Állítólag még egy ilyen regény nincs a világon, Brochnak tényleg sikerült valami egészen egyedit alkotnia. Hajlok rá, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. 

Mondjuk, az egyedisége miatt az olvasásához is nehéz tanácsot adni. 

Ha valamihez muszáj hasonlítani, az az Ivan Iljics halála (amely – kapaszkodjatok meg – szerintem egyáltalán nem nyomasztó, sőt), amennyiben főszereplője elég biztosan halad a vég felé ahhoz, hogy tudja: elkerülhetetlen, és hamarosan bekövetkezik; de elég lassan ahhoz, hogy legyen ideje végiggondolni az életét, és megpróbálni, hogy tud-e még a vége előtt kihozni belőle valamit, ami „teljes”-nek nevezhető. (Spoiler: tud. Annak ellenére, hogy körülötte mindenki következetesen megpróbálja azt hazudni, hogy nincs is halál.)

Ebben a regényben található a(z általam ismert) világirodalom legrokonszenvesebb főgonosza. Megkockáztatom, hogy filmben sem láttam hozzá foghatót, és ezt olyan ember mondja, aki odavan a The Dark Knightért. Egyébként pedig Dickenst én még így nem untam. A kettő nagyjából egyensúlyba kerül. 

Szakmai olvasásnak indult, kettős értelemben. Egyfelől azért, mert hangoskönyvként hallgattam (benne van az előfizetésemben), és harminc órányi Dickens, felirat nélkül, az azért megdobja az ember nyelvi készségeit, ha száznyolcvan éves a szöveg, akkor is. Másfelől azért, mert fordítóként fontos számomra a különböző nyelvjárások ismerete (is), és tudtam, hogy ez volt az egyik olyan regény, amelyik annak idején presztízst szerzett a yorkshire-inek. Ebben a minőségében valóban nélkülözhetetlen. Több szereplő oldalakon át ezt a nyelvjárást beszéli, és jó pár jelenet Yorkshire-ben is játszódik, szóval jobb, mint egy nyelvkönyv. Ráadásul semmi tiszteletlen nincs ezekben a szövegrészekben, abban az értelemben, hogy senki nem tekinti a származásuk vagy a nyelvjárásuk miatt alsóbbrendűnek ezeket a szereplőket. Kivéve a főgonoszt – de hát az érthető okból nem tesz számot, sőt. 

Amilyen csekély várakozásokkal néztem a kötet elébe, olyan tökéletes élménynek bizonyult. Ismételten jelzem, hogy Pierre Pevel szobrot érdemelne, amiért száz-százötven éves francia életművekről újra bebizonyította, mennyire aktuálisak. Arsène Lupin nevét nyilván sokkal többen ismerik, mint ahányan Leblanc-t olvasnak, és jelen bejegyzés nem titkolt célja is az, hogy jelezzem: nem kell ám ezekről a novellákról olyan túl sok port lefújni. Sőt. 

Leblanc egész sorozatot írt a Lupin-történetekből, és az első rész – más hasonló sorozatokkal összehasonlítva – egyedi módon történetesen regény helyett novelláskötet. Méghozzá igen ügyesen összerakott, kellemes és változatos kis szövegegyüttes. Nemcsak a címszereplő személye kapcsolja össze őket, hanem a helyszínek, a többnyire komikus, olykor melankolikus, de mindig könnyed hangulat, no meg a törvény és erkölcs igen nagyvonalú kezelése. Közben pedig még szép ívet is kapnak ezek a történetek, különösen a kötet első felében, ahol erősen egymásra épül a novellák cselekménye.

Egyébként Lupin rögtön az első novellában teljes fegyverzetben, ereje és hírneve teljében lép az olvasó elé, és csak jóval később tudjuk meg, hogyan jutott idáig, milyen családi háttérből, milyen előzményekkel. Ez a sorrend sem véletlen; az előzménytörténet, amelynek a nézőpontja egyébként szintén igen ügyesen van kitalálva, pontosan így van a helyén. 

Arsène Lupin tolvaj. Ha ott van a szó előtt, hogy gentleman, akkor is. Nincs ezen mit szépíteni, ő sem teszi. Tény, hogy kizárólag azoktól lop, akiknek fölöslegük van, de általában még csak nem is arról van szó, hogy azért lopna, hogy a szegényeknek adja, egyszerűen kell neki a kincs, és elveszi úgy, hogy a meglopottat még nyilvánosan meg is szégyeníti. Hogy ebből sikerült klasszikus krimialakot csinálni, az kizárólag a Leblanc érdeme.

