Újraolvasás vége. 

Kamaszkorom kedvenc Karl May-regénye volt. (Majdnem) minden benne van, amitől May jó* – és bizony benne van az is, amitől May idejétmúlt. Jól sejtettem, hogy meg fogom tőle kapni a régi élményeket; de kaptam hozzá felnőttként is jó sok megfigyelni valót. 

Tizenegy éves koromtól kezdve masszív Karl May-rajongó voltam. A húgom nagyjából egy évvel később követte a példámat. Kevés dologban értettünk egyet kamaszként (és akkor még finom voltam), de Winnetou és Old Shatterhand kalandjainak megbecsülésében abszolúte. Sorra olvastuk a könyveket, közösen néztük a filmeket (ráadásul akkoriban lett videónk), örökölt Winnetou-példányunk salátává olvasott és teljesen szétesett első lapjait írógép segítségével pótoltuk házilag. Teljesen mindegy, mi történt később az olvasói ízlésemmel, és mi történik vele a jövőben: ezek az emlékek örökre megmaradnak. Mint ahogy megmarad az a temérdek fanfiction is, amit ebben az időben úgy rakosgattam hozzá a Karl May-i világhoz, hogy még azt se tudtam, hogy ezeket fanfictionnek hívják.** Szóval tulajdonképpen már abban az időben is keltett bennem némi hiányérzetet az olvasás, ezeket a hézagokat pedig boldogan pótoltam magamban esténként elalvás előtt. 

Amikor tavaly nyár végén kitört a botrány a virtuális térben arról, hogy „be akarják tiltani” hazájában a Winnetout (egyébként nem, nem akarták), hasonló dolgok jártak a fejemben. Ki mondja, hogy nem találhat az ember hibát abban, amiért rajong? Ki mondja, hogy ha hibát talált benne, nem számít rajongónak többé? Csak egy példa, más területről: Néhány éve egy beszélgetésben kijelentettem, hogy az Arábiai Lawrence az egyik kedvenc filmem (itt írtam róla hosszasan, dicsérően), viszont zavar, hogy a szöveges szerepek között elvétve akadt olyan, amit ténylegesen arab színésszel játszattak volna el. Mire az egyik beszélgetőtársam felháborodott, hogy én rossz filmnek tartok egy ekkora klasszikust. Mondom, mit nem tudsz értelmezni azon a kifejezésen, hogy „egyik kedvenc filmem”? És nem fogadta el a reakciómat. Ennyire nehéz egyes embereknek elkülöníteni a kritikát a bántástól.

A Medveölő fiát sem pusztán azért nagy élmény olvasni felnőttként, mert visszajön a kamaszkori nyarak emléke. Távolról sem. Mert valljam csak be szépen, hogy a héten olvasás közben elfelejtettem, hogy le kellene szállni a vonatról, és Budapest tömegközlekedésében is majdnem benne ragadtam. Pedig még szép, hogy emlékeztem rá, hogy úgyis kiszabadítják az illetőt, na de ilyen kicsiségekkel rendes olvasó nem foglalkozik. (A regény egyes passzusait máig kívülről tudom. Azért a vége felé egy kicsit kevesebb kiszabadítási akciót is elviseltem volna.) Azokon a vicces részeken, amikben a szereplők saját magukat vagy a legjobb barátaikat nevetik ki, most is vigyorogtam. A Yellowstone Park természeti csodáinak leírásától pedig változatlanul el vagyok ájulva. 

A túlsó parton, a folyó és a hegy között egy hatemeletes szökőkút állt, melynek legalsó terasza volt a legszélesebb, míg többi terasza egyre jobban összeszűkült. Minden emelet vagy terasz egy-egy vízmedence volt. A víz a legfelső, toronyszerű emeletről hófehéren szökött a magasba, aztán a szivárvány minden színében csillogva csurgott alá, emeletről emeletre. (...)

A vízpiramis szomszédságában egy másik képződmény ragadta meg a néző figyelmét. Míg az előbbi kristálytisztán és hófehéren szökött a magasba, majd gyönyörű színekben hullott vissza, az utóbbit visszataszítóan mocskos fekete és sötétbarna szutyok borította. (...)

A kőből rakott gyűrű egy lyukat vett körül, melynek sötéten tátongó torka nem ígért semmi jót. Aki bele mert nézni, láthatta, hogy a nyílás néhány méternyi mélységben egészen összeszűkül, aztán még mélyebben megint kitágul. Pontosan olyan volt, mintha két tölcsér szűk csövét illesztenek egymásba.

