Újraolvasás vége. 

Szerintem ez a regény a magyar folk horror előfutárai közé tartozik. Továbbá ajánlom mindazoknak, akik szerint az, amit a Csapda a neten című film olyan gyomorforgató erővel jelenít meg, csak a XXI. századra jellemző. Hiszen akkoriban egészen biztosan nem fordulhatott volna elő hasonló, amikor még otthon dolgoztak a szülők, akár mind a ketten, de az anya mindenesetre. Amikor a tanyai/falusi élet lehetővé tette, hogy az ember összhangban éljen a természettel, a hagyományoknak megfelelően, amelyek között magától értetődik a családtagok harmonikus viszonya. 

Vagy nem. 

Természetesen léteztek, ma is léteznek a fenti körülmények között normális családok. Ezt eszemben sincs tagadni, sőt, írtam is már olyan regényről, amelyben a falubeli emberek, ha nem is tökéletesek, de képesek empátiával fordulni egymás felé. Hogy azonban mekkora hiba a normalitást (meg az empátiát) automatikusan a fenti körülményeknek tulajdonítani, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint éppen Móricz Árvácskája. Előfordul itt az erőszak minden fajtája. Az, ami Árvácskával történik, „csak” nagyon látványosan előhozza azt, ahogyan ebben a világban az emberek általában egymással bánnak. 

Jelzem, a tizennyolcas karikának helye volna a könyvön.

Ezt a kislányt rutinszerűen szidalmazzák – nem feltétlenül rosszindulatból, de még így is bőven marad, ami fájjon; rendszerint azok a szavak, amelyek Árvácska kitaszítottságát, „másságát” hangsúlyozzák. Márpedig ennek a gyereknek szavakkal fájdalmat okozni nem akármilyen ügyességet igényel (igen „örvendetes” teljesítmény, hogy a környezetének még erre is marad energiája), azok után, hogy szintén rutinszerűen és rendkívüli kreativitással bántalmazzák testileg. A pofont vagy a rúgást már fel se veszi, hiszen gyakorlatilag bármely háztartási eszköz átalakulhat büntetés-végrehajtási eszközzé, a porolótól a papucsig; és akkor a kezére rakott parazsat, a megtaposást vagy a szándékos gyilkossági kísérletet még meg se említettem. 

– Édes kisjányom – sírdogált és mentegetőzött kedvesanyám –, nem szabad lopni, te azt nem tudod? Azért mondtalak meg kedvesapámnak, mert én gyenge vagyok, hogy megtanítsalak. De ő most nagyon megtanított, gyere ide, gyere ide, egy kis tejfeles ruhát teszek a kezedre. Látod, még az én kezem jobban megégett, mert én vigyáztam, mikor már láttam, hogy kedvesapád rá akarja tenni a parazsat, én visszábbtoltam a te gyenge kis ujjacskáidat, és lám alig is érte az ujjad hegyét a parázs, de az én kezemet megnézheted, még füstölt is a húsom, úgy megégette, ahogy rányomta a parazsat, hát ne lopj többet kisfiam, mert az a legnagyobb bűn. El ne vedd többet a másét. Itt neked minden a másé; mert itt szabad elvenni akármit a Rózsikának is, Julikának is, Mariskának is, mindenik itthon van, tudod kisfiam, de neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bőröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.

– Ingem van – mondta sírásban Csöre.

Erre Dudásné rettenetesen megdühödött, és elfelejtette a kedves szép szavakat, amiket mondott:

– Mi van neked? Mi van neked? – S megragadta a gyerek fejét kétfelőlről és megrázta. – Mi van neked, te bitang?...

– Ingem! – visított a kislány.

– Uhh, ez a kígyó. Hát érdemes ezért az álnokért az embernek tűzhalálra adni magát? Mikor ennek most is azon jár az esze, hogy mije van, a büdös dög.

– Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem – toporzékolt a kislány –, de maga Rózsira adja az én ingemet, amit nekem hozott a naccsága.

Hivatalosan minden helyen családtagnak kellene, hogy számítson a gyerek, gyakorlatilag mindenhova eleve azzal a szándékkal viszik, hogy olyan cselédjük legyen, akinek nemhogy nem kell fizetni, de még őutána fizet az állam. Az, hogy legalább normális munkakörülmények között dolgozzon, föl nem merül. A legelső helyén, a természettel legszorosabb viszonyban élő tanyai családnál a legcsúnyábbak a körülmények, hiszen itt még ruhát sem kap, de sokkal jobb dolga később sem lesz. Mindezekkel pedig a helyi hatóság is tisztában van – ám annak képviselőit a fenti rutinszerűséggel korrumpálják. Igaz, hogy maguktól is elég kreatívak: a központilag kiutalt gyerekholmik egyáltalán nem mind érkeznek meg a családokhoz. 

