A legfontosabb afrikai regények közé tartozik, úgy tudom. Egy sorban szokták emlegetni Achebe Széthulló világával, amelyet évek óta kerülgetek. Az 1001 könyv listáján is szerepel. Furcsa ugyanakkor, hogy Achebe regényének hírnevét ez a regény meg sem közelíti – fontossága ellenére egyáltalán nem fordították annyit, nem is olvassák annyian. Miközben a szerzőt évek óta a Nobel-díj várományosai között emlegetik. Több művének (köztük egy másik 1001-listásnak) létezik magyar fordítása, ehhez azonban hozzá sem nyúltak. 

Érteni vélem. A fontosságát is, a népszerűség hiányát is, a magyar kiadás késlekedését is. 

Jól tettem, hogy ezt választottam Kenya irodalmából. Keserű szatírába oltott allegória a gyarmatosítás utáni időkről, egy hibrid rezsim kiépüléséről, és a szabadságharc kényszerű folytatásáról azok ellen, akik elvileg a főszereplő szövetségesei kellene, hogy legyenek, gyakorlatilag viszont mindent megtesznek, hogy ellenségekké váljanak. Az országot gazdasági függésben tartják; iskolázottságukat a hozzájuk hasonlók könyörtelen elnyomására és a történelem meghamisítására használják; hangot kizárólag saját narratívájuknak hajlandók adni, és azt orwelli módra teszik.  

A helyszín egy közelebbről meg nem határozott, jelképes és elvont afrikai ország. A szereplők vagy névtelenek, és csak köznévvel jelölik őket („a” diák, „a” csavargó stb.), vagy beszélő nevük van. Már ez a két jellegzetessége arra predesztinálja a művet, hogy alakjai, cselekményfordulatai, világábrázolása általánosítható legyen – ezek az események bárhol, bármikor játszódhatnának a gyarmatosítás utáni Afrikában, sőt. Erre vall az események sebessége is: Matigari és társai három nap alatt szó szerint fél életre valót élnek meg. Matigari jelképességét ráadásul nemcsak az elbeszélő, hanem a szereplők is folyamatosan erősítik, amikor már életében legendát, harcos messiást csinálnak belőle. Igaz, ehhez a tevékenységükhöz állandó irónia is társul az elbeszélő részéről. (Például rendszeresen előfordul, hogy izgatottak fecsegnek Matigari csodálatos képességeiről, miközben Matigari ott áll előttük, de észre sem veszik.) Ugyanakkor azt is hangsúlyozza ez, hogy Matigari valójában akárki lehetne, aki harcolt a hazája függetlenségéért, és nemhogy nem kap érte semmit a hazájától, de még meg is tagadják, és üldözötté válik, hiszen van képe számon kérni a hatalmasokon azt a szabadságot, amelyért a vérét ontotta. Matigari akárki lehetne, ezért akárki át is veheti a helyét, ha kidőlne a sorból. 

Hozzáteszem: a regény fontosságát emeli az a különlegessége is, hogy a szerző eredetileg anyanyelvén, kikuju nyelven írta meg, és utólag fordították angolra. Ngũgĩ wa Thiong'o tudatosan döntött úgy annak idején, hogy nem angol nyelven fog alkotni, és azóta is következetesen ragaszkodik ehhez a döntéséhez. Éppen elég baj, hogy a volt gyarmatosítónak a nyelvén készült fordítás szükséges ahhoz, hogy a gyarmatosítás szörnyű örökségéről szóló műve ismertté váljon akár saját soknyelvű hazájában is, nemhogy a nemzetközi színtéren. 

A fentiekkel részben már a magyar fordítás hiányát is megindokoltam. Nem csekély bátorságra lenne szüksége annak a kiadónak, amely egy ennyire radikális szöveget akarna megjelentetni ma Magyarországon. Ráadásul nincs mit tagadni azon, hogy sajnos az afrikai regények általában sem túl kelendőek nálunk. A másik regénye sem hiszem, hogy olyan nagyon fogyott volna annak idején, amikor megjelent a fordítás. Esetleg ha a szerző megkapná a Nobelt, változna a helyzet.*

