Wednesday Addams rég megérdemelte, hogy önállóan is figyelmet kapjon, hiszen az Addams Family-franchise egyik legérdekesebb figurája. Nem biztos, hogy mindjárt egész sorozatot kellett volna szentelni neki, mert ennek a műfajnak az esetében mindig fennáll a túlírás veszélye, de a Netflix nem esett bele ebbe a hibába. 

A Wednesday-ről ugyan időnként nehéz eldönteni, hogy inkább tinisorozat, vagy horror-vígjáték, és meg is vannak a maga hibái, de figyelemre méltó alkotás, akárcsak a rendező-producer, Tim Burton más művei. Azok is élvezhetik, akik egyébként egyik műfaj célcsoportjának sem tekinthetők. Fejet hajt a klasszikusok előtt, mai problémákra reflektál, és még jóindulatúan „neveli” is a közönségét. 

A sorozatról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Persze, hogy a Cápa-dalt ismertem belőle először, mégpedig Márkus László zseniális előadásában. Még bakeliten is megvan itthon.* Napok óta dallamtapadásom van tőle. Számomra ez a sláger az egész darab sűrítménye: muszáj rajta mosolyogni, sőt, pillanatokra még szurkol is az ember Bicska Maxinak, de közben mindvégig tudatában kell lennie annak, hogy nyomorúságos és bűnös világgal szembesül, amelyikkel semmilyen módon nem lehet és nem szabad azonosulnia.

(Nemcsak a darabról fogok írni lentebb, hanem a szolnoki Szigligeti Színház jelenleg műsoron levő előadásáról is, amelyet Eszenyi Enikő rendezett, és tegnapelőtt láttam.)

Amikor életre kel a törikönyv. De tényleg. És még stílusa is van. 

Ráadásul véletlenül éppen Hamvas Béla születésnapján írom róla ezt az értékelést. Az ő életműve (A száz könyv) nélkül biztosan nem vettem volna meg ezt a könyvet az antikváriumban. Posztumusz köszönöm, egyébként meg lassan anyagi csődbe visz, de ezt legfeljebb majd a túlvilágon róhatom fel neki. 

Újraolvasás vége. 

Kamaszkorom kedvenc Karl May-regénye volt. (Majdnem) minden benne van, amitől May jó* – és bizony benne van az is, amitől May idejétmúlt. Jól sejtettem, hogy meg fogom tőle kapni a régi élményeket; de kaptam hozzá felnőttként is jó sok megfigyelni valót. 

Újraolvasás vége. 

Ez most váratlanul jólesett. Elölről tudnám kezdeni. Lehet, fogom is. Olyan szép kis rövid. 

Így hirtelen két nagy fordulattörténet jut eszembe az Újszövetségből. Az egyik Júdásé, aki Jézus tanítványainak legbelső köréből szakad ki, árulóvá válva. Ki tudja, miért. A másik Pálé, aki a kereszténység üldözőjéből válik a legbelső kör tagjává, egészen a mártírhalálig. Júdás „ki tudja, miért”-jére Kodolányi Én vagyok-ja ad nagyon intelligens, frappáns választ – az értelem emberének csalódását, dühét, majd az igazság túl későn érkező felismerését. Mészöly Saulusa ennek a fordítottját meséli el: azt a belső folyamatot, jobban mondva belső versenyfutást (önmagával), amelyiknek a végén új értelmet nyer az élet. Illetve az új értelmet már nem tudjuk meg, hiszen Pál történetét egy Saulusról elnevezett regény nem mondhatja el. 

A legfontosabb afrikai regények közé tartozik, úgy tudom. Egy sorban szokták emlegetni Achebe Széthulló világával, amelyet évek óta kerülgetek. Az 1001 könyv listáján is szerepel. Furcsa ugyanakkor, hogy Achebe regényének hírnevét ez a regény meg sem közelíti – fontossága ellenére egyáltalán nem fordították annyit, nem is olvassák annyian. Miközben a szerzőt évek óta a Nobel-díj várományosai között emlegetik. Több művének (köztük egy másik 1001-listásnak) létezik magyar fordítása, ehhez azonban hozzá sem nyúltak. 

Érteni vélem. A fontosságát is, a népszerűség hiányát is, a magyar kiadás késlekedését is. 

