amelyen túl már modorosnak éreztem. Az is lehet, hogy nem is modoros, csak sok. Pedig nem hosszú a könyv. Aztán az is zavart, hogy hiába adja meg az egésznek a keretet Riolda utazása, valahogy mégis inkább különálló jelenetek sorjázása volt a könyv, mint összefüggő történet.

Mindenesetre a trilógia harmadik kötete már itten van az olvasómon, most vettem.

Pontszám: 10/10

Ezt 2019. szeptember 22-én írtam.