(...) A két természeti csoda nem volt független egymástól. Valami titokzatos kapcsolat állt fenn köztük. Valahányszor a tündéri pagodában magasra szökött a víz, a kráter sötét mélyéből forró, füstölgő iszap emelkedett fel; s amikor a vízsugár esővé porladva aláhullt, akkor az iszap fortyogó felszíne is visszasüppedt a kráter mélyébe.

Ez még annál is izgalmasabb, mint gyerekkoromban, mert most már, elemzőként nézve, nemcsak gyönyörködni tudok benne, hanem az is eszembe jut, hányféle átvitt jelentés tulajdonítható ezeknek a tájelemeknek. Az elbeszélő és a szereplők is angyalok és ördögök művét, jót és gonoszt, tisztát és tisztátalant egyaránt emlegetnek velük kapcsolatban. Abból pedig, hogy a kettő egymás nélkül nem létezik, sőt, a működésük láthatatlanul össze van kötve, nem nehéz elvont következtetéseket levonni. A Yellowstone Park világát látható gonddal dolgozta ki May, pontosan annyi ismeretterjesztést nyújtva, amennyit a korabeli olvasó elvárt.*** Mindez természetesen a cselekményhez illeszkedik: az információkra szükség van ahhoz, hogy megérthessük, mi történik a szereplőkkel, semmi nem öncélú. 

Ami viszont magukat a szereplőket illeti, felnőttként már elég sajátos viszonyt alakítottam ki velük. Gyerekként természetesen Old Shatterhand volt a menő, részemről még Winnetounál is menőbb (bocs). Mert mindenhez ért, mert földrajzos és néprajzos és nyelvész és sportember, és ismeri az összes növényt és állatot, tud az összes indián nyelven, és persze puszta kézzel bárkit elintéz, és kizárólag a kéz- és lábujjaira támaszkodva tud nyom nélkül osonni,**** aztán a gejzírben megfőzi a halat, miközben még a keze se lesz piszkos, hiszen ő úgy egészében rendszeresen tisztálkodik. (Teszem fel legalábbis, mivel minden szereplése úgy kezdődik, hogy nem hiszik el róla, hogy tapasztalt vadnyugati hős, mert az nem lehet ilyen frissen mosva-vasalva. Amúgy egyszer nem látjuk mosodába menni, de az mindegy. Szuperhős, tehát elhisszük neki.) Ja, és mindehhez megfelelően szerény, jóindulatú, türelmes, és kizárólag akkor öl, ha tényleg muszáj.

Nagyon-nagyon menő volt ez kiskamasz koromban – de bizony azt kell mondanom, hogy ma már nem az. Winnetou inkább az volna, ha nem halványulna el egészen sápadtarcú testvére mellett ebben a regényben. De neki sajnos leginkább annyi a szerepe, hogy mindig ugyanazt gondolja, amit Old Shatterhand, csak nem mondja ki, mert egyfelől úgy indiánabb, másfelől a testvére úgyis beszél helyette is folyamatosan. 

Egész más a mellékszereplők hatása. Martin, Vokádé, bármelyik indián főnök vagy maga a Medveölő elnagyolt figurák, egy-két vonással odavetve. Na de a Hosszú Davy, a Köpcös Jemmy vagy a Bicegő Frank! Az igen! Azok majdnem annyit tudnak, mint egy Rejtő-hős. Nem véletlenül, hanem mert ők voltak a minta, May pedig Rejtő egyik példaképe. 

És most következik – ahogy az angol mondja: last, but not least – Davy ruházatának másik dísze és nevezetessége, az esőköpeny. Igazi amerikai gumikabát, abból a fajtából, mely diadalmasan dacol minden időjárással, csak éppen az esős idővel nem: mert ha megázik, az összezsugorodás terén határtalan képességekről tesz tanúságot – széltének és hosszának akár a felét is végérvényesen elveszíti. Davy esőkabátja valamikor a térdét verte, ám azóta afféle huszármentévé alakult át, s csak a derekáig ért. Nem is volt érdemes belebújni. Davy zsinegen a nyakába akasztva viselte, így aztán festői módon a válláról fityegett alá. (...) Életkorát szinte lehetetlen volt kitalálni. Sovány arcán számtalan kis ránc bujkált, mégis fiatalos volt. Ezekből a ráncokból mintha ezer pajkos ördög kandikált volna elő, mindig tréfára, mókára készen. Szívós egészségre valló, napcserzette arcát minden reggel simára borotválta, a legrosszabb időben, a legmostohább körülmények közt is, ami törhetetlen bátorságát tanúsította, s mintha ezt hirdette volna: „Ha esik, ha süvít a szél, ha ezer tomahawk potyog is az égből, arcom akkor sem ápolatlan.”

