Körülbelül akkora klasszikusa a fantasy műfajának, mint A Gyűrűk Ura, csak nem olyan híres. Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, de mindenkit megértek, aki nem bírja elviselni. Gótikus monstrum, depresszióra hajlamos szereplőkkel, nyomasztó helyszínekkel, viszonylag kevés cselekménnyel. Azt értem, hogy mitől lett belőle klasszikus – de hogy mitől volt a saját korában siker?! Még csak mágia sincs benne. (Igen, kérem, létezik mágiamentes fantasy, csak ritka.) Humor van, az igaz. Fanyar, csöndes, groteszk fajta, nyomokban Kafkára emlékeztet.

Csak sokkal szebben van megírva. Kevesen tudnak ilyen választékos szókinccsel megalkotott, többszörösen összetett, sok-sok bővített szerkezettel megterhelt, mégis értelmes, sőt dallamos mondatokat írni a barokk kor lezárulta után. Ha húsz év múlva megkérdezik, mire emlékszem a legjobban a trilógiából, jó eséllyel az fog eszembe jutni, ahogyan a lehető legpontosabb megfogalmazás érdekében minden hangsúly, tekintet és mozdulat átmegy lassított felvételbe, miközben az olvasó fel se fogja, hogy ő most tulajdonképpen nagyon mozgalmas jelenetet lát. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a szereplők szándékosan is tudnak lassítani, azzal, hogy legváltozatosabb helyzetekben eszükbe jut (racionális, precizitásra törekvő, kölcsönös megértést célzó) szónoki beszédet tartani maguknak vagy másoknak. Nem is tudom, létezik-e még fantasy, amelyik ennyiszer megkapja az „olvashatatlan” jelzőt. A modernista kísérleti regények (meg Dickens) hatása mindenesetre látszik.

No meg a nevek. A legmélyebb tiszteletem mindenkié, aki valaha megpróbálkozott ennek a monstrumnak a lefordításával. Nemcsak a körbemagyarázások, hanem a nevek is aránytalanul megnehezítették a dolgát, mert ezek a nevek úgy beszélnek, hogy nem beszélnek. Nem közvetlenül mondanak valamit annak a jelleméről, aki viseli őket, hanem mind jelentésükkel, mind hangzásukkal sugallnak valamit róla. Ott van mindjárt a központi szereplő, Titus Groan, akinek a születésével indul az első kötet. A Groan család neve azt jelenti: „fájdalmas nyögés”, „fájdalmában nyög”, és mivel ige és főnév egyaránt lehet, a központi szereplő neve egy végződés híján akár mondat is lehetne. Apjának neve Sepulchrave, egy latin és egy angol szó összerántásából, mindkettőnek a jelentése „sír” (mármint a főnév). Vagy ha akarom, a sepulchre latin eredetű angol szót is láthatom benne, ami azt jelenti, „sírkő”. De nem kevésbé szuggesztív a Prunesquallor, a Steerpike vagy a Sourdust név sem attól, hogy nem lehet ennyire egyértelműen egyetlen adott szóhoz vagy kifejezéshez kötni őket. Ha én lennék a regény fordítója, nem tudnám eldönteni, meghagyjam-e őket eredeti hangzásukban, vagy próbáljak helyettük magyar megfelelőt kitalálni. (FRISSÍTÉS: Utánanéztem: meghagyta eredetiben.) 

Peake illusztrációi a saját szövegéhez. Itt találtam.