Amióta műfaj a krimi, hallgatólagos megegyezés létezik arról, hogy a történet középpontjában álló bűntény (nem kizárólag, de mindenekelőtt) a gyilkosság legyen, talán mert annak meglehet a maga méltósága és tragikussága is, talán mert az erőszakos halál a legnagyobb szenzáció, talán mert végleges és visszavonhatatlan. Ennek ellenében a lopás, különösen a betörés határozottan alacsonyabb rendű, szégyellni való, adott esetben gyáva cselekedet – holott mégiscsak meg kell, hogy legyen a maga szerepe a világrendben, ha egyszer még istent és mitológiát is kapott. No, ezt használja ki Leblanc. 

Arsène Lupin a Hermész-figurák számát gyarapítja az irodalomban: fürge, ügyes, találékony határátlépő, örök fiatal, aki kiválóan érti az átváltozás művészetét, és abszolút törvényen kívül állónak tekinti magát, mint olyan embert, akire nem vonatkoznak a szabályok. Mivel pedig mindehhez még szép és vidám is, továbbá (amúgy Hermésszel ellentétben) soha nem erőszakos, pillanatok alatt ráveszi nemhogy az olvasót, hanem még az őt üldöző rendőrt is, hogy a gátlástalanságát vonzónak találja, és mintegy bűntársává legyen. De legalábbis ellenségből ellenféllé, aki tiszteli Lupinben az intellektust és a mindennek ellenére megőrzött ártatlanságot. Meg a modern kori úriemberséget, amelyre a kötetcím is utal. 

Úgyhogy kapunk egy sor kriminovellát, amelyekben szokatlanul gyakran lehet az eseményeket a tettes nézőpontjából látni, úgy, hogy még szurkolhasson is neki az ember. Holott normális körülmények között az ellenkezőjét tenné. Ami a nézőpontok játékát illeti, azért külön kalapemelés jár Leblanc-nak. Akad itt harmadik személyű mindentudó elbeszélő, harmadik személyű egynézőpontú elbeszélő, első személyű elbeszélés a címszereplő legjobb barátja nézőpontjából (mert az a mestertolvajnak is jár, nemcsak a mesterdeketívnek), a többiről pedig annyit, hogy még a tapasztalt krimiolvasót is meg tudja lepni, vagy legalábbis valami cinkos mosolyt csalni az ajkára. A novellák tétje legalább ugyanilyen változatos, nincs köztük két egyforma; találni közöttük olyat, amelyikben a főszereplő börtönből szervez meg egy betörést, olyat, amelyikben mindenkit legyőz, olyat, amelyikben veszít (de azt is nevetve és nagyvonalúan), sőt olyat is, amelyikben azért veszít szándékosan, hogy mást megnyerjen. Van neki ellenfele kettő, egy francia rendőr és egy angol nyomozó, utóbbitól jobban tart, de egyelőre nem kerülnek egymással komolyan szembe. 

Van a francia irodalomnak éppen elég olyan szereplője, akik a törvény „másik” oldalán próbálnak létezni, és akár még hőssé is sikerül válniuk. Ott van mindjárt a szuperhősök szuperhőse, Jean Valjean, vagy ott van Rocambole, akinek a kalandjain most próbálom átküzdeni magamat. Lupin abban különbözik tőlük, hogy ő abszolút antihős, és meg sem próbál más lenni. Pedig egyszer még az a lehetőség is megadatik neki, hogy segítsen a rendőrségnek kinyomozni egy, a sajátjánál sokkal súlyosabb bűntényt – de (bocs a spoilerért) itt is antihősként dönt. Nem valami tetszetős döntés, de illik hozzá. Egyetlen okot tud elképzelni arra, hogy egyszer másként döntsön (ahhoz sem kevés ügyesség kell egyébként): természetesen a lovagiasságot. 

Még mindig Rejtő műveinek forrásvidékét keresem. Ezek között a novellák között közvetlen előzményét Rejtő életművének nem találtam, de elvont értelemben annál erősebb a hatásuk, úgyhogy beváltották a várakozásaimat. Még annál többet is kaptam tőlük, ezért merem másoknak is ajánlani őket. Nyelvtanulóknak külön is, mivel (legalábbis annak, aki már a középfokon túl van) nem bonyolult a szókincsük, és egyenként rövidek a történetek, tehát gyors sikerélményt nyújtanak. Nagy öröm számomra, hogy olvasás közben legalább két ismerőssel is találkoztam, aki hozzám hasonlóan ezzel akar franciát gyakorolni, és éppen most jött meg hozzá a kedvük. 