(...)

Ezek után legfőbb ideje, hogy a másik vadászról, a kis köpcösről is beszéljünk. Az első, ami feltűnt rajta, hogy ebben a rekkenő hőségben – bundát viselt. Persze olyan bundát, melynek fénykora a távoli múltba veszett. Erősen kopaszodó bunda volt, alig akadt rajta imitt-amott egy kis szőrcsomó, akárcsak egy-egy kis oázis a végtelen sivatagban. Forrón sütött a nap, de nem bírta lecsalni a bundát lovasunk válláról. Ez annál furcsább volt, mert a bundát igazán nyárias tökfedő egészítette ki. A kis köpcös széles karimájú szalmakalapot viselt, abból a fajtából, amit panama kalapnak neveztek. Akkora volt, hogy feje szinte eltűnt benne, pedig jól hátratolta a tarkójába, s karimáját elöl egészen felhajtotta. Így aztán az arca láthatóvá vált.

Időzzünk el egy kicsit ezen a pirospozsgás, pufók, teljesen szőrtelen arcon. Hódító arc volt, de csak abban az értelemben, hogy nem engedett mást érvényesülni - hősünk pici-pisze orra elsüllyedt benne, és apró, csillogó fekete szeme sem járt jobban. 

(...) 

Jóval idősebb társa is érdekes jelenség volt, csupasz képű, de barázdált homlokú, sovány, szinte vézna kis ember. Indián sarut viselt, bőrnadrágot, de hozzá csillogó rézgombokkal és vállpántokkal díszített, sötétkék színű, térdig érő szárnyas kabátot. (...) Nem is ez volt rajta a csodálatos, hanem a kalapja. Fején pazar női kalap díszelgett, melyen jókora, sárgára festett és aligha valódi strucctoll lengedezett. Ez az előkelő és valaha bizonyára drága divatremek sok évvel azelőtt egy gazdag hölgy ruhatárának dísze lehetett, valahol a keleti partvidék egy városában, de a sors szeszélyéből valahogy ide került, ide, Vadnyugatra. Mivel rendkívül széles karimája nap és eső ellen kitűnő védelmet nyújtott, jelenlegi tulajdonosa habozás nélkül megvásárolta egy vándorárustól, akinél meglátta. 

Egyik groteszk figura a másik után, egymáshoz még véletlenül sem illő elemekből összerakva. Egyikükből sem nézi ki az ember a keménységet; és természetesen pontosan ebből a hiányból tudható, hogy baj esetén mind nagyszerűen megállja a helyét. Elszakadtak a hazájuktól, átléptek egy egészen más világba, amelyben éppen hibrid voltuk miatt mozoghatnak igazán otthonosan. Egyedül Köpcös Jemmy mesél korábbi otthonához fűződő kellemes emlékekről; de ő sem térne oda vissza, sem a társai. Már csak azért sem, mert amerikai létük a feltétele annak is, hogy egyáltalán találkozhassanak egymással, és össze is barátkozhassanak. Márpedig ebben a regényben (és Maynál általában) a férfiak közötti barátságnál értékesebb dolgot nehezen lehetne találni.

Szóval kár minden percért, amit nem ezekkel a mellékszereplőkkel tölt az elbeszélő, és különösen kár azért, hogy a regény vége felé olyan hálátlan szerepet juttat nekik. Persze, mert a főszereplők mellett árnyékban kell(ene) maradniuk, ezért jellemüknek élesen ellentmondó cselekedeteket is végrehajtanak. Vesszen a logika, ha Old Shatterhand rátermettségét kell bizonyítani. Ahogy mondtam: kár. 

