Ősszel jön magyarul, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki franciául nem tud. 

Aranyos, mókás fantasy, ügyesen összerakott háttérvilággal, nagyon kalandos és nagyon francia. Akinek bejönnek a klasszikus és/vagy régimódi kalandregények, mindenképp tegyen vele egy próbát, mert Pevel kb. úgy viszonyul a kulturális hagyományhoz, mint Dan Simmons. Csak egész mást hoz ki belőle.

Itt nincs horror, sci-fi szál vagy rémisztő utazások. Metró van, rejtélyes tárgyak, életre kelő vízköpők, nyomozók, titkos ügynökök, nyitott kapcsolatban* élő szerelmesek, kelta emlékek és rengeteg Párizs. No meg ódivatú, hömpölygős stílus, enyhe (Simmonsnál meg a nagy példakép Vernénél** mindenesetre jóval enyhébb) túlírtsággal. Erre készüljön fel, aki belefog: a regény első harmadában unos-untalan megszakad a mese fonala, ha új helyre érünk, és az olvasó mindannyiszor szépen végighallgatja, mi hogy néz ki a szobában. Ebben egyébként egyet is értek Pevellel: ez része a hangulatnak. Nem mellesleg pedig a maga kedves-ironikus módján vicces. Meg posztmodern. 

Igen: attól posztmodern, hogy régimódi. A legmélyebb tisztelettel utánozza, és még mélyebb tisztelettel derekasan átírja a klasszikus mintákat, Vernét is, de főleg Leroux-t és Leblanc-t, azokat az írókat, akiknek az életműve része volt a XX. század első éveinek, amikor Pevel regénye játszódik. La Belle Époque, már nyüzsgő világvárossal, szédítő tudományos eredményekkel és gombamódra szaporodó találmányokkal, de a világháborúnak még az előszelével sem. Jól választott a szerző: az 1900-as párizsi világkiállítás után, a villanyvilágítás és az első mozgóképek korában igazán senki bele nem köthet abba, hogy mágusok mászkáljanak az utcákon, és a francia állammal félig-meddig szövetségben létező Tündérország képviselői fatornyot építsenek a város közepére. Igen, fa, nem fém, bocs, Eiffel. Aki pedig Victor Hugo hazájában kifogást emel az éjjelenként röpködő vízköpők ellen, az – igyekezzen beszerezni valami speciális pisztolyt, mert különben elbúcsúzhat az életétől. 

Készült belőle képregény is. Pont arra való. A képeket erről a linkről vettem, a rajzoló Étienne Willem.

Különösen a központi páros sikerült fényesen, egymásba simítva a klasszikus mintát és a XXI. századi fantasyolvasók elvárásait.

Egyikük Louis Denizart Hippolyte Griffont, a pár száz éves, de negyvenesnek kinéző feltaláló, aki okos, erős, bátor, elegáns, jószívű, mint a kalandregények ideálja, és legalább olyan nagyra nőtt gyerek, mint azok. Ráadásul sokkal feltűnőbben, mert megvan az a hátrányos helyzete, ami a klasszikus kalandregények ideáljainak nincs, hogy őt időnként a felesége szemével is látjuk, aki – a feleségek idegesítő szokása szerint – az összes idiótaságával tisztában van. De azért (pontosabban valószínűleg azért) szereti.

A regény egyik legjobb ötletének tartom Griffont varázs-, illetve sétapálcáját, ami amúgy tőrbot, így mintegy megtestesíti a kétféle hagyomány együttműködését. Nem mellesleg pedig pont így, többfunkciósan töltheti be cselekménybeli szerepét. Környezetében található a tökéletes inas, illetve az angol akcentust affektáló túlvilági szárnyas macska, akikkel magázódik. Igen, a macskával is. Mondom, hogy nagyon francia. Pevel tudja, milyen sztereotípiákra számít az olvasó, és teljesíti is az elvárásokat, de változtat is rajtuk. Például ami teljesen hiányzik Griffont-ból, az a klasszikus ideálok kalandvágya: leginkább otthon vagy a klubjában ül, Dumas-t olvas kétszázadjára, vagy a találmányain dolgozik, amelyekkel egy kicsit a mai környezetvédőknek is odaköszön. 

Másikuk Isabel de Saint-Gil bárónő (a borítón látható), aki ugyancsak okos, erős, bátor, elegáns és jószívű, valamint párizsi módra könnyed és kalandvágyó, és szélhámos legyen a talpán, aki elviseli hosszú távon. Szerencsére pont két szélhámost tart a szolgálatában, akik ki se bírnák egy helyben, így is hiányzik nekik egy kicsit a csavargóélet. (A jó útra tért apacs sablonját szintén fantasybe fordítja Pevel, mert egyikük manó, másikuk óriás.) Azért maradnak mellette, mert tisztelik, titkos útjain izgalmas életet nyújt nekik, és nem mellesleg így megússzák, hogy késsel keresztülszúrva, egy árokban végezzék, ahogy szélhámosok szokták.