És aztán ott van az is, ami a leginkább felfordítja az olvasó gyomrát: a gyerek szexuális zaklatása. Az is éppen elég durva, hogy milyen sokan éreznek vágyat, ha ránéznek (egy hét-nyolcéves kislányra!), de van szereplő, aki szó szerint meg is erőszakolja, méghozzá rendszeresen. Amikor az ember már ismer a hasonló bántalmazásokról szóló valamelyes szakirodalmat (ez például tökéletes, de a Csapda a neten című dokumentumfilmet is érdemes megnézni), akkor tudja, hogy pedofil hajlamú emberből viszonylag kevés van, és közülük sem mindenki követ el bűncselekményt, hanem inkább nem megy gyerekek közelébe (ami nem csökkenti a bűnösségét annak, amelyikük mégis megteszi) – ahhoz viszont nem kell ilyen hajlam, hogy pedofil bűncselekményt kövessen el valaki. Vagyis pedofil bűncselekményt elkövető emberből nagyságrendekkel több van, mint pedofil hajlamú emberből. Ebből a regényből is az derül ki, ami a szakirodalomból: hogy nem Árvácska gyerek volta a vonzó számukra, hanem a kiszolgáltatottsága. Ezek az emberek azt élvezik, ha valaki fölött abszolút hatalmuk lehet. Szidást vagy verést sem feltétlenül azért kap a kislány, mert valóban szabályt szeg. (Nem mintha a szabályszegés indokolná a bántalmazást.) Sőt, az a ritka.

A gyakori az, amit a fenti idézet is mutat: hogy akármilyen módon bántalmazzák, leginkább saját frusztrációjukat, szorongásukat, a saját életük sivárságát, vagy éppen a bűntudatukat vezetik le rajta a felnőttek. Olyan is előfordul, aki egyszerűen szadista, és élvezi, ha fájdalmat okozhat. Egy állami gondozott gyerek (a regénybeli szóhasználat szerint röviden csak „állami”) ehhez „ideális” célpont: a közösségben él, azaz kéznél van, de nem tekintik a közösség részének, azaz nem védi senki, ráadásul pedig még kicsi is, azaz nem mindent fog fel, ami történik vele, tehát nem tudja másnak elmondani sem. Továbbá testileg is gyenge, bár ez egyre kevésbé igaz, ahogy növekszik. Életmódja miatt szívósabb, erősebb a többi gyereknél. Inkább arról van szó, hogy mióta megvan, azt tanulja, hogy neki tilos visszaütni, még ha képes volna rá, akkor se. Még meg is kell csókolni a pofozó kezet, és bocsánatot kérni azért is, hogy él. Ha pedig valaki megtudja, hogy megerőszakolták a kislányt, akkor esélyes, hogy nemhogy részvétet nem kap, de még le is köpik. 

No de ahogy föntebb mondtam: Árvácska „csak” a sűrítmény. Ebben a regényvilágban, amelyben mindenkinek megvan a helye és dolga, amelynek biztonságosnak és otthonosnak kellene lennie, amelynek még a maga szépsége is megvan, ebben a világban magától értetődő a bántalmazás. A legmegszokottabb formája pedig éppen családon belüli. Van, akit nagykéssel kergetnek ki a téli éjszakába, van, akit arzénnel mérgeznek meg, a házastársak közötti szerelem és megbecsülés pedig mint olyan nem létezik. 

A nyugalom megzavarására alkalmas részletek következnek: 

– Jobb, mintha ütet sózzák le, mint Tatáréknál – mesélte a másik rokon. – Hogy? Hát mindenki elment hazulról, csak a kilencéves maradt otthon a kis államival. Azt mondja a kilencéves a kis államinak, mikor magukban voltak: Gyere csak, lesózlak.

Avval fogta a gyereket, levágta, mint az apja a disznót. Leszúrta, azután elvágta kezét, lábát, kihasította, és az egészet úgy ahogy vót, lesózta.

Jönnek haza este a szülők, kérdik osztán, hogy hun az állami?

Aszongya a kilencéves, hogy:

– A tekenőben van, lesóztam.

De hogy egy kilencévesnek annyi esze nem volt, hogy az ott sivalkodott és neki nem fájt, hogy annak fájt.