Még egy fontos dolog, ami a forrásvidéket illeti. Borzasztó érdekes dolog felfedezni egy életműben, hogy „itt járt” egy másik nagy író, és köszöni szépen a kapottakat, amiket természetesen nem ellop, hanem az eredetit tiszteletben tartva és véletlenül sem letagadva, sőt büszkén vállalva feldolgoz. Mint például maga Leblanc, amikor az angol detektívjét Herlock Sholmèsnek nevezi el. Odavoltam, amikor rájöttem, hogy Rejtő regényeinek kontextusát találtam meg a klasszikus francia kalandregény-irodalomban. De hogy Umberto Eco nyomát is megtalálom, arra azért nem számítottam. Pedig akár számíthattam volna, mert ott vannak az utalások az ő regényeiben is. Aki olvasta A rózsa nevét, az kerítse elő az „Herlock Sholmès arrive trop tard” című novellát, lehetőleg eredetiben, a szójátékok miatt, és nézzen nagyon nagyot.* (A lábjegyzet NAGYON spoileres.)

Én a szokásos módszeremmel párhuzamosan olvastam a(z egyébként a Quebeci Elektronikus Könyvtárban ingyen elérhető) francia szöveget és hallgattam a hangoskönyvet. Ennél jobb módszer szerintem nincs. Mióta van hangoskönyv-előfizetésem, azóta szoktam így garázdálkodni, hogy egyben megveszek kedvezménnyel egy egész életművet, ha hagyják. Ezt hagyták. Philippe Colin felolvasását különösen ajánlom, a Rouletabille-hangjátékokat is részben az ő narrátori hangja miatt bírom ki (pedig egyébként nem a világ teteje egyik se). Pontosan azt a laza, vidám, okos figurát hozza, amilyennek a novellák főszereplőjét képzeli az ember. Egyedül azt nem bírom, mikor brit akcentussal beszél, mert az önmagában hitelesen hangzik ugyan, de ember nincs, aki így szólalna meg, és ráadásul még olyan szereplőről van szó, akinek az elbeszélő szerint alig lehet hallani a beszédén, hogy angol.

* SPOILER: Egy titkos átjáró ajtajának nyitját kell megfejteni, amelyről sajnos nem maradt fenn más, csak egy értelmetlen versike. Először Lupin fejti meg a rejtvényt, nyilván, mert ő a zseni, azután az angol detektív, akinek helyzeti előnye, hogy idegen nyelvként tanulta a franciát. (Hátránya, hogy, amint a cím mondja, későn érkezik.) Igen, jól gondoljátok: az ajtó fölött felirat van, és a feliratot évszázadok óta nem piszkálta senki, takarítani se igazán szokták. Az értelmetlen versikében pedig – nem, nem számok, az az Eco verziója – a francia ábécé betűi szerepelnek. SPOILER VÉGE

A kép forrása: Wikimedia Commons.

Pontszám: 10/9

Nemes, szép feladat a magyar színjátszás legkorábbi darabjait ma színpadra állítani, de nagyon komoly kihívás is egyúttal. Szigligeti Ede legmaradandóbb vígjátékát a mai közönség számára befogadhatóvá tenni bátorságot és ügyességet igényel, hiszen a Liliomfi 1849-ben íródott, a maitól eltérő látásmóddal, eltérő elvárásoknak.

Ráadásul nemcsak számtalan korábbi színpadi előadásnak, hanem Makk Károly 1954-es, szintén klasszikussá vált filmadaptációjának az örökségével is meg kell küzdenie minden egyes társulatnak. A szeptember 21-én bemutatott vígszínházi előadás készítői láthatóan teljes tudatában voltak a kihívásnak. Látszik a szövegen, a rendezésen, a színpadképen, a színészi játékon, a jelmezeken. Az nyilvánvaló, hogy ezt a darabot átírás nélkül nem lehet sem színpadra, sem filmre alkalmazni, Vecsei H. Miklós átirata pedig a legnagyobb tiszteletben tartja az 1849-es Liliomfit, de többet kellett volna változtatnia rajta.

Kritikám a KULTer felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet.

