Újraolvasás vége. 

Erősen addiktív anyag. Ha van dallamtapadás, akkor ezt ritmustapadásnak nevezném, amit ez csinál. Pedig elsőre úgy hangzik, mint az élőbeszéd, amelyik annyira váratlan helyeken rímel, hogy szinte észre se veszi az ember. Sok-sok kis darab, egyenként tizennyolc sorosak, rövidek, viszik a tekintetet. Azt gondolná az olvasó: hm, milyen könnyű befogadni. Aztán belegondol egyikbe-másikba... és agyal rajta két napig, és még akkor is csak kezdegeti érteni. 

Joggal kérdezik A látszat mestereinek olvasói évek óta folyamatosan: mikor jön a folytatás? Hiszen temérdek blogbejegyzést írok közben, vagy éppen novellám jelenik meg. Megkapom rendszeresen, hogy „rengeteg időm van” (kiindulva a blogbejegyzések mennyiségéből), miért nem fordítom inkább regényírásra? Egy ismerősöm még azzal is meggyanúsított, hogy nem is akarom megírni a Tü/Körben második részét, nem beszélve a harmadikról. A könyvemről készült legjobb kritika pedig már kész tényként közli, hogy a folytatás soha nem készült el. 

A fentieket hála Istennek egytől egyig cáfolni tudom – de valóban nem volt fáklyásmenet az elmúlt hat évem, semmilyen szempontból. Azért döntöttem most úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert egyfelől úgy érzem, tartozom vele az olvasóimnak, másfelől tudom, hogy azoknak az alkotóknak is segíthetek vele, akik hozzám hasonló problémákkal küszködnek. 

Nézzetek hát be egy kicsit a műhelyembe. 

Újraolvasás vége. 

Régen olvastam utoljára Aiszkhüloszt, el is felejtettem, hogy milyen furcsa. Ez a konkrét darab attól különleges, hogy egy olyan csatáról szól, amelyet a görögök nyertek meg, viszont az ellenség nézőpontjából íródott. Nem a diadal áll a középpontban tehát, hanem a veszteség feldolgozása, sok-sok empátiával megírva. 

Egyébként pont olyan nehéz a nyelvezete, mint az összes többi ókori szövegé (megfejelve azzal, hogy verses), és pont annyiba telik túltenni magát ezen az olvasónak, mint az összes többi ókori szöveg esetében. Szokjál hozzá. Nyilván nem gyerekként kellene, hanem kicsit idősebb korban, de a tantervre most nem akarok kitérni.* Azt akarom elmondani, mit kap, aki megdolgozik érte. 

A magyar fordítás címe: A hasbeszélés titka 

Úgy fogtam hozzá ehhez a könyvhöz, hogy az utalások közt felmerülő holt és eleven spekulatív klasszikusok közül gyakorlatilag csak Lovecraft életművét ismertem. Tehát az értékelésem elsősorban azoknak szól, akik hozzám hasonlóan első botladozásaikat végzik a weird berkeiben. 

Hogy milyen? Hát... weird. Bizarr, ijesztő, nyomasztó, de különleges is. Különösen az első fele inkább tetszett, mint nem, és a második felével kapcsolatban is jórészt szubjektívek az ellenérzéseim – mint már annyiszor említettem, nem jön be nekem se a kemény krimi, se a noir. Éppen ezért a könyv hatása is csekélyebb volt rám, mint azt megérdemelte volna. Azt nem tudom megmondani, hogy regénynek vagy novelláskötetnek nevezzem, mert előbbinek túl töredékes, utóbbinak túl összefüggő. De pont így jó. Ha Kosztolányinak bejött, akkor Padgettnek is.

Hiánypótló kis kiadvány volt ez a maga idejében, és a szerkesztők tudtán kívül kordokumentum is. Nem hiszem, hogy sok hasonló készült volna a megjelenés (1958!) óta. 

Nem egyszerűen mesegyűjtemény (egyébként felnőtteknek). A mesék közötti, tőlük tipológiailag is elkülönített szöveg azt is bemutatja, aki a meséket mondja. Úgy, hogy beszélteti saját magáról, környezetéről, munkájáról, sőt, a hallgatóságáról is, akik egyszer be is állnak neki segíteni. Érzékeny és figyelmes hallgatók lehettek ezek a gyűjtők: észreveszik és ügyesen kiemelik a jogos panaszt, a bizakodást, az ambíciót, az önsajnáltatást, az értetlenséget, a bőven meglevő gonosz előítéleteket. Így aztán a kép, amelyet az olvasó kap, minden, csak nem egyoldalú. A kötet pedig amilyen rövidke, olyan tömény. 

Újraolvasás vége. 

Sok minden kavargott a fejemben olvasás közben: a pedagógusok mindenkori megítélése, a humanizmus és annak kudarca, szellem és anyag szembenállása – mindenekelőtt pedig az, hogy milyen pontosan ábrázolta Kosztolányi az erőszak megítélését egy zárt közösségben. Mellékhatásként intenzív hányinger előfordulhat. 

Ismét egy pályázatra készült novellákból álló antológiát véleményezek. Előrebocsátom, hogy egész más jellegű pályázat volt ez, mint amelyik a Grimmoire-t eredményezte, és – bár hasonlóképpen gondos szerkesztésen estek át a szövegek – a novellák is egészen másképpen működnek. Bevallom, nekem a novellák összessége ebben a kötetben kevésbé tetszik, de ez nem a novellák és nem a szerkesztő hibája; az valahogy a mesékben rejlő mitikusság fogott meg a korábbi szövegekben, ami innen a pályázat jellegéből adódóan hiányzik. Ízlés dolga. Egyébként itt is találtam legalább három olyan novellát, amelyek különböző okokból mély és tartós hatást gyakoroltak rám, és legalább annyira örülök, hogy találkozhattam velük, mint amennyire a Grimmoire-nak örültem. Ezekről a bejegyzés alján írok részletesen. 

Tricksterekről olvasni mindig öröm.* Ha az illető trickster még történelmi személy is ráadásul, aki lazán túlélt két diktatúrát, egy világháborút meg egy szovjet fogságot, és a legutóbbiban még jól is érezte magát, akkor az öröm hatványozódik. 

Karig Sárát életem nagy részében kizárólag a Népek meséi sorozat szerkesztőjeként ismertem. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyi és ennyiféle kötetet szerkesszen – nem is gondoltam volna, hogy mindegyikhez értett is, inkább azt, hogy a munkát irányította. Tévedtem. Többek között erről a munkájáról is szól ez az interjúkötet, de mérhetetlenül többről is.

Magyar fordításban: Tűzfény. Szinkronos változatának linkje lentebb. 

Első nézésre szórakoztató, többedikre megvitatható, személyes tapasztalatom szerint minél többször nézi az ember, annál nyugtalanítóbb. Baráti beszélgetésekhez jó anyag, irodalombolondoknak izgalmas összehasonlítási alap. Nagyszerű filmnek tartom, nem feltétlenül azért, amiről szól (bár az sem akármi), inkább azért, ahogyan meg van csinálva.