Eddig a sztereotípiák. A bárónő alakjában azonban újra is értelmeződik a „kalandornő” kifejezés. Ő maga is félig-meddig jó útra tért bűnöző, akivel nem bírt a francia állam, ezért szolgálatába állította; de azért továbbra sem rest a saját érdekében sem zárakat feltörni. Ezt a szerepet a klasszikusokban férfiak szokták játszani; ha mégis nőnemű az illető, akkor VAGY kiderül a végére, hogy bűnöző létére „feleségnek való” (és hozzámegy a hőshöz), VAGY az derül ki, hogy a testével hat a férfiakra (és agyonlövik). A bárónő mindkettő és egyik sem, amitől kissé felfordul a világ. Különösen azt tartom jó ötletnek, ahogyan a nőiségét kihasználja (és Pevelnek éppen csak egy kicsit kell eltúlozni a klasszikus sablont, hogy varázserő legyen belőle): nem a férfiak nemi ösztönére, hanem a felsőbbrendűségi érzésére hat, és percek alatt rajongó lovagokat csinál belőlük, akik a magát gyöngének mutató, látványosan rájuk szoruló hölgyért bármit megtesznek. Pevel logikusan és tetszetősen megoldotta azt is, hogy mi történik, ha nőt kell manipulálnia: ilyenkor azt szuggerálja a másikba, hogy ő a bizalmas barátnő, akivel már az óvodában is mindig meg lehetett beszélni, ha baja volt az embernek.

(Nyilván nem tartanám jó ötletnek, ha velem csinálná meg ugyanezt. Sem erkölcsös nem lesz attól, hogy hatékony és adott esetben vicces. Írói ötletnek mindenhogy kiváló.)

(Ha valaki esetleg nem tudná kapásból, ki az a Leroux, ezt tudni fogja. Itt találtam. A némafilmben a Fantomot játszó Lon Chaney is megérdemli az említést, egy másik filmjéről itt írtam.)

A cselekmény megfelelően fordulatos, jól adagolt információkkal, sok-sok hősies és/vagy vicces megpróbáltatással, egynémely hullákkal, fel-felbukkanó eszes felügyelővel. Még a korszak kalandregényeinek az a jellegzetes sablonja is beleépül a történetbe, hogy a szereplők tudtukon és szándékukon kívül kényes államügybe botlanak, és mellesleg azt is meg kell oldaniuk. Attól, hogy a szomszédban ott van Tündérország, a politika piszkos szabályai nem változnak. Sőt. 

Ami kifogásom van a regény ellen, az az, hogy nem minden fantasyelem illik a helyére. Mind tetszetős és hangulatos, de amikor Pevel egy kicsit is eltávolodik a példaképei által megalkotott hagyománytól, akkor könnyen esetlegessé válik a jelenlétük. Akármennyire vicces például a szárnyas, beszélő macska, akármennyire telitalálat a neve*** vagy a viselkedése, egyik sem következik szükségszerűen a háttérből úgy, ahogyan például a tőrbot vagy a vízköpő. A másvilági fából épült fehér Eiffel-torony is szép ötlet, csak sok jelentősége nincs. Sokkal jobb, a maga fantasy-módján hitelesebb, ha Pevel a klasszikus hagyományt alakítja át úgy, hogy látszódjon ugyan a minta, de legalább olyan erővel látszódjon a senki más által meg nem ismételhető posztmodern ötlet. Sokkal hálásabb közönség vagyok például akkor, ha olyan korabeli művészek életművét illeszti bele Pevel a regényvilágba, mint Lord Dunsany (a fantasy előfutára, Lovecraft egyik példaképe) vagy Georges Méliès (az első fantasyfilmek alkotója, a nagy kísérletező), akik mindketten mágusokként szerepelnek a regényben. Egyikük mágikus képességeit se kell aránytalanul felnagyítani ahhoz, hogy beleférjenek. 

(A kép innen van, és a linken még sok más hasonló filmkockát megnézhettek.)

Leroux, Leblanc, Dunsany, Méliès, Verne. Igen, ez az a fajta irodalom, amelyik sok-sok további olvasást (és filmnézést) tud kitermelni magából. Ahogyan egy Simmons-regény után az ember képes akár Geoffrey Chaucert vagy Teilhard de Chardint is levenni a polcról, úgy Pevel után még annak is művelődhetnékje támad, aki amúgy tíz percet bírt elviselni egyetlen Arsène Lupin-filmből (alázatos blogírótok). Ennél szebbet pedig nehezen lehet mondani bármely irodalomról. Lehet, csak nehezen. 

