Persze, hogy a Cápa-dalt ismertem belőle először, mégpedig Márkus László zseniális előadásában. Még bakeliten is megvan itthon.* Napok óta dallamtapadásom van tőle. Számomra ez a sláger az egész darab sűrítménye: muszáj rajta mosolyogni, sőt, pillanatokra még szurkol is az ember Bicska Maxinak, de közben mindvégig tudatában kell lennie annak, hogy nyomorúságos és bűnös világgal szembesül, amelyikkel semmilyen módon nem lehet és nem szabad azonosulnia.

(Nemcsak a darabról fogok írni lentebb, hanem a szolnoki Szigligeti Színház jelenleg műsoron levő előadásáról is, amelyet Eszenyi Enikő rendezett, és tegnapelőtt láttam.)

A vonzás és a taszítás kettőssége az egész darabban fennmarad. Egy pillanatra se lehet elfelejteni, hogy a szereplők között senki nincs, aki maradéktalanul rokonszenves lenne. Értéknek talán csak a szerelem és a barátság számíthatna, de mindkettőben folyamatosan és magától értetődő módon jelen van az árulás. Egyébként leginkább az undor fojtogatja az embert, ahogy végignézi, hogyan használ ki mindenki mindenkit, és hogyan úszhat meg mindent a korrupció és/vagy a magas pozícióban levő ifjúkori barát segítségével a legnagyobb bűnöző is. Aki abszolút erkölcs nélküli antihős, de azért a néző elgondolkodik, mit tenne, ha a helyében volna.

Úgy általában ez a darab arra való, hogy gondolkodjanak rajta. Brecht már ebben a viszonylag korai drámájában is azt az elvet követi, amelynek alapján később iskolát teremtett: szándékosan távolítja a nézőt a színpadon zajló eseményekről, nehogy úgy érezze, hogy neki itt semmi más dolga nincs, mint bámészkodni. Nagyon is van dolga, ha másfajta világban akar élni, mint amit a színpadon lát. Természetesen közben azok a megjegyzések is a helyükön vannak, amelyek a színpadi eseményeket közelítik a nézőhöz, csak nem úgy, ahogy ő szeretné – hanem gondoskodva arról, hogy a néző érezze: saját magába is kell néznie, és felfognia, hogy nem is feltétlenül áll olyan távol azoktól az ellenszenves figuráktól, akiknek a kalandjait látja.

Amiben eltér a darab a kései Brechtektől, mint amilyen például a Kurázsi mama, az például a jól látható cselekményvezetés, azaz az epikusság. A Koldusopera története nem áll össze igazán, a szereplők élettörténetéről alig tudunk meg valamit, pedig lépten-nyomon monologizálnak (értsd: dalra fakadnak), de ezek a dalok adott esetben még ellentmondásban is lehetnek az eseményekkel. Aki nem szereti a musicalt, annak valószínűleg nem fog tetszeni – hacsak nem jön be neki a műfaj paródiája, mert hogy ez az is.

Kontraszthatások, pergő és csattanókkal teli párbeszédek, obszcén célzások tömege kelt komikus hatást, ha van kedve nevetni rajta az embernek, ha nincs. (Nekem inkább csak vigyorogni volt, de az nem csökkenti a komikum értékét.) Vidámság és kegyetlenség kéz a kézben jár, ahogyan a karneválban szokás, és átváltozások, alantas vágyak, ostobaságból eredő fordulatok követik egymást gyors egymásutánban. Ízlés és gyomor dolga, hogy mennyit bír el belőle az ember. Nagyon hasonlít ez a világ a villoni balladákéhoz; azért is fordul elő olyan sok ballada a darabban. Mármint a középkori értelemben vett, versformaként létező ballada, ami nem keverendő össze az Arany Jánostól ismert műfajjal. Ez a ballada táncdalnak készült a maga korában, ennek megfelelően pedig a húszas években is tánczenét komponált hozzá a szerzőtárs, Kurt Weill. De a komikus hagyományból való a végkifejlet képtelensége is, azért teszik hozzá a szereplők, hogy „azt mi csak szeretnénk, hogy a világ így működjön, egyébként egyáltalán nem így működik”.

Fotó: © Nagy Balázs

Látható, hogy nem könnyű darab ez. Nekem pedig még kevésbé van könnyű dolgom, mert tegnap este láttam is a darabot Szolnokon, Eszenyi Enikő rendezésében. Nagyon kíváncsi voltam, mit kezdenek az általam jól ismert színészek a Koldusoperával – és egyáltalán nem vagyok az eredménnyel maradéktalanul elégedett. Először is szerintem nem lett volna szabad pont egy olyan Brecht-darabot műsorra tűzni, amelyikben rengeteget énekelnek, miközben a társulatban azért nem mindenki tud énekelni. Játszani tudnak, azzal nincs gond, de itt nemcsak azt kell. A darab összetettségéből meglehetős keveset kaptam. A komikum nagyon is átjött, szinte tobzódtak benne a színészek, és ez rendben is van. A keserűségből azonban annál kevesebb jött át. Abból, hogy ezek az emberek nem jókedvükből élnek így, és nyomorúságos a sorsuk, alig látunk valamit. Amikor erről szólalnának meg, valahogy minden mondat túl halkan, alig érthetően hangzik el. (Pl. az, hogy a koldus csak a más nyomorával koldulhat, feltétlenül szerepet kell játszania, mert a saját baja senkit nem érdekel. Vagy a végén az, hogy a megmentő csak a színpadon létezik, az életben gyakorlatilag soha nem jön el.) Kivéve a két finálét. Azok a kórusok tényleg tetszettek, és ott a színészek hangja sem zavart. 