A Visszanyert Paradicsom expozíciója azt ígéri, hogy az elbeszélő olyan hőstettet tár majd az olvasó elé, amely az egész világ működését meghatározta, ám teljes titokban zajlott, korábban nem tudott róla senki. Furcsa, öntudatlan visszhangja ez annak, ahogyan Péti Miklós fordítása megtöri egy világirodalmi jelentőségű életmű viszonylagos ismeretlenségét a mai magyar irodalmi köztudatban. John Milton írásai ugyanis a késő reneszánsz (kora barokk) óta intenzíven hatnak az európai kultúrára, a mai Magyarországon mégis meglepően kevesen olvassák őket, a Visszanyert Paradicsomot pedig az átlagosnál is jóval kevesebben.

A kritika 2022 augusztusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Baráth Katalin 2021-ben megjelent űroperájának szereplői egy mesterséges bolygó lakói, akik két világ- (jobban mondva Naprendszer-) hatalom közé szorultak, és legnagyobb kincsük a mindenki más számára tanulhatatlan nyelvük. Életükben a hagyomány őszinte tisztelete legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a visszásságok egész sora, a génmanipulációtól a történelemhamisításig. Baráth Katalin történészhez illően összetettnek ábrázolja a jövő Naprendszerét: beleférnek egymással ellentétes erők, érdekek, gondolkodásmódok; belefér számtalan ügyes ötlet. Kicsit több is a kelleténél, ami azt illeti.

A kritika 2022 júliusában jelent meg az Alföldben. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a folyóirat online változatában megtaláljátok. 

Nagyot ment az ősszel az internet népének körében a hír, hogy fekete színésznőre osztották a kis hableány szerepét a májusban érkező élőszereplős mesefilmben. Akadtak szívemnek kedves kommentek az intelligens és a... öö... kevésbé intelligens szekcióban is. Az előbbiek közül való például az, amelyik szerint sokkal jobban segítené az elfogadást, ha olyan mesét filmesítettek volna meg, amelyikben eleve fekete sellő szerepel. Ilyen meséből is számtalan létezik ugyanis. Az utóbbi kategóriát lábjegyzetbe száműzöm, nem szeretném egy bekezdésben említeni az előbbivel.* Majd meglátjuk, mekkorát szól a film májusban – saját jogán is érdemes lesz-e a megnézésre, vagy tucatdarabnak bizonyul.

Részemről mindenesetre körülnéztem a klasszikusok között, ugyan létezik-e egyáltalán hű adaptációja a mesének. „Hű” alatt értve azt, hogy megtartja-e az adaptáció pl. a főszereplő névtelenségét, átváltozása fájdalmasságát, szerelmének tragikus hiábavalóságát, no meg a vallásos-moralizáló mellékszálat. Miután kiszúrtam két szovjet filmváltozatot a hatvanas-hetvenes évekből, arra tippeltem, hogy ezekben a búskomor végkifejlet megmarad (érdekes, hogy a szovjet-orosz közönség valahogy mindig vevő volt a szomorú mesefilmekre, jó lenne erről valami elemzést olvasni, hogy miért), a vallásos szálat meg úgy elejtik, mintha soha nem is létezett volna. Kaptam is két tündéri-bájos, egyúttal végtelenül keserű feldolgozást. 

Kezdem rendesen kiművelni magamat a folk horror műfajából. Egyúttal végleg szívembe zártam. Nem az ijesztgetésemre játszik rá ugyanis, hanem intenzíven megmozgatja az agyamat, és olyan félelmek megfogalmazásában segít, amikről nagyon nehéz beszélni. 

Azt azért meg kell vallanom, hogy konkrétan ettől az antológiától többet vártam. Amire az van írva, hogy Mammoth Book, és annak megfelelő a terjedelme is, annak a tartalma lehetne kicsit változatosabb, képviselhetne többféle látásmódot, és főleg korszakot. Stephen Jones nyilvánvalóan nagyszerű szervezői munkát végzett, hogy összehozhassa ezt a kötetet – talán túlzásba is vitte. Egy tizenkilenc novellát és elbeszélést tartalmazó kötetbe, amely elvileg egy egész (nem is vadonatúj) műfajt fed le, szerintem nem kellett volna tizenegy olyan írásnak belekerülnie, amelyik kifejezetten ebbe a kötetbe, ennek a szerkesztőnek a megrendelésére készült. Vagy akkor pakoltak volna még be melléjük ugyanannyit. Én mint olvasó készséggel kibírtam volna. Ettől még természetesen az újak között is éppen úgy voltak kedvenceim, mint a korábbiak között.