Azok közül, akik Árvácskát bántják, sokan nem a természetük szerint rosszindulatúak, még csak nem is az idézetben szereplő gyerekhez hasonlóan másolják az agressziót, hanem maguk is áldozatok. Ebből persze nem következik, hogy innentől kezdve fel vannak mentve: dehogyis. Ha ezeket felmenteném, akkor például semmissé tenném annak a szereplőnek a lelkierejét, akivel szintén nagyon csúnyán elbánik a környezete, és mégis kedves és jószívű ember lesz belőle, aki segíteni is próbál, amennyire módja van rá. Szóval nem. Ebből az következik, hogy nemcsak azért nem szabad hagyni, hogy mást bántalmazzanak, mert jóérzésű ember ilyet nem hagy, hanem azért is, mert a bántalmazottból könnyen lehet újabb bántalmazó, aztán ki tudja, mikor kerülsz az útjába. 

Nem, a természetközeli életforma önmagában nem oldja meg a társadalmi problémákat. Szép is, jó is, egyébként engem is vonz, sőt van is benne némelyes tapasztalatom. Csak az nagyon nem mindegy, miféle emberek azok, akik élik. Ha elszabadul az erőszak, akkor ez az életforma körülbelül annyira fenntarthatatlan, mint A Legyek Ura diktatúrája. Ezt mutatja például az is, ahogyan a benne (mármint az Árvácska világában) élők sorra kihalnak. Többet nem spoilerezek, de szerintem már ennyiből is kapiskálja mindenki, hogy miért közelítem én ezt a történetet egy horrorműfajhoz.

Mielőtt azonban erre kitérnék, azért még külön megdicsérem Móriczot, hogy ebből a mindenki áldozatából nem csinál megtestesült, sablonos és giccses jót. Árvácska nyilvánvalóan nem hibáztatható semmiért, de egyáltalán nem tökéletes. Hanem gyerek. Pimaszkodik, felesel, összetöri azt, amit nem ért, és akár bűnrészessé is képes válni (nem a gyilkosságra gondolok, mert arról nem tud, hanem a lopásra), pusztán azért, mert úgy érzi, ha titokban tartja a nevelőszülei bűnét, akkor hozzájuk tartozik. Egyébként nyilvánvaló pazarlás, ahogyan bánnak vele. Tehetséges, okos, kreatív gyerekről van szó, aki első hallásra megjegyez minden dallamot, és rongyokból is tud babaruhát varrni. Egy idő után pedig nem is olyan passzív, például részt tud venni azoknak a megbüntetésében, akik bántották. 

De előbb akkor a folk horror. Ebből a műfajból egy antológiát ismerek, egy csodálatosan szép (!) filmről is írtam már, illetve négy további filmet is láttam (három klasszikust és a Midsommart), amelyekről történetesen még nem írtam, de fogok. Ezek alapján a következő műfaji jegyeket találtam meg az Árvácskában: idillikus természeti környezet...

Kis tanya a végtelen pusztán.

Mesebeli házikó; megfeketült nádfedelét sötét moha lepi, gerincét szétrúgta a gólya meg a szélvész, vályogfala bármilyen vastag, mégis úgy hajlik, mint a pöfeteg gomba, egyszer csak ráborul a benne lakókra, de az még messze van, majd valamelyik téli viharos éjszakán.

Ma még boldog a tanya. Itt minden csak szép lehet, csak jó lehet és megelégedett. Emberállatok ősi lakhelye. Kerítés semerre, nyoma sincs; minek? A legközelebbi tanya is úttalan távolságban van. Még a baromfi ellen sem kell keríteni. Kikaparni valója nincs, ahogy a tyúk két görbe eperfáról leszáll, már megy a szomszéd tarlóra kapirgálni.

Milyen jó volna itt élni, itt megnyugodni. Milyen jó volna itt gyermek lenni.

Kislány áll a mezőben, parányi csöppség, a roppant ég alatt, két kicsi keze fejével az álmot dörzsöli a szemeiből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, ott áll mezítelen a felfelé bámészkodó nap alatt.

...és az idillben fényes nappal bekövetkező rendkívül erőszakos cselekedetek, amelyeket még csak nem is feltétlenül tartanak titokban. Sőt, ami a családtagok fizikai bántalmazását illeti, szabályos elvárás. Legfeljebb azért róják meg egyik-másik szereplőt, mert túlzásba viszi. Természetfölötti elem ugyan nincs (folk horrorba nem is muszáj), van ellenben kiközösítés nagyban és kicsinyben, kínzást és halált okozó konfliktusok egy nagyon zárt közösség tagjai között, valamint mikroszkóp alá vett emberi gonoszság. Még egy kis megőrülés is. Éppen csak az erős vallási háttér hiányzik a kötelező elemek közül. Ha nagy leszek, írok olyan Móricz-fanfictiont, amelyikben az is van. 

