Amikor annak idején alaposabban utánanéztem azoknak a klasszikus kalandregényeknek, amelyekre Pierre Pevel hívja fel a figyelmet az első Ambremer-regényében, és elhatároztam, hogy márpedig 2024-ben legalább elkezdem felderíteni őket, Leroux Chéri-Bibi című sorozatát terveztem utoljára elkezdeni. Magyarországon tudtommal teljesen ismeretlen (angol fordítása létezik), de hazájában nem felejtették el, amit részben a belőle forgatott, mára szintén klasszikussá vált filmsorozatnak is köszönhet. Továbbá több hangoskönyv is készült belőle. Rejtő Jenő pedig egészen biztosan ismerte. Mert igen, még mindig az ő kedvéért kutatom ezeket az életműveket, csak az oldalmennyiség miatt haladok lassan.* (A lábjegyzet spoileres.) 

A cselekmény viszonylag egyszerű: bosszútörténetről van szó, amelyben egy ártatlanul meghurcolt ember felkel és visszaüt. Érezhetőek a Monte Cristo grófja-áthallások, de azért A nyomorultak emlékétől sem tud szabadulni a szerző. Valaki biztos összeszámolta már, hány szökött rabot/fegyencet adott a világirodalomnak a francia büntetés-végrehajtás; mindenesetre határozottan az kezd lenni a benyomásom, hogy a kényszermunkatelepeket direkt átmeneti szálláshelynek létesítették. Amilyen rutinnal szökdösnek ezek onnan. A nyomorultakat szó szerint is idézi a regény, mégpedig nagyon elegánsan. A főszereplő ugyanis, aki lenézett társadalmi helyzete ellenére meglehetősen olvasott ember, Victor Hugo által halhatatlanná tett bűnözők argó-nevét használja arra, hogy megtévessze a nála sokkal kevésbé intelligens arisztokrata főgonoszt. Ez hazárdjáték, mert így valamiféle gúnyos lovagiassággal gyakorlatilag figyelmezteti az ellenfelet: „csapda következik, no, vagy-e annyira művelt, hogy észrevedd? nem vagy? így jártál”.

Leroux ehhez a hagyományhoz adja hozzá a saját specialitásait, azaz a bezárt szoba rejtélyét à la Sárga szoba, illetve a (majdnem-)testhorrort (Az Operaház fantomját még nem olvastam újra, de majd). Utóbbira kiváló lehetőséget ad neki az, hogy kapcsolódni tud a francia naturalizmus hagyományához is. Nem csoda, hogy a korabeli (1910-es évekbeli) Magyarországon, ahol éppen hogy a párizsi telefonkönyvet nem adták ki csak azért, mert franciául írták, ez az egy sorozat semmiképpen nem jelenhetett meg. Túlságosan erősen kódolva van bele a brutalitás és a szexualitás, még csak kilúgozni sem lehet, mert kell a cselekményhez. A bezárt szoba rejtélyére pedig az adja meg a lehetőséget, hogy az események mindvégig egyetlen hajón játszódnak, ahonnan nem lehet csak úgy eltűnni. Tehát ha valakinek mégis sikerül huzamosabb ideig észrevétlenül maradni, az előbb-utóbb szinte természetfölötti lénynek kijáró tiszteletet és jó sokáig növelhető feszültséget jelent. A rejtély megfejtése pedig egészen eredeti, csavaros módon megy végbe. 

Jean Lefebvre és Hervé Sand (utóbbi játssza a címszerepet) az 1974-es sorozatban

Az, hogy a regényben voltaképpen ki a hős és ki a főgonosz, ugyanúgy a Monte Cristo grófját idézi, mint a főszereplő (ugyancsak csavaros) ártatlansága, amelyben a saját testvére sem hisz. Az egy dolog, hogy a végzet jóvoltából állandóan rosszkor kerül rossz helyre. Az egy másik, hogy a bosszúja valami elképesztő kegyetlenséggel megy végbe. Az pedig a legfurcsább, hogy az elbeszélő az egésznek a már-már sci-fi jellegét és karneváli voltát domborítja ki, úgy, hogy a főszereplő erkölcsi süllyedése közben föl nem merül. Pedig kéne. Nyilván ponyváról van szó, úgy is kell kezelni, szóval még ha máskor, máshol bőven elő is fordul ponyvában mélység, az nem ront a regény értékén sokat, ha itt speciel nem fordul elő.

