„Nagyon régen olvastam, de életem leghatalmasabb benyomása volt az „Opium”. Érdekes, hogy ez is egy Claude Farrere regény. Olvasd el ezt a könyvet, de akármi módon is, mert egyike a legeredetibb és legcsodásabban megírt könyveknek (csak ne képzeld magad hétfejű sárkánynak és engem csinos rablóvezérnek.)”

Ezeket a sorokat nem kisebb személy írta le, mint Rejtő Jenő. Az aktuális szerelméhez írt levélben, keltezés nélkül, de a kontextusból valószínűsíthetően 1923-ban, tehát körülbelül tizennyolc éves korában.* Egyébként ma százhúsz éve, 1905. március 29-én született. 

Sose kedveltem különösebben a noirt mint műfajt, de nagyon örülök neki, hogy időnként ilyen példákat is lehet találni rá. Kondor Vilmos sorozatának első darabja minden szempontból megbecsülést érdemel: működik mint krimi, és működik mint történelmi regény. Az egyetlen kifogásom ellene az lehetne, hogy engem ugyan egyszer se lódított ki a komfortzónámból, pedig a noir elvileg arra való is lenne. De ezért csak nem fogok tőle levonni. 

Szent könyveket továbbra sem pontozunk. 

Még mindig a világolvasós kihívásom. (A listát lásd alant.) Tudtam, hogy ahogyan Indiához az Upanisadokat, Izraelhez a Bibliát, úgy Szaúd-Arábiához a Koránt kell majd elolvasnom. Nemcsak azért, mert a szent könyvek különösen alkalmasak arra, hogy a belőlük kiinduló kultúrát megismerjük, hanem azért is, mert olyan ismeretanyagot adnak, ami bőven túnyúlik az országhatárokon. Nyilván nemcsak az ország érdekelt, hanem az iszlám vallás is. Ráadásul amikor belekezdtem a könyvbe, akkor azonnal informáltak is arról, hogy bár Simon Róbert* fordítását nem könnyű olvasni, de legalább tudományos pontosságú, tehát jól választottam. 

Ahogy korábban írtam, a Biblia mellett verseket is olvastam 2024-ben. Amikor elfogyott a háromkötetes Weöres Sándor, akkor levettem a polcról Szabó T. Annát. Jól emlékszem, hogy még akkor vettem meg, amikor az akkori könyvhétre kijött, és tele volt plakátolva vele még a metró-aluljáró is. Nem akámikor történik ám ilyesmi egy verseskötettel. 

Nagyon odaillett egyik életmű a másik mellé. A játékosságuk, a könnyedségük, ahogy mindig éppen a megfelelő szóra találnak rá, és úgy, mintha semmi erőfeszítésbe nem telne – megfelel egymásnak. 

Ügyes gondolatkísérlet, Bolyaival kezdődik és a szabadságharccal végződik, szóval éppen március 15-ére való. Amikor láttam, hogy megjelent, nagyon meglepődtem, hogy miért szerzői kiadás, hiszen tudtam, hogy a szerző minőségi munkákat szokott kiadni a kezéből, és van már több hivatalos kiadónál (nem is akárkiknél) megjelent műve is. Végigolvasva már értem, miért volt erre szükség. Éppen azért, mert gondolatkísérlet, akármilyen ügyes is: ez sajnos rétegmű marad (a legjobb értelemben), és önhibáján kívül legfeljebb akkor lehetne normál példányszámban eladni Magyarországon, ha sikerre jutna külföldön. (Amire amúgy van példa. Hm.) De ne szaladjunk előre. 

A néma istennő különleges helyet foglal el Zalka Csenge Virág hagyományos történeteket tartalmazó kötetei között. Kifejezetten felnőtteknek készült ugyanis, amire már a szellemes ajánlás is felhívja a figyelmet: „Ez a könyv felnőtteknek szól. Van benne szex, halál meg skorpiók. Néhol ugyanabban a kontextusban.” Nemcsak a témaválasztás teszi felnőttkönyvvé A néma istennőt, hanem az is, hogy jóval többet megtudhat belőle az olvasó a történetek tudományos hátteréről, forrásairól, illetve a szövegek összeállításának módszertanáról, mint azt a gyerekkönyvek esetében megszokhatta. A világ pedig, amelyet a történetek megjelenítenek, minden, csak nem harmonikus.

Kritikám az Alföld online felületén olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

„Vázlatok egy nagy mű szerkezetéhez” – definiálta maga a szerző. 

A hagyatékban talált, néha befejezett, néha töredékben maradt novellák és esszék, amelyekből Rejtő korai, tragikus halála miatt soha nem válhatott egységes kötet. Varga Katalin munkájának köszönhető, hogy egyáltalán olvashatjuk. Sokáig ódzkodtam is tőle, hogy hozzányúljak. Hiba volt. 

A magyar fordítás (kicsit megtévesztő) címe: Hill House szelleme.

2024 elsősorban a szakmai olvasások éve volt. Mégis akadtam ebben az évben is olyan szövegekre, amelyek nemcsak szakmailag, hanem mindenféle más értelemben is meghatározónak bizonyultak. 

Mit meghatározónak. Beleestek az életembe, mint a bomba, és annyifelé szóródtak szét, hogy ha akarnám, se tudnám összeszedni. Megragadtak, inspiráltak, az életembe épültek.

Rövid válasz: meg akarom tanulni, hogyan kell csinálni, mert azt tapasztalom, hogy ebben a műfajban (is) el lehet mondani valami olyat a világról, amit más nyelven nem.

A hosszú válaszhoz mindenekelőtt utalnék arra, hogyan szoktak reagálni az emberek arra, ha élőben közlöm velük, hogy olvasok, nézek, sőt már írtam is horrort, és meg is jelent. Emojit nem tudok beilleszteni, úgyhogy képzeljétek ide azt, amelyiken a két nagy kerek szem az arc felét kiteszi. Mivel van valami hallgatólagos közmegegyezés, hogy magas hangú, ártatlan kék szemű nők és bármely véres műfaj kizárják egymást. (Azon, hogy az illetők magyar-angol szakot végeznek, nem lepődik meg senki. Megj.: ott kötelező olvasmány a Drakula, valamint a GULAG- és a holokauszt-irodalom. De az olyan kis emberbaráti.) 

Annak idején már az előzetes alapján meg voltam győződve róla, hogy ez kiváló film lesz. Oly mértékben sugárzott ugyanis a képkockákról, hogy itt nagyon nem fog történni semmi, ennek pedig oly mértékben mondott ellent a színészgárda minősége és a körülötte csapott felhajtás, hogy azt mondtam magamnak: aki annyira bátor, hogy ilyen kevés lehetőségnek ekkora feneket mer keríteni, az csak nagyszerűt (és nekem valót) alkothat. Ráadásul testvéremmel együtt megállapítottuk, hogy Isabella Rossellini úgy néz ki, mint az anyja, amitől mindkettőnknek Orient expressz-asszociációi támadtak. 

A film műfaja, ha nem is kriminek, de thrillernek bizonyult, amelybe nemcsak a zárt tér, a kijutás lehetetlensége visz feszültséget, hanem a nagyon ügyes fény- és színhatások is.