Valamiért mostanában rendszeresen szembejön Dickens, akkor is, ha teljesen mást keresek.
A Jack Maggs ügyes fanfiction, a Jean Rhys-i fajtából, aminek igazából nem sok köze van a rajongáshoz (úgy is, mint fan), annál több a nemes versengéshez. Nemcsak a nagy író nagy művével (önmagában is dicsérendő ambíció, főleg, ha újabb 1001-listás regényt hoz össze az ember), hanem a felséges-méltóságos brit kultúra Nagy Művével is, a „futottak még” kategóriás volt gyarmatról.
Sokat gondolkodtam olvasás közben és azóta is, hogy pontosan mit is tehet egy olyan író, aki sablonalakokkal dolgozik, aki a kalandregény hagyományainak megfelelően irracionális cselekményfordulatokat alkalmaz, aki anyagi helyzetéből adódóan elsősorban az eladott példányszámokban érdekelt – a hiteles ábrázolásért.
Amikor annak idején alaposabban utánanéztem azoknak a klasszikus kalandregényeknek, amelyekre Pierre Pevel hívja fel a figyelmet az első Ambremer-regényében, és elhatároztam, hogy márpedig 2024-ben legalább elkezdem felderíteni őket, Leroux Chéri-Bibi című sorozatát terveztem utoljára elkezdeni. Magyarországon tudtommal teljesen ismeretlen (angol fordítása létezik), de hazájában nem felejtették el, amit részben a belőle forgatott, mára szintén klasszikussá vált filmsorozatnak is köszönhet. Továbbá több hangoskönyv is készült belőle. Rejtő Jenő pedig egészen biztosan ismerte. Mert igen, még mindig az ő kedvéért kutatom ezeket az életműveket, csak az oldalmennyiség miatt haladok lassan.* (A lábjegyzet spoileres.)
Elsősorban irodalmi műként olvastam, de szent könyveket továbbra sem pontozunk, különösen, hogy a saját vallásomé. Nyilván kritikát sem fogok írni róla, értelme sem volna, sem a műveltségem, sem a bátorságom nem elegendő hozzá. Benyomásokat fogok írni.
(Bocs a sűrű szövegért, hamarosan képeket is fogok bele rakni, csak pillanatnyilag nem tartózkodom egy fedél alatt a példányommal, mások fotóit meg ehhez nem akarom használni.)
Bájos-kemény karácsonyi mese felnőtteknek, furcsamód egyszerre pogány és keresztény. Sajnos ahhoz rövid, hogy igazán beleélje magát az ember, ahhoz viszont éppen elég, hogy inspiráljon, és éppen rövidsége miatt újraolvasásbarát.
Gaura Ágnes, aki eddig felnőtteknek írt fantasykkel jelent meg a magyar könyvpiacon, ezúttal új oldaláról, gyerekkönyvvel mutatkozik be. Ez nem jelenti azt, hogy korábbi tapasztalatait, ismereteit maga mögött hagyná, sőt: a gyerekeknek szóló történethez is a magyar hagyományvilágot, népmeséket és -hiedelmeket használja föl, sajátosan mai szemlélettel és kedves humorral. Ehhez most Nagy Gyöngyvér grafikus segítségét is igénybe tudta venni, aki láthatóan hasonló érdeklődéssel és lelkesedéssel dolgozott a meseregényen, igazi közös alkotássá téve a kiadványt, amilyet nagyon ritkán látni.
Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom át, de a link odavezet.
Körülbelül akkora klasszikusa a fantasy műfajának, mint A Gyűrűk Ura, csak nem olyan híres. Megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, de mindenkit megértek, aki nem bírja elviselni. Gótikus monstrum, depresszióra hajlamos szereplőkkel, nyomasztó helyszínekkel, viszonylag kevés cselekménnyel. Azt értem, hogy mitől lett belőle klasszikus – de hogy mitől volt a saját korában siker?! Még csak mágia sincs benne. (Igen, kérem, létezik mágiamentes fantasy, csak ritka.) Humor van, az igaz. Fanyar, csöndes, groteszk fajta, nyomokban Kafkára emlékeztet.
Halhatatlan, megkerülhetetlen ponyva. Az is hallott róla, aki nem hallott róla. Szóval az is olvassa el ezt a bejegyzést.
Azt nekem nem mondta senki, hogy Ponson du Terrailt olvasni olyan, mint Star Treket nézni: nyugodtan el lehet kezdeni a sokadik évaddal, a legkorábbi részek viszont kizárólag fanatikusoknak valók. Amúgy Rejtő egyik forrása volt. Mondom, hogy az is hallott róla, aki nem hallott róla.
A bestiárium ókori eredetű műfaj, de a középkorban vált különösen népszerűvé. Eredetileg hagyományos történetek természetfölötti képességű, emberi vagy állati alakban létező, többnyire veszélyes teremtményeit sorolta fel, erkölcsi leckék kíséretében. Ezt a kettősséget a Bestiarium Hungaricum is megőrzi, de a mai olvasóközönség igényeire szabja. Így válik minden fejezet kettős szerkezetűvé: először összefoglalja az illető teremtményről szóló szakirodalmi említéseket, természetesen mai tudományos (néprajzi, művelődéstörténeti) igénnyel; majd beilleszt egy történetet (népmesét, hiedelemmondát stb.) a hagyományból. A kiadvány jellege így egyszerre tudományos és mesei.
Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.