Ettől azonban még más nyelvekre fordíthatnák a regényt, mégsem teszik. És itt jön az értékelésem kellemetlenebbik része. Ahogy az elején írtam, Chinua Achebe életművével szokás összevetni Ngũgĩ wa Thiong'o műveit, Achebét pedig még nem olvastam – de látatlanban is tehetségesebb írónak és jobb stilisztának merem tartani a Matigari szerzőjénél. Elnézést kérek mindenkitől a vakmerőségemért. Esküszöm, igyekezni fogok pótolni a hiányosságaimat, hogy ne kelljen a levegőbe beszélnem. De bizony az van, hogy Ngũgĩ egyáltalán nem jó író. Nyilván sok minden azért nem jön át, mert nem tudok kikuju nyelven. Nyilván vannak olyan jellegzetes kelet-afrikai vonásai ennek a fajta történetmondásnak – az előszó utal rájuk –, amelyeket én európaiként legfeljebb halványan érzékelni tudok, értékelni nem. Ez nem a szerző hibája. Az viszont már az, hogy a szereplők papírfigurák, a párbeszédeik pedig csak nyomokban tartalmaznak életszerűséget. Megrendítő sorsokról szól a történet, drámai fordulatokkal, a háttérben egy alattomos és gonosz hatalmi rendszerrel – és egyszerűen semmi hatással nem volt rám. Untam. Még akkor is, amikor a szereplők olyan tapasztalatokról beszéltek, amelyeket én is átéltem. Egyszerűen nem hittem el nekik, hogy a sorstársaim. Pedig ennek a műnek még egy határozottan karneváli jellegű fejezete is van, ügyes írói ötletekkel tele. Karnevált pedig énnekem mindenkor, minden körülmények között. el lehet adni. Csak itt nem. Mert itt az a szakasz sem él. 

Ráadásul tegyük hozzá: a politikai szatíra, főleg az ilyen radikális fajta nem feltétlenül olyan irodalmi műbe való, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy ő a társadalmat ábrázolja. Egyes visszásságokat igen, arra való, de egy ennyire összetett rendszert? És korántsem pusztán az a hiba, hogy konkrétan Ngũgĩnak nagyon csúnya tárgyi tévedései vannak.** Ezeket ki lehetne igazítani, a mű attól még nem lenne hiteles. Nem a szerző/elbeszélő politikai nézetei miatt. 

Ha egy kicsit mélyebbre megyünk, nyilvánvalóvá és nagyon zavaróvá válik, hogy a szereplőknek vannak ugyan némely egyéni vonásaik, általánosságban mégis puszta sablonok. Értem én, hogy allegóriák és általános érvényűek, de ezt a célt nem sablonokkal kellett volna megpróbálni elérni. Nem tekintheti magát valóságábrázolónak egy mű, ha annak a szereplői vagy jók, vagy rosszak, és képtelenek ettől eltérően viselkedni még akkor is, ha a cselekmény logikája azt hozná magával. A környezetükben tartózkodó statisztákról is rendszeresen kiderül, hogy automatikusan az ő elveikhez vagy elvtelenségükhöz csatlakoznak. Pontosan ettől válnak a párbeszédeik is az élettelenségig elvonttá. Ha pedig bármelyik szereplőt erőszak éri, még sajnálat is csak annak jár, aki a jó oldalhoz tartozik. A többi figurában az emberség szikrája se csillan meg, és ezért a szenvedésük legfeljebb keserű gúnyt és lenézést kap a többiek (vagy éppen az elbeszélő) részéről.*** Ezt, kérem, nem társadalomábrázolásnak hívják. Tudom, hogy borzasztó nehéz az általánosíthatóságot összeegyeztetni a valószerűséggel és a szatirikussággal, abszolút megértem a problémát, de ez nem változtat az esztétikai érzékemen.

Igen, fontos könyv. Annyira, hogy az előszó szerint olyan felfordulást okozott a hazájában, amilyenre bármelyik író büszke lehetne, és egy darabig be is volt tiltva. Igen, megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. Nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt választottam Kenyához. Nem pontozom le túlságosan. De hitelesnek akkor sem tekintem, ha tudom a szerző életrajzából, hogy a regényben leírtak egy részét ő is átélte. Nem tekintem hitelesnek a regényt, azért, mert a szerző nem tudta hitelesként megírni. Szomorú. Ha érvényes (és általánosítható) képet akarsz kapni egy diktatúrába sodródó afrikai országról, akkor inkább ezt válaszd. 

* Ennek ellentmond, hogy a szomszédos Tanzánia egyik szerzője megkapta, és neki is csak egy műve olvasható azóta magyarul. 

** Ha hétköznapi afrikai állampolgárról lenne szó (a nyolcvanas években, amikor a regény megjelent), akkor még érthetőek is volnának a tévedések. De egy író nézzen már utána, hogy Kína vagy Észak-Korea nem az emberbaráti intézményeiről híres. Arról nem beszélve, hogy Lenint példaként állítani egy kezdő diktátor elé, ha az utóbbit tisztességre akarjuk tanítani, finoman szólva kontraproduktív. 

*** SPOILER A mélypont: a nagy ellenfél házát felgyújtják, és a nagy ellenfél (saját fajtájának elvtelen elárulója) azon kesereg, hogy ha a felesége és a gyerekei hazatérnek az amerikai nyaralásból, nem lesz hol lakniuk. A háttérből meg szinte hallani a közönség fujolását, hogy micsoda felháborító gaztett Amerikában nyaraltatni a családot. Egy hét belföldi SZOT-üdülést neki, az a maximum, az is csak akkor, ha a kötelező jótékonykodást előtte lerótták. Az, hogy itt valakiknek az otthona szűnt meg (még ha a családfő valóban alantas eszközökkel juott is a házhoz), fel nem merül. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

A kép forrása: The Star.

Pontszám: 10/7