Amikor életre kel a törikönyv. De tényleg. És még stílusa is van. 

Ráadásul véletlenül éppen Hamvas Béla születésnapján írom róla ezt az értékelést. Az ő életműve (A száz könyv) nélkül biztosan nem vettem volna meg ezt a könyvet az antikváriumban. Posztumusz köszönöm, egyébként meg lassan anyagi csődbe visz, de ezt legfeljebb majd a túlvilágon róhatom fel neki. 

Elég sok hadtörténetet olvasok az utóbbi időben. Klasszikus hadjáratleírásokat is (Caesart untam, Xenophón sokkal jobban érdekelt), modern elemzéseket is (de Keegannál jobb úgy sincs). Idézetek alapján úgy tűnt, Thuküdidészt nemcsak Hamvas ajánlása alapján kell beszereznem, hanem még az ízlésemnek is meg fog felelni. Nem is tévedtem. Thuküdidész attól jó, hogy a figurái élnek. Nem papírból vannak, sem pedig márványból, de még csak nem is puszta hadvezetői szellemből. Akár parancsnokok, akár kiskatonák, ők éhesek, fáradtak, szoronganak, lelkesednek, még pisilnek is (illetve azt pont nem, arról tesz a vesebetegség), frászt kapnak egy holdfogyatkozástól, de azért nem bírnak otthon megmaradni a fenekükön, és adott esetben a saját jól felfogott érdekeik ellen cselekszenek pusztán azért, mert nehogy már a másiknak legyen igaza. Hát nem sokat változott az emberiség pár ezer év alatt.

Ismerem a természeteteket, hogy mindig a legkellemesebbet akarjátok hallani, de aztán, ha ennek nem felel meg az eredmény, vádaskodni kezdtek (...)

Mi a fene. Tízéves koromban, mikor a görög mitológiáért rajongtam, nagyon szerettem volna athéniak között élni, azt' most nem összejött így vénségemre? 

Ráadásul Thuküdidész tényleg képes elfogulatlanul ítélni: láthatóan az athéniakhoz húz, lévén ő maga is athéni, de készséggel elismeri az ellenfél erényeit is, meg a saját honfitársai hülyeségeit is. Meg a bűneit is. Mert piszkos nagy hülyeségeket és még nagyobb bűnöket követtek el az athéniak a peloponnészoszi háborúk idején. Komolyan: még sose láttam őket ennyire esendőnek, veszekedősnek, nagyravágyónak, összeférhetetlennek. Mégis összehozzák a demokráciát, sőt, éppen ezekből a tulajdonságokból kiindulva hozzák össze. Tetszik is, hogy milyen büszkék rá, és mennyire igyekeznek vigyázni rá, mint olyan teremtményre, ami tartalmazza a legtisztábbat mindenből, amit magukról elmondhatnak. 

Később is gyakran tartottak népgyűlést, ahol egyéb állami ügyekben döntöttek. S ekkor bizonyították be az athéniak először – legalábbis az én életemben –, hogy jól tudják kormányozni államukat, s megtalálták a józan középutat a kevesek és a tömeg uralma között, s elsősorban ez segítette a szomorú helyzetbe került várost a felemelkedésben.

Különösen izgalmasnak találtam a szicíliai hadjáratot. Na, azt tényleg lélegzet-visszafojtva olvastam. Hátborzongató érzés volt úgy látni mindezt, hogy közben a szomszédos országban hasonló szörnyűségek játszódnak le. Mert Thuküdidész ráadásul nemcsak a hadszíntér borzalmait hangsúlyozza, hanem azt sem felejti el, hogy egy háború a hátország életét is felforgatja, akkor is, ha ott éppen nem fosztogatnak. Minden katonának családja van, akik nem akarják elengedni, akik mindennap aggódva gondolnak rá, akik félve várják vissza, akiknek az élete kettétörik, ha nem látják őt többet. És abból bizony az lesz, hogy felborul a törvényes rend. 

Áldás nekünk, hogy pont egy olyan ember élte túl a háborút is, meg a járványt is, aki írni is tudott. A hatáshoz természetesen Muraközy Gyula fordítása is hozzájárul; élete egyik fő műve lehetett. Majd egyszer nyugdíjas koromban talán megtanulok ógörögül. 

Hogy akkor miért haladtam vele olyan iszonyat lassan? Eleinte azért, mert minden alkalommal külön rá kellett beszélnem magam, hogy folytassam az olvasást. Körülbelül másfél hónapja jöttem rá, hogy gyorsolvasás is van a világon. Biztosan az én hiányosságom ugyanis, de sajnos kevés olyan ókori szerző van, akinél ne tapasztalnám ezt: ott van húsz-harminc oldalnyi dögunalom, aztán négy-öt oldalnyi csoda, aztán megint jön tizenöt-húsz oldalnyi dögunalom. Nem mintha nem tudnám elképzelni, hogy létezik ember, aki azokat a szakaszokat is rendkívül érdekesnek találja, csak hát én nem vagyok hajlandó lexikonnal olvasni, bocsásson meg a világ, mikor ilyenek folynak oldalakon át: 

S elsősorban a thébai Ptoiodórosz javaslatára a következő tervet dolgozták ki. Sziphait néhány ember majd a kezükre játssza (ez a Sziphai a Theszprótia területén a Kriszai-öböl mellett fekszik), az Orkhomenosz mellett levő, régen minüaszinak, most pedig boiótiainak nevezett Khairóneiát pedig más, Orkhomenoszból való emberek fogják birtokukba juttatni. 

Ezért is merészelek levonni két pontot. A mű tízpontos, az élmény maximum hat. Ugyanakkor eszembe nem jutna válogatást keresni egyik ilyen életműből sem, kivéve, ha nincs más. Énhelyettem ne mondja meg senki, hogy mely részek kellenek nekem és melyek nem. Inkább húzom az olvasást hónapokig. Mert először is az ismeretlen nevekkel teli tömény oldalak kiválóan alkalmasak arra, hogy bármikor alvásba menekítsék szegény tudatomat, másodszor rendszerint pont az ilyen részek közepén szokott szerepelni négy-öt sor arról, hogyan kell hajókat védő sáncot verni a tengerfenékbe; ami meg regényíráshoz kiváló anyag. 

Úgyhogy akit nem riasztottam el, az vegye le nyugodtan az antikvárium polcáról Thuküdidészt, és tanítsa be az agyának, hogyan kell x oldalon keresztül takarék üzemmódban olvasni azért, hogy adott jelre hirtelen felébredjen, és figyelni kezdjen. Egyébként pedig jelzem, hogy Alkibiadészról regény is szól, és azt Vera Mutafcsieva írta, aki történészprofesszor létére legalább olyan jól tud írni, mint Thuküdidész. 

Hamvasnak megint igaza volt. (Azért nem mindig.) 

Pontszám: 10/8