Kár az is, hogy ugyanilyen érdekes mellékszereplőket May kizárólag európai származású személyekből tud és akar csinálni. Hogy rasszista-e A Medveölő fia? Ó, de mennyire. Az egyetlen fekete szereplő komikusan gyáva, dicsekvő és féleszű, egyetlen értékét gazdájához (!) való töretlen hűsége jelenti. Állat módjára viselkedik, amikor támad, és úgy is dicsérik meg utóbb, mint egy ügyes kutyát. Ami talán kevésbé feltűnő, még egy felnőttnek is: hogy Amerika őslakosai is alsóbbrendűek. Igen, tudom, Winnetou nem. De figyeld csak meg, ha legközelebb újraolvasod: akár sosón, akár upszaróka, akár sziú valaki, nagyon hamar kiderül róla, hogy ha bátor, erős, rátermett harcos is, mindeközben babonás, korlátolt, könnyen becsapható, és semmiképp sem egyenrangú ellenfél vagy szövetséges. Továbbá a gonoszokat arról lehet felismerni, hogy nem csodálják néma odaadással Old Shatterhand viselkedését. Összességében pedig senki, de senki, aki nem európai származék, nem tud tökéletesen megtanulni angolul. Akármilyen a bőrszíne: ha nem fehér, akkor kizárólag egyes szám harmadik személyben tud beszélni saját magáról is. „Én”-je nem létezik. Ami pedig Winnetout illeti: érdemes elgondolkodni azon, hogy a „nemes vadember”, aki szó szerint egy a természettel, és akit minden körülmények között tisztelni kell, mennyire emberi. Vagy inkább mennyire nem az. 

Rosszul esik, ha így beszélek? Úgy érzed, bántom a gyerekkori emlékeidet? Azt gondolod, elvettem tőled valamit? Úgy gondolod, kisebb az én élményem a tiednél, mert nem elég nekem, ha belemerülök a kalandok sodrába, hanem még többet is látok bennük? 

Amit látok, nem tudom nem látni, hiszen ha egyszer megtanultam az irodalomértelmezés módszertanát, nélküle többé nem tudok olvasni. De az élményem ezzel semmiképp nem kisebb, sőt. A gyerekkori emlékeket pedig senki nem veheti el tőled, ahogyan tőlem sem. Csak azt ne hidd, hogy ami régi, az feltétlenül ártatlan, attól, mert neked kellemes emlékeid fűződnek hozzá. Csak azt ne hidd, hogy ahhoz csakis ragaszkodni szabad. Vagy azt, hogy csak mert a fenti felfogás Karl May korának része volt, azzal már le is tudtuk a hatását, és nem kell foglalkozni vele.

Természetesen nem érdemes rajta számon kérni a mai fogalmainkat, de azt sem érdemes elfelejteni, hogy bizony hatott és hat az a mi gondolkodásunkra is, éppen azért kell tudatossá tenni, hogy hogyan csinálja. Nem bántjuk, hanem megtiszteljük, ha nem megközelíthetetlen szoborként helyezzük piedesztálra, hanem a mindennapok részeként foglalkozunk vele. Ha pedig egy másik olvasó sértőnek tekinti ezt az életművet, és nem akarja olvasni többé, ahhoz is joga van, azt is tudomásul kell venni. Attól a mi élményünk nem kisebb. (Még egyszer: nem tiltotta be senki. Az internet korában nehezen is tudná.) Aki nem hiszi, hogy egy másik olvasó fog May helyett mást találni, ami szintén élvezetes, sőt még értékes is, de nem sértő – az olvasson a komfortzónáján kívül is egy kicsit. Kortársat is, számára eddig ismeretlen klasszikusokat is. 

Egyébként pedig soha ne feledjük, mi, magyar olvasók, hogy ha a kilencvenes évek előtt olvastunk Karl Mayt, akkor – nem Karl Mayt olvastunk. Hanem Szinnai Tivadart.

Ő volt az, aki a Kádár-rendszer ifjúságának számára nemcsak lefordította, hanem jócskán le is rövidítette, át is dolgozta May regényeit. A teljes szövegek magyar fordításai jóval a háború előtt készültek el, majd a kilencvenes évektől nyomták őket újra. Akkorra már jórészt olvashatatlanokká váltak, és nemcsak az igen durva sajtó- és egyéb hibáik miatt. Hanem mert kiderült belőlük, hogy May regényei az unalmasságig repetitívek, folyton ugyanazokat a kalandokat ismételgetik, főszereplői még szuperhősnek is túlságosan tökéletesek, ellenfeleik túlságosan tökéletlenek, továbbá a jószívű, bátor és a regény végén jutalomban részesülő szereplők 95%-a német származású. Nem csoda, ha a magyar olvasóközönség továbbra is inkább a Szinnait kéri vissza. A kiadók is újra meg újra visszatérnek hozzá. Így aztán ne csodálkozzon senki, ha nagyon sok mindent nem is vehet észre Karl May világából, ami az író hazájában ma már egyértelmű.