Annál jobban kiemelődik az, hogy milyen ügyesen tudnak emberek hasznot húzni a nyomorúságból. Eleve az, hogy a rendőrfőnök a főbűnöző gyerekkori barátja, és valahányszor a főbűnöző feladja (!) valamelyik kényelmetlenné vált társát, a vérdíjból a rendőr is kap. Szép kis kép ez arról, hogy mennyire összetartozik fenn és lenn, és mekkorát téved, aki a nyomornegyedre korlátozza a bűnt. A nyomorúságból húzott hasznot mutatják a csillogó-villogó, látványosan drága ruhák is – ez viszont szerintem nincs rendben. Én értem, hogy ez is az illúziók fenntartására utal, hiszen a darab elején vetített felirat is leszögezi, hogy ebben a darabban minden olcsó. De amikor látom, hogy a jelmez viszont drága, akkor ezt sokkal nehezebb átérezni. Ha már modernizálni akarják Brechtet, egyébként teljes joggal, akkor figyelembe vehetnék azt, hogy Bicska Maxi mai sorstársai leggyakrabban kínai boltban vásárolnak csillogó holmikat – na, azokon nagyon látszik az olcsóság. (Mint ahogy a díszlet részeként időnként felbukkanó fényfüzéreken is, amelyekkel viszont semmi bajom.) Csak a finálékban jelennek meg szegényekre szabott ruhákban a szereplők: kopott kabátokba, szedett-vedett rongyokba burkolózva panaszolják a világ képmutatását. De valahogy ezeknek a jeleneteknek a fent említett mondatok nélkül nincs akkora súlyuk. Érteni sem mindig lehet a szövegüket, pedig nagyon fontos dolgok hangoznak el. (Nem ártott volna egy feliratozógép a színpad fölé.) Ráadásul közben nem is egyszer támadt olyan „eretnek” gondolatom, hogy ha már közelíteni akarták a darabot a mai Magyarországhoz, miért nem hívtak vajon roma színészeket a társulatba? Éppen elegen élnek a sorstársaik közül mélyszegénységben, hasonlóan összetett helyzetben, mint azok, akiket a színpadon látunk. Nehéz, de érdemes lett volna az ő életükből is megmutatni valamit. 

Fotó: © Nagy Balázs

A húszas évek világának és a mai kornak az összekapcsolása egyébként nagyon jól működik. A színészek sminkje a korai fekete-fehér filmek rikító túlzásaira emlékeztet, a fényreklámok szintén a némafilmkorszak végét idézik, az elidegenítő effektusok viszont a mai popkultúrából valók. A vetítések a narrátori szöveget helyettesítik, gátlástalanul spoilereznek (a darab világának megfelelően), kiegészítik a szövegben mondottakat, egyszerre segítik és távol tartják a nézőt. A fényjáték és a hangsúlyozottan durva beszéd pedig felidézi Brecht korának jellegzetes stílusát, az expresszionizmust. Mondjuk, az Avatar bekapcsolásának szerintem sok értelme nincs, viszont a végén az űrlénymaszk, az tökéletesen a helyére teszi a dolgot. Egyszerre utal arra, hogy a szereplő nem leplezheti le magát, és arra, hogy milyen lehetetlenül parodisztikus az a fordulat, amelyről szó van. Egyébként ha az ember olvassa a darabot, meglepődhet, mennyire keveset kellett változtatni rajta; a nagyját Brecht pont úgy írta meg, ahogy az a színpadon kinéz. A maga korában is polgárpukkasztónak számított a szöveg. A legvégén egyébként a mai magyar társadalom is kap egy kis szúrást (részemről kaphatna nagyobbat is), amihez némileg meg is kellett változtatni a darab szövegét, és ezt jól is tették. Egy jelenet viszont egészében kimaradt, ezt pedig nem tudom elfogadni: Lucy és Polly kibékülése logikus következménye az eseményeknek, és hiányzott a végkifejlet elől. 

Ha megkérdezik, tetszett-e az előadás vagy nem, mégis inkább azt mondom, hogy igen. Az egésznek a harsánysága, a vidámsága, kegyetlensége, parodisztikussága majdnem teljesen visszaadta a brechti hangulatot (a keserűség lehetett volna erősebb). A színészek közül nem akarok név szerint kiemelni senkit, és mindenképp ajánlom, hogy a darab ismeretében menjen be a színházba a néző, hogy értse, mit lát. Egy óra alatt végig lehet repülni a szövegen, és (bár más fordításban) fenn van az egész a MEK-en. Utána úgyis kattogni fog rajta az ember agya sokáig, és rengeteget lehet majd róla beszélgetni. Végül is – erre való.

* Itt meghallgatható.

A képek forrása: Szoljon.hu, és még egyszer Szoljon.hu. Fotós: Nagy Balázs.

Pontszám: 10/10 (a darab, nem az előadás)