Bájos-kemény karácsonyi mese felnőtteknek, furcsamód egyszerre pogány és keresztény. Sajnos ahhoz rövid, hogy igazán beleélje magát az ember, ahhoz viszont éppen elég, hogy inspiráljon, és éppen rövidsége miatt újraolvasásbarát.

Annak idején a Piranesinek azt rótták fel, hogy túlírt novella. Nos, ez a mese az ellenkezője: alulírt kisregény.* Igaz, hogy a világot, amelyben játszódik, tulajdonképpen nem kell bemutatni: az ember pár utalásból fölismeri, hogy A hollókirály hátteréről van szó, amit az utószó elegánsan tisztáz is. (Mármint nem az elegáns, hogy ez az utószóból derül ki, hanem ahogyan ezt az utószó megoldja.) A mágia hiányzik, van helyette csoda, ami önmagában kitűnő ötlet, hiszen (tudtommal) sajnálatosan kevés akad belőle a fantasy műfajában. Ugyanakkor éppen mert annyira szokatlan ez a megoldás, ráadásul viszonylag kevéssé ismert hiedelmekre alapoz, igazán ki lehetett volna dolgozni jobban is. 

Csoda és mágia között erősen sarkítva úgy azonosítható különbség, hogy a mágiát az ember műveli, vele született képességei vagy elsajátított készségek segítségével (ezért lehet akár bűnnek is tekinteni, de most irodalomról beszélek), a csoda pedig megtörténik vele. A csoda világfelfordulás, amelyet jótékony külső erők művelnek; ünnepi megszüntetése a mindennapi racionalitásnak. A hagyományelvű gondolkodás szerint különösen alkalmasak rá az év nagy fordulópontjai, az átmenetek időszakai, amikor gyengül a megszokott szabályok érvényessége. Például a téli napforduló. 

Mivel ez a forduló a kereszténységnek is, a pogány vallásoknak is ünnepe, nem is vész össze ebben a mesében a két hagyományvilág. A főszereplőt éppen úgy lehet szentnek tekinteni, és templomi faragványban megörökíteni, mint a Gimbutas-féle Vadak Úrnője megtestesülésének. Mindkét minőségében határhelyzetben áll, közvetítő emberi és nem emberi világ között, és bizony szándékán kívül, pusztán azért, mert önmagát adja, fájdalmat is okozhat mindkét világnak. Főleg az embereknek és az emberhez tartozó állatoknak. Mondom, hogy felnőttmese, nemcsak bájos, hanem kemény is. Minden további nélkül fel lehetne használni az alapötletet folk horrornak, ha nem abból a nézőpontból látnánk az eseményeket, amelyikből látjuk.** 

De abból a nézőpontból látjuk, tehát nem lesz belőle horror. Hanem felnőttmese, amely nemcsak kemény, hanem bájos is. Mert mégiscsak a világ legtisztább teremtése a főszereplő, aki aktívan tesz azért, hogy minél kevesebb lény szenvedjen a világon, és ezért a legnagyobb boldogságban részesülhet, minden illúziótól mentesen – még ha a környezete nem is feltétlenül értékeli. Olyan történet ez, amelynek világában minden tudattal bír, kommunikál, és szeretetre képes, még a fák és a bokorban hálót szövő pók is. Olyan, amelyben erdő és templom azonos. 

Így lesz a történetből nagyon szép karácsonyi mese, amelynek hatásához intenzíven hozzátesz mindaz, ami egy Clarke-művet kiegészíthet. Könyv formátumban Victoria Sawdon gyönyörű illusztrációi, hangoskönyv formátumban (ahogy én vettem meg) a szerző felolvasó hangja és Rusty Bradshaw direkt Clarke számára komponált varázslatos zenéje. 

Maga a mese alig húsz perc a hangfelvételből. Utána egy esszé következik, arról, hogy maga Clarke miből és hogyan szokott inspirálódni. Ezt is nagyon nagyra értékeltem, annál is inkább, mert megmagyarázza, miért éreztem hasonlóságot a Piranesi és Michael Ende felnőttmeséi között: mert mindkét kötethez Borges adta az ihletet. Úgy, ahogyan velem szokott történni: az ember befogad egy műalkotást, majd az akár évtizedekkel később működésbe lép a tudattalanjában, és újabb műveket produkál. 

Úgy legyen. 

* Ennek is nagyon örülünk mi keményvonalas rajongók, akik a telefonkönyvet megvennék, ha Clarke adná ki. Főleg, hogy lehet tudni, milyen beteg volt a szerző. Az évekig tartó alkotói válságot meg ismerjük belülről. Csak azért csöndben, tücsökhangon cirpelget közben itt benn a tiltakozó tudat, hogy legközelebb tessék már valahogy a két terjedelem közé belőni, köszönjük előre is. 

** Arthur Machen „The White People” című novellájának ártatlan fiatal lányához hasonlít; erről a novelláról itt írtam (görgess nagyjából a bejegyzés közepéig). A különbség az, hogy Clarke ártatlan fiatal lánya nem sérti meg Istent, sőt. Érdemes lenne végigelemezni, hogy ez a különbség a tálaláson múlik, vagy valóban gondolkodásmódbeli különbségen. 

Pontszám: 10/9