A Gormenghast név (a Groan család ősi lakhelyének neve) is hasonlóan működik. Már hangzásával is nyomaszt, hát még, ha az ember belegondol a ghastly szó jelentésébe. De ami a megjelenését és jelentőségét illeti, nyugodtan nevezhető önálló szereplőnek is, ahogyan Victor Hugónál a Notre-Dame. A roppant méretű, labirintusszerű vár otthont ad és kitaszít, börtönbe zár és szabadon enged, vezet, elrejt és utat veszíttet, megöl és életben tart, mindenekelőtt pedig örökké mállik széjjel és örökké tart. Nem derül ki, kik és mikor építették, nem is lényeges: a szereplők számára mindig is létezett, mindig is létezni fog, történelemtől és katasztrófáktól függetlenül.* Ameddig a jórészt teljesen értelmetlenné vált családi szertartások fönnmaradnak. Még csak annak sem érzik szükségét, hogy kiismerjék magukat benne. Egész épületszárnyak válnak évszázadokra elfeledetté, úgy, hogy aki véletlenül újra felfedezi őket, teljes joggal tekinti magát akár tulajdonosuknak is. Nem tudom, Peake olvasott-e Lovecraftot (szerintem nem); mindenesetre természetfölötti eredetnek nincs nyoma, de az a bizonyos embernek nem való geometria itt is föllelhető, ha nincs is kimondva. És legalább olyan mesteri a leírása.

Ian Miller festménye Gormenghastról. Itt találtam.

Csak hát úgy általában az egész környék nem embernek való. Fojtogatóan zárt és kirekesztő, az élhetetlenségig kegyetlen. Ebben a közegben a gróftól az utolsó fafaragó pendelyes gyerekéig mindenki csak addig és úgy létezhet, amíg és ahogy a közösségben betölti a tőle elvárt szerepet. Az pedig az abszurditásig megy. A „kedvencem”, ahogyan a szexualitáshoz viszonyulnak. Az meg sem lep, hogy a férj nélkül maradó nőknek gyakorlatilag láthatatlannak, sőt nem létezőnek kellene lenniük, és mivel van pofájuk létezni, sőt látszani, semmi jóra nem számíthatnak. Az viszont azért kissé kiveri a biztosítékot, hogy egyébként a kerek világon semmi esélyük férjet találni, mivel a világban fellelhető rangjukbeli fiatalemberek száma a regény elejétől végéig nulla. Arról sincs szó, hogy Titus anyja honnan származik, az meg végképp fel nem merül, hogy a család nőtagjainak férjet keressenek, horribile dictu: hogy megkérdezzék tőlük, kihez volna kedvük. De ami még meglepőbb: az se, hogy Titusnak feleséget, pedig ő lenne az utolsó sarj, a név továbbvivője. Miközben ha bármelyikük (akár fiú, akár lány) szeretőt találna, akkor mindjárt beszakad a világ teteje. És ez csak néhány példa a számos képtelenségre, amelyek Gormenghasthoz kötődnek. 

Szóval elvárások meg szertartások meg folyton ismétlődő mintázatok. Pech, hogy regényt pont olyan személyekről lehet írni, akik különbözni akarnak és tudnak. Ennek megfelelően a trilógia első két része arról szól, hogy szereplőinek óhatatlanul elviselhetetlen fájdalmat okoz a környezetük, és/vagy ők a környezetüknek. Ott van mindjárt a középpontban álló Titus, aki úgy rémületesen magányos, hogy soha nem lehet egyedül, még akkor sem, amikor azt gondolja, hogy egyedül van. Mindig megfigyeli valaki. Vagy Steerpike, akit egészséges ambíció hajt az érvényesülésre, de mivel ezt kizárólag mások kihasználásával tudja elképzelni, pszichopata gyilkossá válik. Vagy Fuchsia, akinek még akkor sem lenne tere beteljesíteni a vele kapcsolatos elvárásokat, ha akarná, mert konkrétan még azok is megfeledkeznek arról, hogy vele is kezdeni kellene valamit, akik szeretik. Vagy Keda, akit árucikknek tekintenek, és ha nem teljesíti a parancsot, az a baj, ha teljesíti, az a baj, amúgy meg minden vele kapcsolatos konfliktusra minden szereplőnek kizárólag egy megoldási javaslata van: a halál.

Az egyetlen kivétel, aki normális ember tud maradni, az talán a doktor, aki az első részben hihetetlenül irritál azzal, hogy mindenkire felülről, mintegy felsőbbrendűségi tudattal néz (még akkor is irritál, ha egyébként tényleg okosabb a többieknél), de a második részben óvatosabbá és kedvesebbé válik, és rájön, hogy nem attól lesz érettebb vagy felnőttebb másoknál, hogy kineveti őket. Akkor sem, ha megérdemlik. 

