Erős kis kötet, minden nemzeti irodalomnak ilyen kezdést kívánok. Azok a fajta novellák ezek, amelyek megmutatják a helyit, de mindig megtalálják benne az általános emberit is. Az ilyenekért jó világolvasást tartani. 

Dél-Szudán a Föld legfiatalabb független és elismert állama, 2011 óta létezik és tagja az ENSZ-nek. Ennyi idő alatt nyilván sok mindenre volt már idő, de önálló kultúrát építeni nem biztos. (Igaz, korábban is jó ideje autonóm terület volt már.) Egyébként is több nyelvet beszélnek az itt élő népek, az ugyanannyi gondolkodásmódot is jelent. Elég nehéz dolga van így egy világolvasónak. 

Zalka Csenge Virág nevéhez már számos mesekönyv köthető. 2019 óta minden évben legalább egy, de akár két kiadvánnyal is jelentkezik a magyar könyvpiacon, korábban pedig angol nyelven is jelentetett már meg többek között magyar népmesékből készült válogatásokat is. Kiadványaiban mindig hagyományos történeteket (népmeséket, mondákat, mítoszokat stb.) dolgoz fel magas színvonalon, miután mesemondóként sokszor, sokféle közönség előtt kipróbálta már őket. Mindig a történetek kevésbé ismert, vagy éppen a nagyközönség előtt még teljesen ismeretlen változatait használja, amelyeket ő maga kutatott fel hazai levéltárakban és nemzetközi gyűjteményekben. Ezáltal újra és újra bebizonyosodik, hogy az úgynevezett hagyomány egyáltalán nem homogén, sőt, nagyon is összetett, sokrétű jelenség.

A jelen kiadvány először is azért foglal el különleges helyet a megjelent kötetek között, mert Zalka „saját” meséit tartalmazza. Azért kell rögtön idézőjelbe is tenni a „saját”-ot, mert már a címlap „újraálmodott népmesék”-ről beszél, az előszó pedig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy hol is van pontosan a határ a hagyományos történet és az egyéni történet között. 

Zalka Csenge legújabb mesekönyvéről írtam kritikát az Alföldnek. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Mi másért vettem meg tavaly ezt a könyvet, mint az első harmadában elmesélt apokalipszis-mítoszért. A többi része is érdekes, de mítoszmesélésben még mindig Platón a legmenőbb.* Még akkor is jól csinálja, ha rosszul csinálja. 

Tavaly szeptemberben ugyanis apokalipszistörténetekről hallgattam előadást a Trefort-kertben (itt írtam róla), és ámulva-bámulva tudtam meg, hogy a visszafelé forgó idő ötletét vagy Platón találta ki, vagy ő jegyezte le először. Mint a Hyperionban, csak itt az egész emberiségre érvényes az, hogy egyszer csak elkezd visszafelé élni, egyre fiatalodni, majd eltűnni – sőt, még az összes halott is visszatér a földből, szép sorban, amíg el nem fogynak.

Minden évben újra meg újra nekidurálom magam, hogy be tudjam fejezni a Tü/Körben trilógia második részét. 

Elég jól emlékszem a korábbi évekre. Az optimizmusra, hogy elég lesz hozzá néhány hónap, hiszen sínen vagyok, tudom, mit akarok írni, legfeljebb néhány részlet hiányzik, de azok előkerülnek majd közben. A kételkedésre, ahogy fokozatosan rájöttem, mi minden számít hiányosságnak, és mennyi mindent nem tudok még. A szégyenre, ahogy minden augusztus végén felfogtam, milyen keveset tudtam végezni, és arra az irdatlan sok mindenre, ami egyszerűen nem tudott kijönni. Meg leginkább arra a nyomasztó érzésre, hogy túlnőtt rajtam a feladat, amelyet vállaltam. Hogy hiába az én ötletem volt, az én gondolkodásmódom terméke, éppen én kevés vagyok ehhez, és bár soha hozzá se fogtam volna. 

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nincs így, de feladni nem fogom. 

Újraolvasás vége. 

Szerintem ez a regény a magyar folk horror előfutárai közé tartozik. Továbbá ajánlom mindazoknak, akik szerint az, amit a Csapda a neten című film olyan gyomorforgató erővel jelenít meg, csak a XXI. századra jellemző. Hiszen akkoriban egészen biztosan nem fordulhatott volna elő hasonló, amikor még otthon dolgoztak a szülők, akár mind a ketten, de az anya mindenesetre. Amikor a tanyai/falusi élet lehetővé tette, hogy az ember összhangban éljen a természettel, a hagyományoknak megfelelően, amelyek között magától értetődik a családtagok harmonikus viszonya. 