A regény végeztével még egy elbeszélés is található a kötetben, „Magicis in mobile” címmel, amely ugyanebben a világban játszódik, csak még bájosabb, mint a regény, és még posztmodernebb. Ebben ugyanis szó szerint a művészet alakítja a világot, ennek megfelelően a szereplők a maguk könnyed módján felvetik azt a súlyos kérdést is, hogy mekkora a felelőssége az illúzió megalkotójának, ha annak az illúziónak művészi/mágikus ereje van. Szeretem az ilyet, ha a kalandtörténet nyelvén mondanak ki olyan igazságokat, amelyek éppen ezen a nyelven érvényesülnek a legjobban. 

Ha már nyelv. Azért választottam éppen ezt a regényt, mert tudtam, hogy van belőle hangoskönyv is, ráadásul akciós volt, mikor rátaláltam. Sokat olvastam már franciául, de hogy a kiejtésemmel is kezdjek valamit, belefogtam. Önmagában a hallott szöveget nem értettem volna, de így, hogy egyszerre olvastam a szöveget, és hallgattam a felolvasást, nagyon szépen működött. Persze az elején még negyedórányi szöveg tartott félóráig, mert folyton meg kellett állítanom szótározni vagy újraolvasni a mondatot, esetleg elölről kezdeni az oldalt hallgatva is. Annál is inkább ajánlom nyelvtanulásra, mert a klasszikus kalandsablonok alapján annyira kiszámítható, hogy nyugodtan bármikor megállíthatod, félbehagyhatod minden fejezet végén, nem fogod lerágni a körmöd, hogy megmaradnak-e a jók a következő oldalakon is. Ebből a szempontból direkt előny a lassúsága. Viszont szándékoltan régies a szöveg (annyit mondok: még párbeszédekben is elhangzik a passé simple), olyan szókinccsel, ami nem biztos, hogy mindenkinek a kisujjában van. Ez nehezít. De csak a legelején. Később pont ez kell a hangulatához. Egyébként pedig nagyon sok ma is használatos kifejezés megtanulható belőle. És igen, közben a beszédben is magabiztosabb lettem, könnyebben jutnak eszembe a szavak. 

Szívesen fogom folytatni a sorozatot, és az életmű más darabjait is figyelni fogom. De hadd tegyem hozzá: ha nem Maud Rudigoz olvassa fel, fellázadok. Ennek a nőnek a hangja pillanatok alatt hozzánőtt számomra a történethez. Semmikor nem hallottam róla korábban, pedig zseni. Ilyen ügyesen önálló hangot adni minden fontosabb szereplőnek kevesen tudnak. Ráadásul a hömpölygős leírások befogadását is megkönnyíti, ha úgy hallgatja az ember, ahogy Rudigoz felolvas: mint egy mesét. 

Okos felnőttmesét, amelyik szórakoztat, további olvasásokat eredményez, és pont olyan iróniával reflektál a körülöttünk levő valóságra, ahogy azt egy kalandregénynek kell. 

FRISSÍTÉS: A sorozat második részéről itt írtam.

(Az illusztráció Lord Dunsany művéhez készült, alkotója Daniel F. Posada, és innen van.)

* SPOILER: A lentebb részletezett két főszereplő egy házaspár. Csak két dolgot nem bírnak: egymás mellett tartósan meg egymás nélkül tartósan. Ezt sztereotip francia módon úgy oldják meg, hogy időnként együtt vannak, időnként meg külön. (A sztereotípiát fel is fordítva a férfi ül otthon, mivel imádja Párizst, és a nő jár keresztül-kasul Európán mint titkos ügynök.) Arról egyáltalán nincs szó, hogy szerető is belépne bármelyikük életébe, sőt: a férfi környezetében van ugyan másik nő, de hangsúlyosan baráti viszonyban vele. Mégsem nevezhetem a kapcsolatukat másnak, mint nyitottnak, annyira része a távolság éppen úgy, mint a közelség. 

** Azért is Vernénél, nem kötőjelezem, hiába tudom, hogy hogy kell kiejteni a nevét. Nietzsche Frigyest és Tolsztoj Leó grófot már régen nem emlegetjük, de azért Verne Gyulát még igen, valljuk csak be. 

*** Azincourt, ahol az angolok nagyon csúnyán legyőzték a franciákat a középkorban. Ennek megfelelően a macska, bár francia, angol divatot majmol, meglehetős nevetséges felsőbbrendűségi tudattal. Mert a franciáknak olyan maguktól nincs. (Azért Pevel elég rendesen odacsap időnként a saját kultúrájának is, nem kell félteni.)  

Pontszám: 10/9