Valamiért mostanában rendszeresen szembejön Dickens, akkor is, ha teljesen mást keresek.
A Jack Maggs ügyes fanfiction, a Jean Rhys-i fajtából, aminek igazából nem sok köze van a rajongáshoz (úgy is, mint fan), annál több a nemes versengéshez. Nemcsak a nagy író nagy művével (önmagában is dicsérendő ambíció, főleg, ha újabb 1001-listás regényt hoz össze az ember), hanem a felséges-méltóságos brit kultúra Nagy Művével is, a „futottak még” kategóriás volt gyarmatról.
Az ötlet nagyon tetszett, a kivitelezés nem mindig, és kivételesen a felolvasástól sem voltam elájulva. Durva spoiler nélkül szinte semmit nem írhatok a szövegről, úgyhogy csak nagy vonalakban: a fülszöveg által ígért szórakoztatás mint olyan nem létezik, itten kőkemény naturalizmus van, fordulatos cselekményszálakkal bár, ám nem oly módon, hogy közben bármelyik szereplőnek különösebben derűsen alakulnának a dolgai. Ahol pedig mindenki szenved, ott előbb-utóbb az olvasó is fog.
Öröm az ürömben, hogy legalább van valaki, aki Dickens korai műveinek humorát körülbelül úgy értékeli, ahogy én: sehogy. Mert az nem vicces, ha az elbeszélő minden szereplőn folyamatosan és fölényesen röhög, ráadásul huszonötször ugyanazon a poénon. (Egy idő után hál'Istennek Dickens is megunta és korrigált.) Tetszik a regénybeli író fensőbbséges magyarázata a jelenségre, és az, ahogyan a regény egyik legrokonszenvesebb szereplője jóvoltából azonnal érvénytelenedik is a magyarázat. Csak ettől sajnos nem lesz kevésbé nyomasztó sem a közeg, sem a történet.
A szereplők kapcsolatrendszere érdekelt, szép lassan mindenkiről kiderül, hogy mindenki mással kapcsolatban áll, csak nem úgy, ahogy eredetileg gondolta volna az olvasó. Ami különlegesen érdekes, és sokáig fenntartotta a figyelmemet, az a hipnózisnak mint a pszichoanalízis előfutárának a használata volt. Ebbe is belefutok néha, itt van például a német-francia verzió. Nagyságrendekkel derűsebb, ugyanakkor sokkal kevésbé részletezi a hipnotizőr felelősségét. Na, a Carey verziója pótol minden hiányt. Oates, a regénybeli író zseni ugyan, de szangvinikus fajta: mindig a pillanatnyi ihletben bízik, amely valóban soha nem hagyja cserben, tényleg mindig ki tud találni valami okosat, leleményeset, akár még vicceset is – csak tuti, hogy nem ő fog súlyosan megsérülni és szenvedni tőle. Legalább két halálesetet okoz a regényben, hiába utasítja el mindkét esetben felháborodottan a felelősséget. Illetve löki ugyanazzal a gesztussal ügyesen a tudatalattijába, amitől jól fejlett komplexusai lesznek, szövődményekkel.
Úgy általában a családi viszonyoktól mindenkinek jól fejlett komplexusai lesznek itt, szövődményekkel. Aki itt nem traumatizált, annak legkésőbb a kamaszkora végére gondoskodnak traumáról a többiek, hadd örüljön. Főleg a szülő-gyerek kapcsolatok hitelesek és siralmasak.
Egy dolgot árulhatok még el spoiler nélkül: Kb. a regény háromnegyedében azon gondolkodtam, mi a bánattól lett ez akkora ausztrál klasszikus, hiszen túl azon, hogy ausztrál írta, és van egy szereplő, aki megjárta Ausztráliát, gyakorlatilag az egész Londonban játszódik, angolok között. Aztán koppantam. Ne tessék aggódni, a végére kiderül, és igen-igen ügyes fordulattal derül ki. A végkifejlet egy egész pontot emelt a regény értékén, szép elegáns szamárfül a brit kultúrának.
A felolvasó, Steve Shanahan, az rémes. Szépen és érthetően olvas fel ugyan, de minden mondat után kb. a mondattal egyező hosszúságú szünetet tart, és ezt duplázza, ha lapoz. Olyan, mintha darabokra tört kekszet nyomogatna le a torkomon. Ráadásul az angolban egyébként is fölös létszámú sziszegőket és susogókat oly beleéléssel ejti, hogy közben az én szám is kiszárad. Azért hallgattam végig, mert ha már kifizettem, adják ide a pénzem értékét. Jelzem, 87%-os (!) akcióban tettem rá szert; na, annyit megért.
Pontszám: 10/8
Kiadási adatok: Bolinda, Melbourne, 2019. Steve Shanahan felolvasása
Innentől SPOILEREK:
Az világos volt, hogy Tobias Oates mintája létező személy, és nem kellett hozzá sok segítség, hogy Dickensszel azonosítsam. Arra nem voltam felkészülve, hogy csak egyszer keressek rá a regényre olvasás közben, és egy fél mondatból megtudom a slusszpoént.
Mondjuk, lehetett volna annyi eszem, hogy ha ködös London meg (még éppen hogy nem) viktoriánus kor meg Ausztráliából visszatért fegyenc, akkor Szép remények. Azért nem bántam volna, ha magamtól jöhetek rá. Mivel az eseményeket leginkább Maggs, a fegyenc nézőpontjából látjuk, és pont a fogadott fia szerepel a legkevesebbet (aki, ugye, a Szép remények narrátora), leginkább a Szép remények olvasói érthetik, hogy mi baja Phippsnek a fegyenccel, itt a kifejtés csak jelzésszerű. Azért az látszik, hogy az összes saját traumáját Maggsre vetíti ki, és azt hiszi, hogy ha tőle megszabadul, akkor a fájdalomtól és a kitaszítottságtól is.
A szereplők közül szinte senki nem fogja fel, hogy a világ nem London határában végződik, de még csak nem is a tengerparton, hanem van olyan, hogy valaki kilép, és nem jön vissza, mert ott a borzalmas nem-angol távolban egész jól érzi magát. Annál mindenesetre jobban, mint akit a saját házában agyonlőnek, vagy a saját anyja tudtával és beleegyezésével megerőszakolnak, esetleg belehal egy kényszerített abortuszba. Ezek mind szükséges áldozatok ahhoz, hogy az ember az egyedül élhető és üdvözítő országban lakjon, ne pedig attól távol. Sőt, ami igazán szomorú, de legalább valami megoldásféle látszik rá: aki kívülről jön (tehát magától értetődően nyomorult és veszélyes, akkor is, ha nem), az is megmagyarázza magának, hogy ő igazából nem is érezte jól magát a nem-angol távolban (akkor is, ha de).
Így válnak jelképessé a regényalakok, és alakul át a viszonyuk gyarmatosító és gyarmat viszonyává. Ügyesen kifordított módon úgy, hogy az előbbi kerül gyerekszerepbe, az utóbbi felnőttbe, nem fordítva. A végére szép kerek Anglia-kritikává alakul az egész. A gyarmat pedig, amely egészen addig szó szerint láthatatlan, elfojtott valóság volt, egy alternatív világ lehetőségévé. Mégpedig úgy, hogy közben minden szépen illeszkedik a Dickens-regényhez is, csak a fonákjára fordítva. Erre már adhatnak díjakat, megengedem.