Vagy nem. 

Magyar fordításban: A Dűne istencsászára. 

Számtalan nagyszerű alkotás született arról, milyen kitaszítottnak lenni; olyannak, akit bárki megvethet, akár meg is taposhat. Olyan alkotást viszont elég keveset tudok felsorolni, amelyikben fölfelé taszítódik ki a közösségből valaki. Valaki, aki mindenkinél erősebb, abszolút testi-lelki-szellemi hatalommal bír, mérhetetlenül tisztelik, halhatatlannak tekintik – és ettől még nem kevésbé kitaszított. 

Figyelmeztetés: Vigyázni fogok, hogy a sorozatnak ezt a részét el ne spoilerezzem, de azt nem garantálom, hogy aki nem olvasta a korábbi részeket, azt nem érik kellemetlen meglepetések. Különösen, ami az illusztrációkat illeti. Én szóltam. 

...és vele az új szerzemények. 

Bár az eső rendszeresen mindent megtesz, hogy elmossa a Könyvhetet, azért az olvasók kitartanak. 

Ismételten sikerült egy kötetre való szöveget és festményt (montázst?) szereznem a Csendes-óceán térségéből. Ismételten az a helyzet állt elő, hogy az utóbbiakat sokkal nagyobbra tudom értékelni, mint az előbbieket;* ami nem jelenti azt, hogy az előbbiek érték nélkül valók, sőt. 

Azt már a világolvasást kitaláló Ann Morgan megmondta, hogy ha óceániai irodalmakat keres az ember, a legegyszerűbben még mindig úgy juthat hozzá, ha elmegy oda, összeismerkedik a helybeliekkel, és leül a tábortűz mellé meghallgatni egy énekmondót. Ennek tudatában mindenre igyekszem lecsapni, ami csak nyomtatásban megjelenik arról a környékről. Kiribati írott kultúrája se sokkal nagyobb ennél a kötetnél (a szóbeli természetesen egész más lapra tartozik, egyáltalán nem akarom lekicsinyelni). Az alkotót már ismertem innen, és feltételeztem, hogy a egy szövegének volt értelme, akkor a többinek is lesz. 

Nagyon szép ajándékot kaptam a családomtól: elvittek a Szépművészetibe, a Bosch-kiállításra. Nem a belépőjegy volt az ajándék (az nekem ingyenes), hanem az, hogy meglehetősen eltérő ízlésünk dacára végignézték velem együtt, valamint a lelkendező agymenéseimre is kíváncsiak voltak, sőt érdemben hozzájuk is szóltak; holott más alkalmakkor nem nyúlsáskák vagy klumpákban manifesztálódó tisztítótüzek megtekintéséért szoktak múzeumba járni. Nekem az nagyon fontos ajándék, ha valaki minőségi időt szán rám. (Nem mellesleg pedig utána még meg is etet.) 

Az egyik kérdés, amit feltehet magának a kiállítás megtekintője, hogy mitől számítanak ezek a képek komikusnak. (Megnyugtatok mindenkit: van olyan, hogy az ember valamiben meglátja a komikumot, még sincs rajta kedve nevetni. Nehéz a kettőt szétválasztani, de lehetséges.) A másik, hogy hogyan fogadhatta el ezt a fajta ábrázolásmódot bármelyik keresztény felekezet is olyannyira, hogy a templomába bevigye, sőt oltárképként használja. A múzeum falára került szövegek persze megmagyarázzák, hogy allegorikus ábrázolásokról van szó, amelyek a bűnökre és azok következményeire hívják fel a figyelmet, ezt nem is vonom kétségbe – nyilvánvalóan hozzáértők írták le –, mégis hagyhat a magyarázat az emberben némi hiányérzetet. 

DISCLAIMER: A saját novellámat természetesen nem fogom véleményezni, mivel nem ettem meszet. A többiekét mindenképp, mivel ez az antológia piszok jól sikerült, és büszke vagyok rá, hogy ebben jelenhetett meg az enyém. Igyekszem nem spoilerezni. 

Aki még esetleg nem tudná: a novellák a Black Aether 2020-as pályázatára készültek, amelyhez a Grimm-mesék világát kellett ötvözni a lovecrafti „metafizikai” horrorral. Valahányszor én ezt elmesélem valakinek, az illető első reakciója az szokott lenni, hogy persze, hiszen a Grimm-mesék amúgy is tocsognak a vérben. Nos, már ezen a legelső ponton ellent kell, hogy mondjak az antológiával kapcsolatos feltételezéseknek.