Mondjuk, az talán kicsit ellenpontozza a főszereplő felmagasztalását, ahogyan azokat a veszteseket ábrázolja a regény, akik nem gonoszok, csak szintén rosszkor voltak rossz helyen. Vagy az, hogy a klasszikus értelemben vett hősiesség és tragikum határozottan nem a főszereplő környezetéhez, hanem az általuk legyőzöttekhez kötődik. Ami pedig a legérdekesebb, az a szerepcserék rajza. Nemcsak arról van szó, milyen pofátlanul ügyesek a fegyencek, amikor tőlük egészen idegen szerepet vesznek föl, hanem arról a sokkal kellemetlenebb fordulatról is, ahogyan az egész hajóra kiterjedő totális színház az egész társadalom roppant ügyes torzképévé alakul. Kiderül ugyanis, hogy az, hogy ki hogyan viselkedik, sőt, hogy hogyan néz ki, az nagyon kevés kivétellel gyakorlatilag kizárólag attól függ, hogy a rács melyik oldalán tartózkodik éppen. 

Nyelvtanulásra határozottan nem ajánlom. Én gyakorlatilag C1-es szinten olvasok, lassan kezdem felvenni azt a tempót, amit angolból, és lehet, hogy hamarosan elég bátor leszek időnként nem nézni a szöveget akkor sem, amikor hangoskönyvezek. Ez a regény azonban még engem is megdolgoztatott, ugyanis tele van argóval. Nem mintha nem tetszene – örökkévaló feneketlen irigységem tárgya, hogy a francia irodalomban az utolsó zsebmetsző és orgyilkos is Villon vagy Rabelais nyelvét beszéli –, csak az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy biztonsági okból rendszeresen variálják. Ha nagyon rendes akar lenni az író, akkor legalább zárójelben odateszi, mi mit jelent, de nem mindig akar nagyon rendes lenni. A felolvasónak (Philippe Caulier) viszont nagyon örültem, ügyesen variálja a hangját, és nem esik olyan idegesítő túlzásokba, mint a Rocambole-sorozatban. 

* SPOILER: Még mindig mintha a falra volna írva az „itt jártam”, amikor az alvilági szereplők átveszik egy hajó fölött a parancsnokságot, és vezetőik az érkező vendégeket látva egyszerűen eljátsszák a kapitány meg az első tiszt szerepét, az ő nevükön mutatkozva be. (Piszkos Fred, a Kapitány, ha valaki nem tudná.) Vagy amikor két szereplő ugyanúgy cserél szerepet, mint A Néma Revolverek Városában történik. Ugyanakkor a két életmű közötti különbség is nyilvánvaló; szó sincs plágiumról. Ami Leroux-nál még félig-meddig sci-fi, és úgy is van kezelve, az Rejtőnél, három évtizeddel később már az orvosi rutin része. Ráadásul Leroux-nál egyszerű bosszútörténetről van szó, amelynek következményei a testhorror irányába mennek el (azzá is válna a regény, ha nyílt színen történne a csere, nem pedig utólag szerezne róla tudomást az olvasó), Rejtőnél pedig a szereplők egész világa átalakul, sőt, megváltódik. Érdekes az is, ahogyan a La Ficelle nevű figura, az egyetlen tisztán komikus alak az embertelenül zord fegyenchajón nem azt a szerepet tölti be, amit Rejtőnél töltene, de azért látszik a kapocs. (Rejtőnél róla derülne ki, hogy valójában titkos ügynök.) 

A kép forrása: IMDB.

Pontszám: 10/8