Viszont cselekvővé akkor sem feltétlenül válik. Érdekes érzés időnként rájönni, hogy egy-egy mű szerzője ugyanolyan szakirodalmat használt íráshoz, mint én. Mintha fel lenne írva a falra, hogy „Itt járt Peake”. Olvasás közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy még egy ilyen melankolikus művet lámpával kellene keresni. (Oké, találnánk, csak keveset.) Valószínűleg ez adja a mű lassúságát és precizitásra való törekvését is.

Számos variációban végig lehet nézni, ahogy a melankolikus ember töpreng, nem cselekszik, csak figyel, és általában mulatságosnak tekinti, amit lát (Doctor Prunesquallor); ahogy a könyvei tanulmányozásába menekül, és egyetlen önálló tevékenységének elvesztése után lassan megőrül (Lord Sepulchrave); ahogy mindenekfölött tiszteli a szimbolikus cselekvéseket és jelenségeket, nem önmagukért, pusztán önmagukon túlmutató jelentésük miatt, és útban állónak, sőt megvethetőnek tekinti a szimbolikus jelenség földi megtestesítőit (Barquentine); vagy ahogy kizárólag a napi rutin tartja életben, és gyűlöl mindenkit, aki ebből ki akarná ragadni (majdnem mindenki más, de a váron kívül élő nép mindenesetre). Még a regény humora is melankolikus, megsemmisítően gúnyos vagy szomorúan megértő. Nem biztos, hogy van rajta kedve nevetni az embernek. Viszont, úgy tűnik, képzőművészetben kiválóan működik, amint azt Charles W. Stewart illusztrációja mutatja. (Itt találtam.)

Egyébként a trilógia nem is trilógia. Az első két rész függ össze, a harmadik (Titus egyedül útnak indul) egészen más világba visz. Az első két rész soványka cselekményét a folyton ismétlődő, nyomasztó szertartások adják, és az, ami/aki ezen a renden változtatni próbál. Az utolsó rész rövidebb is, kevésbé összetett is: kivezet ebből a zártságból, és egy sorozat nyitódarabjának szánta Peake, csak meghalt, mielőtt befejezhette volna. Ezzel együtt általában nem szokták az első két résszel egyenrangúnak tekinteni, és bár megvannak a maga értékei, nekem sem jelentett a korábbi részekkel azonos élményt.

Az egész Gormenghastban az a legfurcsább, hogy akármennyire megterhelő, bonyolult, szétfolyó és unalmas, amikor a végére ért az ember, akkor valahogy hiányzik. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan csinálja Peake. 

Úgyhogy azt a pontlevonást nem is elsősorban a lassúságának vagy a nehézkességének köszönheti a regény. Hanem valami egészen másnak: annak, hogy nem szeretem az olyan történeteket, amelyekben a mellékszereplők túlnyomó része pusztán arra való, hogy akármi, ami velük történik, a főszereplő fejlődésének eszköze legyen. Nekik is legyen meg a saját sorsuk, attól, hogy esetleg kevesebb szó esik róluk. Nem mondom, hogy ez hibája a regénynek (a melankolikus világépítéshez még illik is), hanem azt mondom, hogy engem ez az igazságtalan mintázat taszít. Egyébként általában fölösleges is. Itt is az. 

De attól még ez a gótikus monstrum halhatatlan marad. Kibírja, ha kritizálják és szétszedik.

Alan Lee műve. Itt találtam.

* Kiszámolta valaki, mennyi időt jelent az a hetvenhét nemzedék, amennyire a Groan család és hatalma visszanyúlik? Én a nyolcadik ősömig tudom a családom történetét, és az is bőven több mint kétszáz év. Hetvenhét nemzedékhez kétezer évnél is több idő kell. Annyi idő alatt van ideje egy várnak fölépülni és szétmállani, sőt, egész épületszárnyaknak feledésbe merülni is.

A képek forrásai: The City of Lost Books, VoVatia, Arthive.

Pontszám: 10/8