Minden évben újra meg újra nekidurálom magam, hogy be tudjam fejezni a Tü/Körben trilógia második részét. 

Elég jól emlékszem a korábbi évekre. Az optimizmusra, hogy elég lesz hozzá néhány hónap, hiszen sínen vagyok, tudom, mit akarok írni, legfeljebb néhány részlet hiányzik, de azok előkerülnek majd közben. A kételkedésre, ahogy fokozatosan rájöttem, mi minden számít hiányosságnak, és mennyi mindent nem tudok még. A szégyenre, ahogy minden augusztus végén felfogtam, milyen keveset tudtam végezni, és arra az irdatlan sok mindenre, ami egyszerűen nem tudott kijönni. Meg leginkább arra a nyomasztó érzésre, hogy túlnőtt rajtam a feladat, amelyet vállaltam. Hogy hiába az én ötletem volt, az én gondolkodásmódom terméke, éppen én kevés vagyok ehhez, és bár soha hozzá se fogtam volna. 

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nincs így, de feladni nem fogom. 

Az utóbbi két évben a meleg is ellenem esküdött. A harminc fok nekem már kánikula, hőhullámok idején pedig képtelen vagyok a lakásban megmaradni. A klíma nem opció – még kevésbé bírom, mint a meleget –, a ház körüli fák pedig még nem nőttek meg annyira, hogy az én emeletemet is árnyékolni tudnák (azért idén már közelítenek, jó volna gyorsítani őket valahogy). Így olvasni is alig van energiám, nemhogy írni. Sajnos azonban a szükséges háttéranyagokat máshol, mint itthon, nem találom meg összegyűjtve, könyvjelzőzve, kijegyzetelve. Azok nélkül pedig nem működöm, ahogy be is bizonyítottam két „trailerben”, itt és itt. Más jellegű forráskutatásaimról (amelyekben több szamár, valamint egy Guszti nevű házőrző és békefenntartó liba is szerepel) itt meséltem. 

Amíg nincs rá módom, hogy bevegyem magam nagyszüleim vert falú házába, amely természetes légkondit jelent, marad a vázlatírás. Tavaly sikerült kitalálnom a módját, hogyan tudom legalább megkönnyíteni a saját dolgomat általa. Míg itthon vagyok, és hozzáférek minden könyvemhez, a vázlat számára ki tudom keresni mindegyikből, ami éppen szükséges, pl. a képen látható utalásokat többféle csataleírásra, aztán amikor eljutok oda, akkor már „csak” rá kell rakosgatni írás közben, kivel hogyan történjen az, amit kitaláltam neki.* 

Idén pedig ilyen szép kis jegyzetfüzeteket kaptam ajándékba, amilyen itt fent is látható. Kedves tanítványomtól való, aki tudja, milyen fontos számomra a környezettudatosság (a füzetek újrahasznosított papírból vannak, a borító újrahasznosított farmeranyagból és fenntartható forrásból való rostokból). Esztétikusak, puhák, jó kézbe fogni, megszagolni, írni bele...

Úgyhogy ma úgy döntöttem, ha benn a lakásban nem boldogulok, menjük ki a Tiszához, hátha ott könnyebb. Legalább mozog a levegő, hűtenek a fák (ekkorák, ni), és talán a víz közelsége is. Ott például, ahonnan a régi malom romos épülete látszik (környéke a múltkor Urbex-lázban felderítve, Bodó Lívia társaságában; sajnos be nem mehettünk), le lehet ülni, teljes a csönd és a nyugalom, nyárfák, olajfüzek, széleslevelű útifüvek, rengeteg perje és... hm... szóval egy száraz és hál'Istennek már nem büdös kutyagumi társaságában jegyzetelhet az ember két oldalt tele. 

Komolyan, elvonulásra ajánlott terep. Hely van, legfeljebb időnként kutyasétáltatók jönnek. (Ma például két aranyos buldog, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egy akkora botot vigyenek a gazdi után, amekkorát ketten együtt nem bírtak el rendesen, de azért teljes erőből belekapaszkodva húzták.) Később közelebb mentem a vízhez, ott egy nagyon kedves horgász bácsival kellett osztozni; sajnos az alatt, míg ott voltam, nem fogott semmit, csak a récék érdeklődését sikerült felkeltenie. Mondjuk, őket még annál is jobban érdekelték a motorcsónakok, mert amikor azok felverték a vizet, a récék azt mondták, „buli van, élményfürdő!” – és direkt felúsztak a legnagyobb hullámok tetejére. 

Nekem meg telt a füzetem. Hasonló jókat kívánok mindenki másnak. Addig is, amíg elkészülök, olvassátok A látszat mestereit, esetleg valamelyik hármastáji novellámat, szerintem ez a jobb. 

* Nagy a pofám, mintha olyan egyszerű volna az a rárakosgatás. Ez egészen más készségeket mozgat meg, mint a kritikaírás; és más, sokkal nagyobb energiákat igényel. Úgyhogy irgalmatlan lassan írok, ráadásul a már meglevő szövegekben is állandóan találok hibákat. Ha tíz oldalt négy nap alatt összehozok, az már flow.