Ja, ami meg a „folk”-ot illeti, nemcsak attól „folk” az Árvácska, hogy milyen közegben játszódik, hanem attól is, hogy még a legnyomasztóbb pillanataiban is jelen van a népmesei jelleg. (Mondjuk, a népmese pont elég nyomasztó tud lenni.) Például ki figyelte meg, hogy éppen három családnál nevelkedik a kislány? Ki figyelte meg, hogy aki bántja őt, azt mindig utoléri az igazságszolgáltatás? Aztán ott van a keserű fintor, hogy megvédeni nem tudja az áldozatot a törvény, legfeljebb utólag megtorolni a sérelmét. Simán előfordulhat az is, hogy éppen az áldozatot büntesse, csak az pont nem Árvácska, hanem az öreg takács.

Nem mehetek el a mellett, hogy milyen fontos a történetben Árvácska hangja. Későn kezd ugyan beszélni, főleg azért, mert éppen az ellenkezőjét várják tőle: hogy hallgasson, és soha ne próbáljon érvényt szerezni az akaratának, sőt, ne is legyen akarata. 

– Hajtsa el! – kiáltott Kadarcs Istvánnak. – Hajtsa el... Hajtsa eeel...

– A tehenet?

– Hajtsa eeeeel...

A kislány, mint a puszták madarai, csak egy-egy szót mondott, azt elismételte számtalanszor... Jóformán nem is tudott még beszélni, nem volt kivel... Neki odahaza nem szabad, csak a többi gyereknek szabad őtet szidni, de neki mindig hallgatni kell, mert ha ő megszólal, akkor már abból rögtön baj van... 

Ez viszont azzal jár, hogy ha tényleg megszólal, annak súlya van, mint ahogy az első idézetben az „Ingem van” mondatnak. Az is igaz, hogy a beszédéért folyamatosan gúnyolják, a pöszeségén kevesen próbálnak segíteni, inkább kinevetik érte; ez ugyanúgy az agresszió része, mint a verés. A beszédén is hallatszik, hogy kívülálló, hogy „más”, még olyan emberek között is, akik egyébként nem tudnak jól magyarul. Egyébként se sokkal nagyobb a felnőttek szókincse a gyerekekénél, viszont mindenki minden helyzetben káromkodik, ezért nem mindig van súlyuk a szidalmaknak: minden további nélkül jelenthetnek otthonosságot, biztonságérzetet is, ennek ellenében pedig a kedveskedés lehet hamis és ijesztő. De azért bármikor megtalálják a módját a verbális bántalmazásnak is, nem kell aggódni. 

A történet második felében válik Árvácska egyre aktívabbá. Tudtán kívül ugyan, de előbb-utóbb rávall a kínzói bűneire is, és annak következményei is vannak. Igaz, hogy sajnos saját magára nézve is – de az is igaz, hogy a kívánsága éppen ezáltal teljesül. Ami pedig ennél is fontosabb: hogy a gondolatait gyakorlatilag folyamatosan halljuk, szabad függő beszédben, elég gyakran átváltva jelen időbe. A nézőpontja tehát állandóan jelen van, azt nem tudja eltüntetni senki. 

Az aztán egy másik kérdés, hogy mivel a könyv nagy része megtörtént eset alapján íródott, mennyi ebből a Móricz Zsigmond szövege, és mennyi Árvácska modelljéé. Amikor először olvastam a regényt, csak annyi tűnt fel, hogy mennyire elüt az Árvácska stílusa a korábban olvasott Móricz-regényekétől (és nekem mennyivel jobban tetszik); azóta már az író levelezéséből is ismerek részleteket, és tudom, hogy milyen nagyra tartotta Littkey Erzsébetet, és mennyi mindent megtartott abból, amit Littkey gyakorlatilag lediktált neki. Azt még ennek a kötetnek az utószava is elismeri, hogy akár társszerzőként is lehetne kezelni a nőt. Szóval ha Árvácskának nincs is mindig hangja, Littkey Erzsébetnek van, és szerintem ez ma már annyira köztudott, hogy nem is lehetne kikapcsolni a befogadásból. 

Aztán ami azt a bizonyos idealizált Móricz-képet illeti, amit ezzel a kapcsolattal szoktak asszociálni, meg annak a viszonyát a valósághoz, illetőleg a regényben leírtakhoz – azt most inkább hagyom. Az másik történet, szintén megérne egy legalább ilyen hosszú szöveget, mint ez. Most csak annyit, hogy nagyon idealizált az a kép, tessék utánanézni. 

Szerencsére a megírás minőségén nem változtat. Legalábbis így nyolcvan évvel a megírás után, amikor a résztvevők közül már senki se él, könnyű okosnak lenni. 

(Egyébként meg, hogy a bejegyzés eleje el ne felejtődjön: olvassátok el a Talpalatnyi földet is, a megértés és a megbocsátás könyvét, mert azzal válik teljesebbé a kép.) 

Pontszám: 10/10