Kép forrása: vigszinhaz.hu

Elfeledett írókat több okból is jó olvasni néha, főleg, ha ilyen bestsellert hoztak össze, mint Földi Mihály. Egyrészt kiderülhet, hogy méltatlanul felejtették el az illetőt. Másrészt kiderülhet, hogy későbbi írók támaszkodtak rá. (Itt Szepes Máriára gyanakodtam.) Harmadrészt apró, de jelentős részleteket tudhat meg az ember annak a kornak a gondolkodásmódjáról, amelyik bestsellert csinált a regényéből. Különben is, klasszikus íróink olyan elánnal tudják szidni a Kádár Anna lelkét, hogy már attól érdekes lesz. 

Olyan nagyon sok minden mástól sajnos nem. Olvasás közben rájöttem, hogy van egy negyedik haszna is az ilyen olvasásoknak: megerősítik az embert abban a meggyőződésében, hogy nem a műfajtól függ a minőség.

Rouletabille chez le Tsar, magyar fordítása Natasa titka címmel jelent meg.

Még mindig Rejtő műveinek forrásvidékét keresem, és úgy tűnik, Leroux-nál a legjobb helyen vagyok. Nemcsak szakmailag adnak sokat ezek a kalandregények, hanem sok egyéb szempontból is. Csak ne volnának olyan kegyetlenül túlírva. Legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kellene – megértem a magyar fordító döntését, hogy rövidítve jelentette meg annak idején. Abban azért reménykedem, hogy nem azt szedte le belőle, amitől igazán jó lett. (De valószínű.) 

A túlírás oka érezhetően az, hogy itt nemcsak egy újabb Rouletabille-krimiről van szó, hanem arról, hogy hogyan lehet két nagyon különböző, egymást tisztelő, de rengeteg ponton kibékíthetetlenül összeütköző kultúra találkozását krimiben ábrázolni.

Tegye fel a kezét, aki már érezte úgy, hogy földönkívülivel próbál kapcsolatot teremteni, amikor elvileg a vele egy fajba tartozó embertársához közelít. Na, ez a szöveg pont erről szól. 

2024 olvasásai számomra elsősorban szakmai jellegűek. Fordítói és egyéb munkákhoz kellenek, még akkor is, ha közben egyébként fel tudják kelteni az érdeklődésemet. Csak közben beesnek az életembe ilyen (szintén szakmai olvasásnak induló) történetek, mint A sötétség balkeze, hogy elgondolkodjak azon, érdemes-e írni egyáltalán, ha nem tudok olyat, aminek ekkora ereje van. (Spoiler: azért még próbálkozom.)

Ötven ponton is lehetne vitatkozni ezzel a regénnyel (fogok is), továbbá egy túlírt monstrum, abszolút életszerűtlen párbeszédekkel, írástechnikai problémák tömkelegével. De valami eszméletlenül izgalmassá teszi egyrészt a mögötte álló irdatlan műveltséganyag, másrészt az, ahogyan ebből a műveltséganyagból hét különböző, mégis egy irányba tartó történetszálat kanyarít. Legalább másfél éve nem olvastam semmit, ami gyakorlatilag* az elejétől a végéig ilyen erővel le tudott volna kötni, és egyáltalán nem kizárólag a cselekményével. Több nagyságrenddel nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit kap, és nemcsak mint ezoterikus alkotás, hanem mint a magyar fantasztikum hagyományának (tudtommal) soha ki nem használt eleme. Én erre nem vagyok hajlandó tíz pontnál kevesebbet adni. 

A magyar fordítás címe: 39 lépcsőfok.

Elég sok klasszikus kalandregény került föl az 1001 könyv listájára, köztük ez a kémtörténet is. Mint kémtörténet, elég kiszámítható. Egészen más teszi izgalmassá, és engem is egészen másért kötött le. Mint kémtörténetnek, kötelező eleme az, hogy szereplőinek folyamatosan ügyes látszatokat kell teremteniük, a hősnek éppen úgy, mint az ellenfeleknek, és a látszatok segítségével csalniuk egymást csapdába, vagy szökni meg egymás elől. Ezt a játékot pedig a regény mesteri módon űzi. 

Hiába íródott évtizedekkel később, azért ez mégiscsak annak az Amerikának az ábrázolása, amely például Dashiel Hammett regényeiben is látható. Nyilván azért asszociáltam egyikről a másikra, mert néhány nap különbséggel olvastam Az üvegkulcsot meg ezt, de igazán nem volt nehéz összekapcsolni egyiket a másikkal. Nyomasztó világ, amelynek elvárásai között rendkívül könnyű eltévedni, és a bizonyos amerikai álom illúziónak bizonyul. Csak itt egy fiatal nő nézőpontjából látható a világ, tehát másképpen (is) tanulságos.