Egyébként pedig csak szólok, hogy az átdolgozás miatt sajnos May vallásossága is kimaradt a gyerekkorotokból, hiszen a Kádár-rendszer ifjúságát attól is „óvni” kellett ám. Milyen érdekes, és mennyit elmond a rendszer képmutatásáról, hogy a rasszizmustól viszont nem kellett senkit óvni. 

Olvasnék újra más Karl Mayt is? Akarom mondani Szinnait. Hogyne. Az Ezüst-tó kincse lesz a következő újraolvasásom. Izgalmasnak tartom ma is? Nagyon is. Van az írói világa ellen kifogásom? Mint égen a csillag. Sajnálom, hogy a népszerűsége megcsappant? Ajánlanám mai kamaszoknak? Egyáltalán nem feltétlenül. Ugyanakkor eszembe jut, hogy igazából már „az én időmben” sem volt divat Mayt olvasni, mégis megtalálta, aki akarta. Aki pedig nem akarja, annak számára hála Istennek sok-sok nagyszerű ifjúsági alkotás létezik még az ő művein kívül. 

Ha pedig valakinek a fentiekkel nem vettem el a kedvét, sőt, esetleg még meg is hoztam, annak megmutatom az egyik kedvenc részemet a regényből, amellyel semmiféle film nem vetekedhet: 

A völgy, ahol álltak, egy fennsíkon terült el, mely hirtelen szakadékban végződött. A majdnem teljesen függőleges sziklafal több száz lábnyi mélységig ért le. Ott egy másik völgy következett, melynek közepén a Pokoltorok-folyó sötét vonalát lehetett látni. A folyó túlsó oldalán, éppen velük szemben hétméternyi átmérőjű, hatalmas vízoszlop emelkedett legalább ötvenlábnyira. Ebben a magasságban a víz egy gömböt vagy labdát alkotott, mely olyan volt, mint egy szokatlanul nagy toronygomb.

A vízlabdából vízkarok vagy vízsugarak nyúltak ki a szélrózsa minden irányába. A víz forró lehetett, mert az ernyőszerűen szétágazó csodálatos szökőkút félig áttetsző párákba, vízfátylakba burkolózott.

Éppen e bámulatos természeti tünemény mögött a hegyfal visszahúzódott, és szirtkatlant alkotott, melynek hátsó falán most éppen a lemenő nap korongja nyugodott. Sugarai átvilágítottak a magas szökőkúton, melynek fényei mesés színpompában tündököltek. Ez valóban vízből készült tűzijáték volt! Ha valaki más irányból nézte volna, nem onnan, ahol Winnetou állt, hullámzó szivárványszalagokat látott volna a levegőben.

* Egyedül Droll nénit hiányolom. 

** Aki ma beléjük tekint, nemcsak ujjgyakorlatokat láthat, hanem azt is könnyen megtudhatja, mi okozott számomra Karl May regényeiben hiányérzetet. Eltaláltátok: a női főszereplő nemléte. Pótoltam. Maximálisan. 

*** És amennyi a mainak már sok. Nekem speciel ez élvezetet nyújtott, de pontosan tudom, hogy már akkor is csodabogárnak számítottam vele. A Jókai-rajongásommal szintúgy. Mellesleg megjegyezve: May nyilván utánanézett elég sok mindennek, de még több mindenben téved, és gyakran lehet rajtakapni azon, hogy amire nem talál adatot, azt kitalálja ő. Tény viszont, hogy az utóbbit igen kreatívan és ügyesen csinálja, szóval kit érdekel.

**** Erről pár éve nemreprezentatív kutatást végeztem ismerőseim körében, hogy hányan hitték el, és hányan próbálták ki. Elég sokan jelentkeztek. Sikerrel senki nem járt, de belenyugodtunk, hogy nyilván nem vagyunk olyan erősek, mint ő. 

Pontszám: 10/9